 |
||||
 |
A találékony szovjet mérnökök erre a problémára is találtak megoldást. Ha nincs a tankban levegő, akkor tűz sincs! Ezért a vadászgép üzemanyag tartályát úgy helyezték nyomás alá, hogy a motor kipufogógázait hűtés és szűrés után bevezették a tartályokba. Az 1940–es LaGG–1 páncélvédelmét a 10 mm vastag üléspáncélzat és az öngyógyuló üzemanyagtartály mellett az előbbi tűzgátló megoldással egészítették ki. A rendszert aztán a többi szovjet vadászgépben is alkalmazták. A módszer hátránya az volt, hogy az öngyógyuló tartály elasztikus anyaga reakcióba lépett a kipufogógázokban lévő gázokkal, ezért a rendszert – a tartályok élettartamának növelése érdekében – a pilóták csak a harci zónába érve kapcsolták be.
Egy másik szovjet jellegzetesség az volt, hogy elhagyták a pilótaülés fejtámláját és helyette inkább a kabintető hátsó részét készítették páncélüvegből, ezzel biztosítva hátrafelé is jó kilátást a pilótának.
Hogy mennyire voltak hatásosak az alkalmazott páncéllemezek? A vastagságuk 8 mm–től 13 mm–ig változott. Elsősorban a puskalőszerrel tüzelő fegyverek ellen jelentettek biztos védelmet. Azonban a II. világháborúban a repülőfedélzeti fegyverek már az erősebb, közepes kaliberű géppuskák, vagy még nagyobb űrméretű gépágyúk közül kerültek ki. Az amerikai 0,50 cal. Browning M2 géppuska nagy kezdősebességű lövedékei 91 m távolságról átütötték a 24,5 mm vastag páncéllemezt is. A páncéllemezek, melyeket a repülőgépeken alkalmaztak általában felületi keményítéssel ellátott minőségi acéllemezek voltak annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb védettséget nyújtsák a legkisebb súly mellett. |
 |
||
 |
||||