Neked ez megéri?

Avagy: "Senkit sem lehet boldoggá tenni az Ő akarata ellenére."

 

Nekünk annak idején az oktatónk (Domján Gábor) viccesen megjegyezte: Figyeljük meg, hogy a más baja mennyivel könnyebben gyógyítható, mint a sajátunk, mert ahhoz nem ragaszkodunk.

Nézzük meg ezt a mondatot a másik oldalról. Mint már több könyvben folyóiratban is leírták, az emberek ragaszkodnak a saját betegségükhöz, mert azzal üzennek, vagy hasznot húznak belőle. Pl.: nem akarom látni, hallani a környezetemet, vagy pihenésre, szeretetre van szükségem, vagy magamba fojtottam a dühömet, keserűségemet stb. Ezért sokszor előfordul, hogy a kontroll hatására bekövetkezett átmeneti javulást súlyosabb tünetek követik, mert a baj kiváltó okát nem hogy nem szüntettük meg, de még csak nem is kerestük.

Történt egyszer, hogy az egyik barátom elmesélte, hogy a kolleganőjének - nevezzük Ilinek - folyton begyullad az ínye és pokolian fáj neki. Most is éppen gyulladt, begyűlt. Még a végén műteni kell.

Több se kellet nekem. Ki, ha én nem! Frissen szerzett tudásomat felhasználva az idegeket megnyugtattam, az ínyt lejegeltem, a gennyt kipucoltam. El is maradt a műtét és én happy voltam. Alig telt el egy hónap és Ilinek megint bedurrant, de ezúttal nem volt kecmec. Doki mondta, irány a szájsebész. Én természetesen ismét nekiduráltam magam, de éreztem, hogy a túloldalról nincs meg a fogadókészség, a kijavított kép minduntalan visszaváltott az eredetire. Érdekes! - csodálkoztam. Mi lehet a gond? És technikát váltottam. Felvettem a fejét és megkérdeztem: Mondd neked mire jó, hogy be van gyulladva az egész fogsorod?

A válasz így szólt: Úgy érzem, hogy az egész család az én vállamon nyugszik. Ilyenkor végre békén hagynak, törődhetek magammal.

Ezután én már csak egy kérdést hagytam magam után - Neked ez megéri? - és távoztam. A kérdésre a választ remélem megtalálja, de ez már az Ő magánügye.

Az a hülye szék!

Avagy magadban keresd a megoldást.

Jó néhány évvel ezelőtt egy szobában voltam egy olyan embertársammal, akinek egeszen más volt az értékrendje és a világképe. Ez így elég tudományosan hangzik, de a lényeg az, hogy egymás idegeire mentünk, sikeresen pokollá téve az

életunk. Én bevetettem minden AK-os tudásomat. Ha rendszeresen programoztam, akkor minden nagyon szép volt. De ha erre abbahagytam, akkor egy idő után még durvább lett a helyzet. A végefelé már csak a mindennapos kontrollal tudtam a

viszonylagos békét fenntartani. Ekkor úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy olyan technikát, amiben addig kételkedtem. Nevezetesen a tárgyak programozását.

Mielőtt hazamentem volna azt sugároztam a társam székének, majd a számítógépének, hogy én egy szimpatikus klasz ember vagyok. Másnap én már bent voltam, amikor Ő megérkezett. Ráült a székre, majd úgy pattant fel mint akinek a seggébe csíptek.

Hülye szék! -  fakadt ki. Hogy én mindig ilyen kényelmetlen ülést kapok! - mondta és falhozvágta.

(Természetesen nem jegyeztem meg, hogy nem rég még azzal dicsekedett: az Ő széke kényelemsebb, mint az enyém.)

Feldultan hozott egy másik széket. Csakhogy a gépet nem vághatta falhoz és nem is cseréltethette ki. Végül kiviharzott a szobánkból és aznap nem dolgozott.

Én kifogyván az ötletekből megkérdeztem az "égieket": mit csináljak, hogy Ő végre megváltozzon? A válasz rövid volt

- Semmit. Ez nem a te feladatod.

-Hogyhogy nem az én feladatom?! Én ebbe beleőrülök!!

-Magadat változtasd meg!

-Magam?! No ne! Hogy én olyan legyek mint Ő? Nekem nem kell az Ő sötét világa. Én attól is szeretetet és segítséget kapok, akitől nem is vártam. Őt az is hátbatámadja, akinek segítet. Én okos és kedves emeberket látok. Őt csupa hülye veszi körül, aki nem ér fel az Ő láng eszéig.

Aztan kapcsoltam, hogy mit is kell megváltoztatnom magamban, ha azt akarom, hogy valaki velem más legyen.

A bennem lévő képet őróla!!

Vele már nem próbáltam ki végül is, mert útjaink elváltak, de a későbbiek folyamán sokszor hasznát vettem ennek a felismerésemnek és mindig sikerrel alkalmaztam.