Az öngyógyuló üzemanyagtartályok szerves részét képezték a páncélvédelemnek. A fejlesztés kezdetén a mérnökök úgy gondolták, hogy valamilyen lágyabb anyaggal vonják be az acéllemez tartályok külső és/vagy belső felületét, mely találat esetén kitágul és eltömíti a lövedék által ütött lyukakat, és ezzel kész is az öngyógyuló tartály. A gyakorlatban ezt megvalósítani azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis a tesztek során kiderült, hogy a lövedék ütötte lyukak eltömítése a kisebb probléma. A lövedékek, ha átütötték a tartályt, akkor a kimenetkor jóval nagyobb lyukat ütöttek, mint ott, ahol behatoltak a tartályba. A másik fő probléma a becsapódáskor jelentkező lökéshullám volt, amely a tartályt az illesztések, hegesztések, szerelvények mentén megrepesztette. A lökéshullám kompenzálására a tartályt rugalmas, öngyógyuló anyagból készítették el, melynek alkalmazása és beszerelése egy sor további problémát vetett fel. Előállítása drága volt, súlya nagy, és természetesen ez sem védett mindentől.

Az Amerikai Haditengerészet a gépei számára gyártott öngyógyuló tartálytól elvárta, hogy ellenálljon az 0,50 cal. lövedéknek. A tesztek során azt tapasztalták, hogy egy–két darab 20 mm–es találatot is elbír. Azonban, ha robbanó lövedék találja el, akkor a roncsolódása már oly mértékű, hogy az öngyógyuló anyag nem tud megbirkózni vele.

Ott volt még a nagy magasságú vadászok üzemanyagtartályainak kérdése is. Ugyanis nagy magasságban az üzemanyag tartályokat nyomás alá kellett helyezni, ami elasztikus tartály esetén még bonyolultabb művelet volt.

Az üzemanyag robbanásának egyik alapvető feltétele a tartályban kialakuló megfelelő üzemanyag–levegő arány. A megfelelő arány kialakulását elősegítheti természetesen egy repedés a tankon, de az még veszélyesebb, ha gyújtó, vagy robbanólövedék hatol be a tartályba.

Vissza

Bezár

Tovább