D... MINT, DELON
(...és megszületett a sztár)
![]() |
Az iskolások útja 1959- ben készült, s tulajdon képpen csak azért emlékezetes produkció, mert Delon ebben a francia film nagy komikusával, Bourvillal került össze. A megszállás éveiben játszódó történetben egy kispolgárt alakít, akinek a háború egyszerre megváltoztatja az életét. Azonban a mai sztár-DeIon figuráját csak a következő, hatodik filmje alakítja ki, a Ragyogó napfény René Clément "furcsa alkotásában lép elénk első ízben az az összetett, jó és rossz tulajdonságokból összegyúrt, a korábbi egyoldalú megközelítésekkel szakító bűnözőtípus, amelyet Delon annyiszor megismételt – sohasem egyformán. A harc a sikerért, a Tiltott játékok, A patkányfogó rendezője eredetileg az akkor virágkorát élő, Delonnál sokkal híresebb Maurice Ronet-nek szánta a főszerepet, de a fiatal színésznek sikerült lebeszélnie erről, és a maga testére átszabni a forgatókönyvet. Georges Beaume, életrajzírója szerint, a Ragyogó napfény premierje, 1959. július 7. voltaképpen Alain Delon igazi születésnapja. Valóban egy egészen új, sokszínű tehetség megjelenését ünnepelte ezúttal már nem csak a közönség, hanem a kritika is. Delon egyszerre volt gyöngéd, kegyetlen, odaadó és tartózkodó, csábító és titokzatos, s népszerűségének még az sem ártott, hogy ebben a produkcióban szerepe szerint két embert kellett meggyilkolnia A színészmesterséget továbbra sem tanulta, ezt a Clement testvérek meg
is tiltották neki, unos-untalan arra biztatták: maradjon önmaga. Ne
erőlködjön! Járjon, mosolyogjon,lélegezzen úgy, ahogyan megszokta! Úgy jó, ahogy van! – s
ezzel azt a spontaneitást erősítették meg az új francia sztárban, amely csak a
legnagyobbak sajátja. |
A Ragyogó napfény után, amelyet a színész legjobb hat filmje közt emlegetnek, megjelenik Delon életében Luchino Visconti, aki egyenesen neki írja a Rocco és fivéreit. A híres olasz mestert sokan próbálják lebeszélni, mondván, hogy Delonnal nincs kellő művészi súlya – hiába. Visconti szerint „Delon egyedülálló egyéniség” – és ezt igazolja is filmjével, amelynek dosztojevszkiji ihletettségét hihetetlen pontossággal teremtette meg a színész, aki sosem olvasott semmit az orosz klasszikustól. A Dél – Olaszországból Milánóba vándorolt család drámájában kétségtelen sok minden azonos Delon személyes megpróbáltatásaival. Az előző filmben hétpróbás gyilkos ezúttal valóságos szentként állt a közönség elé, mind a családjáért mindent feláldozó bokszoló. Visconti megkülönböztetett figyelmének következménye s nem annyira a szorgalmas, mindent ösztöne után végző sztáré.
Növeli Delon érdemét, hogy a Roccoval egyidőben egy ugyancsak olasz-francia koprodukcióban is feladatot vállal. A Mily öröm élni című kedves vígjátéka egyértelműen azokat igazolja akik Delonban nem csak a drámai hőst voltak hajlandók észrevenni. Spontaneitása, temperamentuma, humorérzéke remekül érvényesült – és ez a kritika is méltányolta. S bár az újságok szinte kivétel nélkül csupa felsőfokon dicsérték a komédiát – az azonban a mozikban megbukott. De ugyan ki törődött ezzel a Rocco mindhangosabb nemzetközi sikere idején?…
/Nemhala György/