Az ókori antik művészet másik nagy alakja: Róma. A rómaiak elsősorban versekkel foglalkoztak, ezért náluk a vezető műnem nem az eposz, hanem a líra. A római művészet nyelve a latin és középpontja Róma. A római irodalom az i.e. 5. században kezdett fejlődni ekkor a görögöknél már a dráma volt. A mai Róma paraszttelepülés volt, és az akkori Rómában éltek a latinok = Látium lakói, mely a Tiberisz folyótól délre eső terület. A latinok kulturális fejlődéssel rendelkeztek, de ez a fejlődés megkésett volt a görögökhöz képest. Ez a megkésett fejlődés kényszeríttette őket arra, hogy ellenfeleiket hadászatilag, politikailag és kulturálisan is felül múlják. I.e. 3 – 4. században a rómaiak elfoglalták és egyesítették a mai Itália területeit. Ezután a latin nyelv lett a vezető nyelv. Kialakultak különbféle társadalmi osztályok:

1. Arisztokrácia: ide tartoztak a gazdag földbirtokosok és a kereskedők.

2. Plebejus: a nép nagy tömege, ezek az átlag polgárok.

3. Rabszolgák: semmilyen joggal nem rendelkeznek, valamelyik arisztokrata hatalma alá tartoznak.

A hódító hadjáratok során a rómaiak a görögökkel közvetlen kapcsolatba kerültek. Megismerték a görög kultúrát és átmentették Rómába. Divattá vált a „görögösödés”. Az õsi itáliai istenekkel párhuzamosan tisztelték az olimposziakat is latin néven, egész könyvtárakat vittek Rómába.

I.e. 5. században kialakult az új római irodalom, amely már nem csak követő irodalom volt, hanem önálló. Róma szerepe óriási, mert ők maguk is létrehoztak műveket. Több nagy költő írta ezeket, de a legfontosabbak: Catullus, Vergilius, és Horatius.

A római irodalom a Kr. e. III. században jelenik meg, és két ellentétes törekvés küzdelmében formálódik: egyfelől a szigorú és sokáig igen merev hagyományőrzés jellemzi, másfelől a külső (főként görög) hatások átvétele és meghonosítása. Hiányzik a latin nyelvű irodalmi szöveg.

A virágkort a külső hatás felülkerekedése, a hellenizálódás győzelme fogja megalapozni a Kr. e. I. században. Mindeközben már a Kr. e. IV. évszázad óta — főképp Alexandriában — virágzott a hellenisztikus irodalom, bár csak a legműveltebb keveseknek szólt: elvont örök értékek kifejezője volt, mitologikus elemekkel, nyelvi eleganciával, ritmikai bravúrokkal.

Rómában a hadvezér Scipio Africanus Kr. e. 200 táján első irodalomszervezőként csoportot szervezett maga körül filozófusokból, történetírókból, költőkből, és — a római hivatástudatot a görög kulturális hagyományokkal ötvözve — kialakította a "humanitas" fogalmát.

Kr. E. 240-től beszélhetünk római irodalomtörténetről. A latin irodalom első (Kr. e. III-II.) évszázadait az eposz és a dráma (főképp a komédia) fémjelzi. A rómaiak az egyetlen saját, azaz nem görögből átvett műfajuknak tekintették a szatírát, ez is korai virágzású.

Az elsõ latin nyelvű eposzok és vígjáték-átdolgozások után (Plautus), a polgárháborúk idején megjelennek a személyes hangú, egyéni érzéseket kifejezõ lírai költészet (Catullus). Ennek kezdeményezõi, és művelõi a közélettõl elforduló neoterikusok, „új költõk” csoportja, akik új műfajokat és versformákat hoztak létre. Az Augustus császár által teremtett „Pax Romana” jelentette a római irodalom aranykorát. A köztársaság uralkodó műfaja, a szónoklat, elvesztette jelentõségét, és helyébe a költészet lépett. A császáron kívül az irodalomnak olyan bõkezű támogatói voltak, mint Maecenas. Az irodalom viszont a császárság szolgálatába állott megénekelve a békét, a római dicsõséget és erényt (Vergilius, Horatius, Ovidius).
A hanyatlás korában a történetírók már a jelenre nézve is levontak következtetéseket (Tacitus). A könnyűerkölcsű, komikus regények mellett (Petronius: Satyricon) megjelentek a könyörtelen verses szatírák és epigrammák is.

Az i.sz. I. században polgárháborúk törnek ki, melyek következménye, hogy meggyengül a régi eszményi hit, és a költők új műfajba kezdenek, melyben egyéni fájdalmaikat és vágyaikat fejezik ki. Ez egy új hangvétel volt és ezt egy új versformában fejezték ki. Ezeket a költőket neoterikusoknak hívjuk. ] vissza

KORAI RÓMAI IRODALOM***

i.e. 312 – Appius Claudius : Szentencia gyűjteménye. Ősi latin ritmusban ír. Jell: görög forma, római tartalom. (római irodalom első jellegzetes alkotása.) a Nevét i.e. 279 Pürrhosz elleni beszéde tetté híressé. Ez az első írásban hagyományozott beszéd, s a római ékesszólás mintája lett. Híres mondása: „ kiki a maga szerencséjének kovácsa” vissza

Livius ANDRONICUS: (Kr. e. ?—204)

Felszabadított rabszolga, a római költészet csaknem valamennyi későbbi műfajának az alapjait megteremtette. Munkásságának egyetlen biztos időpontja: i.e. 240- a hagyományos római játékokon bemutatott drámája: Odusia

Latin nyelvre fordítja az Odusseiát. Ez az első latin nyelvű eposz. Sajátos a versformája: versus saturnius ( szaturnuszi sor), ez az ősi itáliai versforma.2-3 verssor, 1rész+2 rész, nem sokat tudunk róla. A görögök a Saturnust Kronosnak feleltetik meg, vagyis saját isteneiket azonosítják a görögökével. vissza

Gnaeus NAEVIUS ( i.e. III. sz. második fele)

Szabad születésű, volt katona az első pun háborúban. Műve: Bellum Poenicum (A pun háborúról). Ez saturnusi versformájú eposz. Személyesen átélt témát dolgoz fel, bár mitikus múltat idéz. Önállóan komponált istenjelenetek vannak benne. Az istenek felsorakoztatásával utat nyitott Ennius és Vergilius számára. Tragédiái is politikával fűszerezettek. Nemcsak görög műveket dolgoz fel, hanem ő is ír drámákat. Komédiái miatt száműzték. vissza

AZ ARCHAIKUS KOR ( i.e. III_II. sz.)***

Quintus ENNIUS ( i.e. 239-169):

Hamar eltűnik a v. sat. versforma, helyette latin hexameterben ír., és a mitikus eposz helyett történelmi eposzok születnek. (Kr. e. 239—169) a hagyományőrzést szolgálta, fő műve az Annales c. nemzet eposz (Kr. e. 175 körül) Róma történelméről. Időmértékes verselése (hexameter, disztichon, trochaikus sorok) véglegesen kiszorította a római irodalomból a korábban meglévő hangsúlyos ritmusformákat. A szatíra megteremtője (a görög Menipposz latin pályatársa) a római köztudat szerint Ennius volt: nála a "satura" váltakozó szövegformájú (azaz hol versben, hol prózában szóló) mű sokféle szövegtípussal, pl.: mesével, dialógussal, anekdotával vagy bölcselkedéssel. vissza

Titus Maccius PLAUTUS (kb. Kr. e. 250—184):

Csaknem a teljes életműve fennmaradt, 20 teljes művének szövege. Harsány komikum, félreismerésekre és felismerésekre épülő helyzetek, kivételesen hajlékony nyelv teszi azonnal hallatlanul népszerűvé. A menandroszi újkomédiára épít, sikeres, színházi ember, színész-rendező, de újít is: dalbetéteket (áriákat, duetteket, sőt tercetteket) illeszt be zenei kísérettel, amelyeknek fő jellemzője a humor. Kiemelkedő műve A hetvenkedő katona c. szerelmi cselvígjáték (Miles gloriosus, Kr. e. 200 körül): az ostoba, öntelt idős zsoldossal szemben a gyámoltalan szerelmeseket végül az okos szolga segíti diadalra. (Plautus művei forrásul szolgálnak a vígjáték irodalom nagyjai, így Shakespeare, Molirère, Lessing, Kleist stb. számára, sőt Mozart és Verdi vígoperáihoz is.) Cselekménye: vicces jelenetek sorozatai.

Lebontja a színházi illúziót, játszik a valósággal (színpadi illúzió). Látszat és valóság konfliktusa.

Gyakori az iker-hasonmás szituáció. (A nézők be vannak avatva, de a szereplők mit sem sejtenek) Félreértések sorozata.

Ikrek c. darabja: Elveszett testvérek, idegen városba kerülvén az emberek ismerősként köszöntök az iker másik tagját, aki elfogadja a kedvességeket, ezért a tesója mindig vicces helyzetekbe kerül, mert semmiről sem tud..:-) vissza

Marcius Porcius CATO (i.e. 234-149):

Az archaikus kori próza mestere. Kis családból küzdi föl magát, állami tisztségeket vállal. Híres mondata: „ ceterum censeo..” ( egyébként úgy vélem Karthágót el kell pusztítani..:-)) Róma terjeszkedésének a jelszava lett. Beszédei: Tömörek, világosak, célratörők. Egyik műve: De agricultura (a földművelésről). Praktikus tanácsok, babonák, katonás nevelés, tisztes boldogulásra nevelés a lényege. vissza

Publius TERENTIUS Afer (Kr. e. 195—160):

6 komédiája maradt fenn. Rabszolgaként kerül Rómába, felszabadítják. A legjobb körökben mozog. Csak a barátai szórakoztatására ír. Nem érdekli a színházi siker. Érzékenyen, finomabban, választékosabban fogalmaz. Konfliktusai finoman oldódnak meg, a tipikus cselekménymenetét szolidan építi föl.

Érzelmesebb, emelkedettebb hangvételű, csiszoltabb szövegű, bonyolultabb cselekményű drámákat szerzett, elsősorban az újattikai Menandrosz ötleteit átvéve. A legtöbb művével a görög szellem meghonosításának ellenzőit pellengérezte ki. Legérettebb, egyben legfilozofikusabb komédiája A testvérek (Adelphoe), Molière is támaszkodik rá.

***A műfaj magas szintre Lucilius (Kr. e. 110 táján), majd Horatius műveiben fejlődött, legnevesebb római alkotója pedig Juvenalis (Decimus Junius, kb. 60—131) lesz; a császárkori Rómában már "nehéz szatírát nem írni". ( Ez Kr.e 80-ig tart majd, egészen pontosan Ciceróig.)

Ebben a korai archaikus korban, ahol a görög a világnyelv, a római irodalom egyedinek számít, mert a görögöket latinul adaptálja.

Az archaikus kor legfontosabb műfaja a komédia. Ez a fabula pallianta (páliumos(köpeny)mese, színdarab).—mert görög köpenyben játszottak a színészek. 2 szerző ír ilyeneket. 1. Plautus 2. Terentius (Görög komédiákat (újkomédiát!) fordítanak latinra! Nem ókomédiát! Az nem alkalmas a fordításra!!) A fordítások görög környezetben játszódnak, ezért tudnak nevetni rajtuk a rómaiak, mert azt mondják, hogy ez nem velük, csak a suttyó görögökkel fordulhat elő.

A fordításnak laza szabályai vannak, gyakoriak a plágium vádak, amit 1x valaki már lefordított, azt más nem teheti újra. A kontamináció (szennyezés): több darabból való válogatás. Pl.: 1 szereplő innen, 1 onnan..

***A "pantomim", azaz egyetlen színész (mitológiai témájú) táncos némajátéka a római színpadon születik meg, Kr. u. 50 körül. A "mimus" ( új színházi műfaj, miután a tragédia és a komédia háttérbe szorult, jellemzője: női színészek is, maszk nuku, szabadosság) pedig köznapi témáról szóló zenés-táncos, rögtönzéses színjáték, ez Kr. u. 100 körül virágzik Rómában.

Kr.e. 80-tól az archaikus aranykor. A „római aranykor" örök példákat adó költészete Augustus császár évtizedeiben virágzott

A próza kora. Stílusai: a) ázsiai stílus: díszített, szóképek sokasága, hosszú körmondatokkal gyönyörködtet. Pl. Cicero b) attikai stílus: szikár, minimális nyelvi eszközök, logikai típusú érvelő próza. Pl.: Julius Caesar.

***i.e. 146-ban bevették Karthágót. i. e. II. század második felétől a polgárháborúk kora kezdődik, módosulnak az osztályviszonyok. Új eszmék születnek. vissza

A POLGÁRHÁBORÚK KORÁNAK IRODALMA:

***( SPQR: Senatus populusque Romanus.-a római szenátus és nép.)Julius Caesar területfoglalásai. A polgárság és a társadalmi viszonyok átformálódnak. Újgazdagok a nobilitas (nemesség) soraiban. Pátrjuk neve: optimates. Népi ellenzék: populares. 80’-as években nyílt polgárháború robban ki. Arisztokraták vezetője: Sulla. Később Spartacus felkelése (i.e. 74-71).

PRÓZA

Marcus Tullius CICERO ( i.e. 106-43):

Szónoklataiba arisztokrácia ellenes célzásokat illeszt, Sullának ez nem tetszett. Emigrál. Ügyvédként tér vissza később Rómába. Pompeiusz kinevezése érdekében is beszél. Philippicákat ír.

Műfajai: próza + szónoklatok + levél (a barátaihoz, rokonaihoz írja, új műfaj!). Írásban publikálja szónoki beszédeit (saját gyorsírója volt), törvényszéki és politikai beszédek. Consul is volt, levert egy összeesküvést, időnként száműzték, ilyenkor retorikai és szónoklati műveket írt. Jellemzője a dialógus. A dialógus fajtái: a) platóni dialógus: vkivel beszélget, kérdés-válasz adja a párbeszédet. b) cicerói párbeszéd: 2-3 ember hosszan kifejti a saját álláspontját. Konzekvenciát azonban az olvasó vonja le. Egymás mellett látja az olvasó, és ő döntheti el, mit gondol a dologról, ezért mondjuk, hogy Cicero a latin filozófiai irodalom megteremtője. vissza

Gaius Julius CAESAR (i.e. 100- 44):

Sokat író, sikeres politikus, hadvezér ( szónoklattal kezdte) csak 2 kommentárja maradt fenn, ezeket commentarius-nak ( feljegyzések, emlékiratok) nevezzük. Ez a műfaj, a későbbi történethez való nyersanyag, forrás volt eredetileg, de Caesarnál lezárt műnek, tökéletes irodalmi alkotásnak számít.. Ez az attikai latin próza. E. sz./3. szem.-ben íródik, Caesar tetteit igazolja. (A történteket úgy ábrázolja, hogyőt a római nép, mint hagyományteremtő és érdekképviselőként tisztelje, és pompeiuszt pedig önzőnek állítja be). Művei: De analogia (az analógiáról) ezt Ciceronak ajánlja és a De bello Gallico ( A gall háború). vissza

Caius SALLUSTIUS Crispus ( KB. I.E. 86-35):

Római történetíró. Iulius Caesar híveként politikai szerepet is vállalt.

Sallustius három történeti munkája közül kettő, a Catilina összeesküvése és a Iugurtha háborúja maradt fenn teljes egészében, a Korunk története (Historiae) című, eredetileg is befejezetlen írás csak töredékesen (a szerző neve alatt hagyományozódott két, Caesarhoz szóló levél és a Ciceróhoz címzett vitairat valószínűleg nem hiteles). A Catilina és a Iugurtha témája a közelmúlt római történelmének egy-egy eseménye, amelyek elbeszélése alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy kifejtse sajátos felfogását arról, hogy mi tette naggyá Rómát, és mi okozta a válságot. Valószínűleg éppen ezért választotta Sallustius a történelmi monográfia ( a történelmi teljességtől eltekint) műfaját is, amelyet latin nyelven ő művelt magas szinten először (méltó folytatója - miként Sallustius művének általában is - majd Tacitus lesz). A sallustiusi monográfia jellegzetes egységei az ábrázolás, azaz az események elbeszélése mellett a következők: a szerző etikai elveit tömören összegző prológus, a római történelem általános tendenciáit elemző exkurzus, valamint a szereplők jellemzésére szolgáló beszéd és jellemrajz.

A Sallustius által ábrázolt emberek többnyire nem képesek felülemelkedni önmagukon, s önmagukkal szemben általában kudarcot vallanak. Olykor azonban mégis képesek az erényes cselekvésre - az események egy pontján még a szerző ábrázolásában egyértelműen féktelen és erkölcstelen Catilina is lelki nagyságról tesz tanúbizonyságot. Igaz, hogy végül a Catilina-összeesküvést felszámolják, s Iugurthát nagy nehezen legyőzik, ennek ellenére mindaz, amit addig látunk, az emberi gyengeség, a demagógia és a korrupció uralmáról árulkodik. vissza

TUDÓS KÖLTÉSZET

CATULLUS Caius Valerius (Kr. e. 87-57):

Római NEOTERIKUS költő. Számos hatás mellett költészetét Lesbiához fűződő szerelme befolyásolta leginkább. Nem zavartalan idill uralja Lesbia-ciklusát, hanem gyűlölet és lángoló szerelem (Gyűlölök és szeretek) közt hullámzó érzelmek, hangulatok keveréke. Költeményei három egységre oszlanak: változatos mértékű versek, carmina docta (’tudós versek’), disztichonos epigrammák, és szerelmes versek. Catullus politikától, társadalomtól független szellem, az életélvezet természetes közvetlensége hatja át műveit. A neoterikusok irányzatának képviselője, tudós költő. A neóterikusok önálló költői iskolát alkottak, és az alexandriai költészetnek azt az irányzatát vették mintául, amelynek képviselői Philétasz, Euphorión, Kallimakhosz, Theokritosz és Bión voltak. Megújították és közkedveltté tették a klasszikus görög irodalomban háttérbe szorított műfajokat, az elégiát és az epigrammát, s újakat teremtettek, például epülliont (kiseposz) és az idillt. Catullus életének sorsdöntő élménye volt az a szenvedélyes és ellentmondásos szerelem, amely a költeményeiben Lesbiának nevezett előkelő római nőhöz fűzte. Ovidiustól tudjuk, hogy nem Lesbia volt az igazi neve, valódi neve Clodia volt. Catullus és Lesbia szerelmének virágzását 61-60-ra datálhatjuk. Catullus tehát álnéven nevezte meg kedvesét, s ez az álnév szótagszámát és prozódiai sajátosságait tekintve megegyezik az eredetivel. E névvel Catullus egyfelől Clodia szépségére utal, Leszbosz szigete ugyanis híres volt szépségversenyeiről, másfelől műveltségére, amennyiben Szapphóval asszociálható Egy Caesar-ellenes szervezkedésben Catullus is részt vett. A Caesar-ellenes verseit azonban Catullus nem semmisítette meg, sőt kiadatta őket, annak jeléül, hogy bocsánatkérése ellenére sem változtatta meg véleményét. Életművét az a kötet őrzi, amely a kódexekben Catulli Veronensis liber címen tartanak számon. A 116 költeményt tartalmazó kötetet Catullus földijének és jó barátjának, Cornelius Neposnak ajánlotta. Lehetséges, hogy a versek elrendezése is a költőtől származik.

A gyűjtemény formai szempontból 3 részre tagolódik:

- Az első rész: változatos metrumokban írt költeményeket tartalmaz (1-60. carmen: polymetra), Jell: érzelem

- második: hosszabb, az alexandriai költészet hatását tükröző verseket (61-68. carmen: carmina maiora),Jell: mítosz

- a harmadik: disztichonban írt rövidebb darabokat (69-116. carmen: epigrammata). Jell: logika.

E három csoport, ha nem is szigorúan, de műfajilag is különbözik egymástól: az elsőbe lírai versek, a másodikba elbeszélő költemények, a harmadikba epigrammák tartoznak.

E műfajok elkülönülése Catullus életművében még nem szigorúan következetes, sem formai, sem tartalmi szempontból. A disztichon nemcsak az elégia és az epigramma formája, hanem az elbeszélő költeményeké is.

Tartalmilag az egész könyvet egy téma fogja össze: a szerelem A Lesbia-ciklus versei megéneklik a szerelem számtalan viszontagságát: a reményt, a boldogságot, a féltékenységet, az összeveszést és a kibékülést.

Catullus verseinek nyelvteremtő ereje van, új szavakat használ. Pl.: csók.

(Az órán felolvasott versek: 70,, 28,, 64,,61,, ) vissza

AZ AUGUSTUS-KOR IRODALMA***

***(Kr. E. 43-Kr. U. 14. ) Caesar adoptálja és örökösévé teszi rokonát Octavianust. Ő bosszút áll C. halála miatt. Consulként megkezdi a hatalom visszaállítását, majd Kr.e. 27-ben lemond a diktátori hatalmáról, ezzel a senatusnak visszaadja a hatalmat. Hálából megkapja az Augustus címet.Jól politikázott, minden tisztséget csk „ ideiglenesen” viselt, ezért nem nyírták ki. A tekintélyt azonban megkövetelte, személyét szentté és sérthetetlenné tette. Voltak katonai hódításai és politikai hódításai.

EPIKA

VERGILIUS, Publius Maro (Kr.e. 70-21) :

Római költő. A szónoklatból a filozófiába menekülő Vergilius Augustus békepolitikájának hirdetőjévé válik. Költészetének nyitánya a Bucolica eclogái, tíz válogatott pásztori vers (Eclogae), melyeket Theokritosz idilliumai mintájára írt ( A LATIN IRODALOMBAN Ő MŰVELTE A BUKOLIKUS KÖLTÉSZETET ELSŐKÉNT), ám politikai részeket is tartalmaz. Az első Augustust méltatja. ( prófétikus eclogának is nevezhetjük, mert későbbi korokban Krisztus születésére is lehetett a tartalmát vonatkoztatni, éppen úgy, mint a 6.-at. Az eclogák koncentrikus körökben felelnek egymásra, ám a többség mégis idilli világot ír le. ..)

A birtokaira visszavonult költő alkotása a gazdaságra okító négykötetes tanító költemény, a Georgicon (29).Ez 4 részből álló tanköltemény, melynek a Hésziodoszi Munkák és napok mintája. Ez egy etikai alapozású tanítás, tényleg meg akar valamit tanítani. 1. része: Nem kimondottan a földművelést, inkább annak étoszát ünnepli. 2. része: A növény(szőlő) termesztés poétikai tposza 3. része: Az állattenyésztés. 4. része: A méhészet ( Orfeus és Aristaros története épül bele).

Világirodalmi hatása sokrétű, főképpen az eposz műfajának további megformálásait befolyásolta. A Catalepton című gyűjteményben (kis, lírai versgyűjtemény) neve alatt fennmaradt neoterikus hatást tükröző versek valódisága erősen vitatott Párbeszédes, hexametrikus, az Augustus elhozta aranykort hirdető műfajteremtő költemények ezek.

A császár isteni származását s a római történelmet alapozza meg Aeneis című, 12 énekből álló eposza. Főművén, közel tíz évig dolgozott. A 12 énekből álló, homéroszi mintára készült hatalmas eposz Róma nemzeti hőskölteménye. Témája a trójai Aeneasnak - az eposzban a gens Iulia, Augustus nemzetsége mitikus ősének - mondai honfoglalása.

- Az első hat ének :- Aeneas bolyongásai - cselekményben, szerkezetben az Odüsszeiát követi, a második rész - Itália meghódítása - az Iliászt. Aeneas, Venus istennő fia az égő Trójából elmenekülve, hosszú bolyongás után Karthagóba érkezik Dido királynőhöz. Dido beleszeret az isteni szépségű hősbe, de Aeneasnak az istenek parancsára tovább kell mennie. Dido öngyilkos lesz. Aeneas Itáliába érkezve leszáll az Alvilágba, ahol meglátja még meg nem született utódait, Róma jövendő nagyjait, és megerősödik népének Itália- és világhódító hivatástudatában.

- A második rész : a latiumi harcok története. Aeneas hosszas küzdelem után legyőzi a vele szembeszegülő itáliai népeket, végül párviadalban megöli fő ellenfelét, Turnust. A trójaiak és itáliaiak békét kötnek, szövetségüket Aeneas és a latiumi királylány házassága pecsételi meg.

Vergilius az Aeneis történetének keretében Róma történelmi hivatását énekli meg. A trójai eredetmítosz a görög világ előtt van hivatva Róma uralmának jogosságát igazolni, a Dido-történet a Karthagó elleni háborúnak, a 7-12. ének Itália harcai az itáliai népek Róma vezette egyesítésének mitikus előképei. Az elbeszélés a történelem szimbóluma lesz, és a költő koráig vezet. Az eposz csúcspontján, a 6. ének alvilági seregszemléjén a költő a római világbirodalom Augustus elképzelte nagyhatalmi programját fogalmazza meg: „Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy.” Az Augustus-ház isteni eredetű ősének dicsőítése nem utolsósorban a császár dinasztikus céljait szolgálja. Az ősi erkölcsök, egyszerűség, jámborság dicsérete, a mélyen átélt és szuggesztív erővel kisugárzó római vallásosság harmonikus összhangban van Augustus propaganda-elképzeléseivel.

Ekphraszsisz: műtárgyleírás (pl: a pajzsleírás. A jövő képei vannak rajta, s Aeneas nem tudja, hogy azért a jövőért küzd. Megj: Augustus Aeneasra vezeti magát vissza. Pozitív figura, a tettei helyesek, szerelemnek engednie gyengeség, nem szabad, és mindent feláldoz egy olyan célért, amit valójában nem is ért. Az eposz végére egy gyilkoló figurává válik. vissza

LÍRA

HORATIUS Flaccus, Quintus (Kr.e. 65 - Kr. e. 8)

Római költő.Egy dél-itáliai kisvárosban született, apja felszabadított rabszolgaként kis birtokra tett szert. 50 körül Rómába költözött, A római stúdiumok után a fiatal Horatius Athénba ment filozófiát tanulni 45 körül. Caesar meggyilkolása után Brutus és társai Athénban gyülekeztek, s Horatius is közéjük sodorta a lelkesedés. Légióparancsnokként vett részt a philippi ütközetben, ahonnan - így írja - pajzsát is elveszítve menekült el. Philippi után visszatért Rómába, de ott szegénység fogadta. a triumvirek elkobozták apja házát és birtokát. A szegénység - mondja - arra kényszerítette, hogy verseket írjon (Episztolák 2. 50-52). Maradék vagyonáért egy írnoki állást vásárolt, azaz az államkincstár hivatalnoka lett.

Saját bevallása szerint először görögül kezdett verselni (Szatírák 1, 10, 31-35), ám ráébredt, hogy ez olyan, mintha fát hordana az erdőbe, ezért latinul folytatta. 38-ban barátja, Vergilius bevezette Augustus irodalompártoló barátjának és tanácsadójának, Maecenasnak a körébe. Maecenas barátjává fogadta a költőt, és mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta őrizni, és mindvégig sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az udvarhoz akarta láncolni. Megbízza a „százados játékok” himnuszának a megírásával.

Első kötetének (Epódoszok könyve) tizenhét költeménye a 41-tól 30-ig tartó időszak termése. E gyűjtemény a Szatírák 2. könyvével együtt jelent mg Kr. e. 30-29-ben, tehát a szatírákkal párhuzamosan keletkezett. Az epódosz jelentése „hozzáénekelt” ti. sor, azaz az első sorra következő, olykor metrikailag attól eltérő rövidebb sor, majd erről kapta nevét maga a párvers, amelynek ismétléseiből az epódosz néven közismertté vált támadó hangvételű lírai műfaj keletkezett. A görög irodalomban Arkhilokhosz és Kallimakhosz művelte, s iambosz néven emlegették, versformájáról.

Az Epódoszok könyve darabja közül négy epódosz időszerű politikai kérdésekről szól: 1., 7., 9., 16. Asszonycsúfolónak mondhatjuk a boszorkány Canidiával kapcsolatos műveket (3., 5., 17.) és a női bujaságot ostorozó 8. és 12. epódoszt. Igazi támadóvers a 4. egy felkapaszkodott újgazdag, a 6. egy gyáva gyalázkodó és a 10. a bűzlő Mevius ellen. Egyedülálló a 2. epódosz, mert a falusi élet idillikus képei végén kiderül, hogy nem kell a leírást komolyan venni. Egy uzsorás álságos ábrándozása az egész. Végül a 11., 13., 14., 15. darabok tartalmukra nézve átmenetet alkotnak az ódaköltészethez, már annak témáit és hangulatát idézik.

Az epódoszokkal körülbelül egy időben fordult a szatíraírás felé. Az itáliai népi rigmusköltészetben gyökerező műfajt, amely elődjének, Luciliusnak a kezén még személyes támadás, politikai vitairat volt, Horatius csevegésekké (sermo) szelídítette. A szatírák két könyvének 18 hexameteres versében a késői görög komédiákból és a hellenisztikus kor vándorfilozófusainak prédikációiból merítő moralizáló bölcselkedéssel bírálja a legszembetűnőbb emberi gyengeségeket: a hatalomvágyat, a törtetést, az emberek tévelygését a boldogság keresésében. Derűs iróniával, meghitten cseveg, költői alapelvéhez - „nevetve megmondani az igazat (ridentem dicere verum quid vetat)” - tartva magát. Ugyanígy vall saját magáról is: sorsáról, hibáiról, vágyairól. Három irodalmi szatírájában művészetelméleti kérdésekkel foglalkozik polemikus hangon, elsősorban a szatíra görög és itáliai-római előzményeivel, műfaji követelményeivel.

Már a Szatírák könyve 1. szatírájában megjelenik az a gondolat, amely horatiusi költészet alapgondolata: a végletek, a szélsőségek kerülése: „Van mértéke a dolgoknak” Ezt a mértéket a természet szabja meg minden ember számára.

Horatius legérettebb alkotásai a carmeneknek vagy ódáknak nevezett költeményei. A 103 verset tartalmazó négy könyvből az első három, mintegy 15 év verseivel Maecenasnak ajánlva jelent meg 23-ban, majd hosszú hallgatás után 13-ban látott napvilágot a 15 versből álló negyedik könyv. Az aiol dal változatos metrumaiban az élet teljességét megragadó, izgalmas költői világ szólal meg. A görög lírikusok (Alkaiosz, Szapphó, Arkhilokhosz és a hellenisztikus költők) versformáit - többnyire négysoros strófáit - hallatlan könnyedséggel ülteti át a latin nyelvbe, a sorképleteket sokkal kevesebb szabadsággal kezelve, mint görög mintaképei. A versek felépítésében, és gyakran tárgyában is, bevallottan klasszikus görög mintaképeket követ (Alkaioszt, Szapphót, Anakreónt, Pindaroszt).

Lírai mondanivalóját azonban már szuverén önállósággal fogalmazza meg. Az Ódák könyve I. 11. 6-8-ban fogalmazza Horatius erkölcsi világképének és felfogásának egyik legfontosabb gondolatát: capre diem (szó szerint: szakítsd le a napot). A szállóigévé vált felszólítás nem a szerelem és az egyéb gyönyörök habzsolását jelenti, amelyekről tudja a költő, hogy múlékonyak, mint ahogy az élet maga is múlékony. A carpe diem már csak azért sem jelentheti az örömök habzsolását, mert a aurea mediocritas mértéke szabályozza: a földi javakat, az élet szép örömeit csak mértékkel élvezhetjük, mégpedig addig, amíg lelki nyugalmunkat biztosítják.

Politikai és társadalmi témák is megszólalnak az ódák könyveiben, ha általában nem is abban a formában, ahogy a pártfogók, és elsősorban Augustus elvárta volna. A „római ódák”(a 3. könyv első hat verse) a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem, a jámbor vallásosság augustusi szellemben fogant dicsőítései.

Az utolsó könyvet is - mint antik életrajzából tudjuk - csak Augustus kérésére írta meg. A hallgatás éveiben csak a százados játékok kultikus, himnusz-szerű ünnepi ódájának megírására vállalkozott. A 20-as évek végén az ódaköltés mellett vagy helyett a szatírák csevegő stílusának fonalát is újra felvette költői epistuláiban (levelek).

Legkésőbb 19-ben megjelentette az Epistulae (Levelek) 20 darabból álló első gyűjteményét: önmagáról sokkal többet és közvetlenebbül - par excellence lírai megközelítéssel - vall bennük, mint az ódák visszafogott szemérmességében, életbölcselete is itt bontakozik ki a legteljesebben. Míg az Episztolák 1. könyve 1008 sort tesz ki, a Levelek második könyve 3 levele - melyet élete vége felé publikált - majdnem ugyanennyit, 962 sort. A könyv tartalmazza két hosszabb irodalmi levelét, s talán ezekhez járult harmadikként a Pisókhoz írt harmadik levél, amelyet a kézirati hagyomány és Quintilianus Ars poeticának nevez. Ez a nagy mű az arisztotelészi esztétika és a hellenisztikus görög irodalomtudomány (főleg Neoptolemosz) nyomán summázza a klasszicizmus elméletét. Legfontosabb követelményeit - a görög mintaképek gondos tanulmányozása, a tartalom és forma harmóniája, a műgond, a befejezettség, az egyszerűség - az eposszal és főleg a drámával kapcsolatban elemzi.

Az Ars poetica az antik költészettan legfőbb forrása. Költészeti tanköltemény, praktikus tanácsokat ad olyan dolgokról, amiket ő sohasem művelt pl. tragédia írása. a Megállapításai : Az irodalom célja „tanítani és / vagy gyönyörködtetni” (prodesse aut delectare). „Dulce et utile” édes és hasznos legyen a költészet.Azt ajánlja, hogy egy művet 9 évig kell írni.A Levelek legutolsó darabja 14-ben készülhetett, nem sokkal az ódák 4. könyve után. Ettől kezdve teljes hallgatásba merült. vissza

ELÉGIA

Albius TIBULLUS (i.e. 50-19):

A római elegiaírók kiváló alakja; lovagrendű családból származott. Verseiben a szegény költő képében tetszeleg. Első könyvét első szerelméről Deliáról nevezte el. Deliával korántsem valamennyi elegia foglalkozik, de igenis reá vonatkoznak a legszebbek, legyöngédebbek. Öt költemény sorai közül fáradság nélkül olvashatjuk ki a szívbeli frigynek történetét. Magát Deliát, a költő «fehérkarú» szerelmesét illetőleg azt tudjuk meg, hogy eleinte szabad és hajadon (1, 3), azután egy gazdag udvarlónak hálójába kerül (5), utoljára pedig teljesen közös életet él vele (26). E három helyzettel foglalkoznak az első könyv Delia-elegiái, melyeknek gyöngyei azok, melyek még az első, epedő, de reményteljes szerelmet tükrözik vissza, vágyának netovábbja az, hogy csendes falusi elvonultságban Deliájának és vele együtt szerelmének élhessen (1). Valami közvetítő asszony Deliát egy gazdag ember kezére juttatta, a mit a költő eleinte hidegen akar eltűrni, aztán a hűtelent újból próbálta meghódítani, utoljára pedig szelid gúnynyal maga ajánlkozik Delia őrének. Ime az elhangzó szerelem utolsó akkordjai, melyek azonban még mindig meleg, sőt sentimentalis érzésről tanuskodnak (5, 2, 6).

T. lelki életében újabb korszakot jelöl meg a második könyv. Hősnője Nemesis, kapzsi leány, akit csak folytonos aranyesővel lehet meghódítani és fogva tartani. Ehez képest a közte és a költő között lefolyt viszony is egyhangú, nincs benne kifejlődés, se hullámzás; se fény, se ihlet. A Nemesisre vonatkozó költeményekhez T. a kiadás alkalmával még három más költeményt csatolt: Nemesis a költő utolsó szerelme volt, mert T. Kr. e. 19-ben meghalt. vissza

PROPERTIUS Sextus ( kb. Kr. e. 47- kb. Kr. e. 14):

Korán fölébredvén a költészet iránti szeretete, a nyilvános pályafutásra való készülés helyett inkább a görög s különösen az alexandriai költőkkel, Callimachusszal, Philetasszal foglalkozott. E tanulmányok nyoma meg is látszik költeményein, melyeken az érzelmek szenvedélyes kifejezése mellett is bizonyos tudós szinezet ömlik el. Romában Maecenas szomszédságában lakott, a ki jóakaró pártfogója volt, az ő révén Augustus kegyét is megnyerte, függetlenségét azonban mindvégig megőrizte. Igen jó viszonyban volt Vergiliusszal, Ovidiushoz is szoros barátság fűzte. Rövid, 20-30 soros elégiákat ír. Költeményienek nagy részében Cynthiát ünnepli, a kinek igazi neve Hostia volt. Cynthia valószinüleg felszabadult rabszolganő volt. Viszonyuk 5 évig tartott. Mikor Propertius látta, hogy érdemtelenre pazarolta szerelmét, szakított vele. Cynthia hamarább meghalt, mert a holt Cynthia árnya jelenik meg a költőnek. Propertius, nőtlen maradt és nem élt hosszú életet. Elégiáinak 4 könyve maradt fenn. Az 1. könyv Cynthia néven Kr. e. 28 közepén jelent meg s a forum legkapósabb olvasmánya lett. A 2. könyv valószinűleg Kr. e. 24-bn jelent meg, a 3. pedig 22-ben. A 3. könyv utolsó elegiájában végbúcsút mond a hűtlen Cynthiának. A 4. köny 1. 2. 4. 9. és 10. költeményei úgynevezett aetiologiai elegiák, mert római helyeknek, intézményeknek eredetéről, okáról szóló mondákat dolgoznak fel. Ezeket már csak alakjuk köti az elegiához, tartalmilag többnyire regeképek. Propertius változatos, küzdelmes; költeményei nem végződnek olyan megnyugtató összhanggal, mint a Tibulluséi; a szív meg az ész folytonos harcban van nála. Nem törekszik könnyen érthetőségre s nem a részletek arányával és tökéleességével ragadja el az olvasót, mint inkább költeménye egészének hatásával. P. utolsó elegiája: Corneliában. vissza

OVIDIUS Naso, Publius (Kr. e. 43 - Kr. u. 17)

Római költő.Életéről maga tájékoztat a Tristia (Keservek) című önéletrajzi elégiájában (4, 10), és az antik szerzők is több fontos adatot őriztek meg életére vonatkozóan, elsősorban az idősebb Seneca. Előkelő lovagrendi családból származott. Gondtalan életet élt az ’arany Róma’ előkelő társaságaiban, bejáratos volt a császári udvarba is. Egészen fiatalon egy hozzá méltatlan feleséget adtak neki, akivel csak rövid ideig élt együtt. Második felesége szintén nem maradt tartósan a házában. Harmadik felesége kitartott mellette. Augustus Kr. u. 8-ban rendelettel kiutasította Rómából, Ovidius esetében a száműzetésnek egy enyhébb fajáról, ún. relegációról volt szó: római polgárjogát, vagyonát, sőt a Rómával való írásbeli kapcsolat jogát is megtarthatta, csak a halál vetet véget relegációjának.

Ovidius ahhoz a költőgenerációhoz tartozott, amelyik a nagy aranykori nemzedék (Vergilius, Horatius) után nőtt fel. Költői tevékenységében három korszakot különböztethetünk meg. Az első korszaka ( szerelmi elégiaköltőként indul) Kr. e. 20-tól Kr. e. 8-ig tart. Első verseskötete, a Kr. e. 16 után befejezett Amores (Szerelmek) a római elégia - Tibullustól és Propertiustól hagyományozott - műfaját alakította tovább. A „gyöngéd szerelmek játékos költője” egy képzelete teremtette lányhoz, Corinnához írta a hellénisztikus szerelmes költészetnek szinte egész toposzfegyvertárát igénybe vevő verseit, melyek mögött nem egyetlen érzelem, hanem egész könnyed életformája, összes tünékeny szerelme áll költői hitelként. Később (Kr. e. 1 körül) három könyvre lerövidítve dolgozta át az elégiagyűjteményt; az utókorra ez a változat maradt.

Az időszámítás kezdete táján megírta a szerelem tankönyvét: Ars amatoria (A szerelem művészete). A disztichonos mértékű erotikus tanköltemény a tudományos kézikönyvek módszerességével fejti ki témáját: tanácsokat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megőrizni. Írt még más erotikus tankölteményeket is. Remedia amoris (A szerelem ellenszerei), De medicamine faciei feminae (Az arcápolásról), Második elégiakötete, a Heroides (Hősnők levelei) tizennégy mitológiai hősnő (Ariadne, Medea, Briseis, Phaedra, Dido, Penelope stb.) és Szapphó panaszlevele szerelmeséhez, továbbá három mitikus szerelmespár (Paris - Helena, Hero - Leander, Acontius - Cydippe) levélváltása. A megcsalt és elhagyott nők bánatának lélektanilag finoman motivált elbeszélése a lírai közvetlenségből epikus, sokszor drámai ábrázolásmódba hajlik át. Ovidius a Heroides című fiktív levélgyűjteménnyel új műfajt teremtett, amelyet az irodalmi és a retorikai elemek ötvözésével hozott létre.

A Heroidesszel egy időben keletkezett az antik kritikusok által nagyra értékelt - elveszett - Medea című tragédiája.

A második korszak Kr. u. 1-től Kr. u. 8-ig tart, s ebben Ovidius a nagy műfajok felé fordulAz augustusi világ monumentalitás-igénye az ő művészetét is megérintette, a császár nemtetszését is el akarta oszlatni, ezért Kr. u. 2 táján hatalmas elbeszélő költeménybe fogott. A Metamorphosest (Átváltozások) a költő maga is főművének tekintette. A 15 könyvből álló hexameteres mitológiai költemény görög és római átváltozás-mítoszokat sorakoztat fel. Irodalmi elődei, a római nagyeposz és a hellenisztikus költészet hatása nem szorítja háttérbe a műben a költő legszemélyesebb mondanivalóját. A költő variáló-művészete és ragyogó szerkesztési készsége ebben a költeményben mutatkozik meg leginkább: a különálló mítoszokat sikerült perpetuum carmenné (folyamatos költemény) fűznie úgy, hogy a hangsúly az epizódokon maradt. Időrendben haladva híres és kedvelt átváltozás-történeteket mesél el ( amikor vki / vmi átváltozik, attól kezdve létezik az amivé vált!) a világ keletkezésétől Julius Caesar üstökössé változásáig: Daphné babérfává változását, a saját képmása iránt szerelemre lobbant Narcissus történetét, Philemon és Baucis idilljét, Orpheus és Eurydice végzet sújtotta szerelmét, Pygmalion művészsorsát vagy Orpheus történeteit. A csiszolt, kerek kis epizódok színes mesevilága kiapadhatatlan forrása lett a későbbi irodalmi és képzőművészeti feldolgozásoknak. Az Átváltozásokban szinte minden műfaj szerepel. Pl: a hősi eposz: a kentaurok és lapithák harca (12, 211-535). Epüllion: Proserpina elrablása (5, 385-571), idill: Philemon és Baucis (8, 661-724), szerelmi elégia: Polyphemus és Galatea története (13, 778-897), szerelmes levél: Byblis levele Caunushoz (9, 517-573), himnusz Bacchushoz (4, 17-30), epigramma: Phaethon sírverse (2, 327-328). Megírja a 12 könyvre tervezett Fastit (Római naptár) című elbeszélő költeményen, melyben a római kultusz ünnepeivel kapcsolatos mítoszokat sorolta fel, naptári rendben. Relegációjának tragédiája megakadályozta e második munka befejezését (csak az első hat hónapja készült el).

Harmadik korszakában (Kr. u. 8-17) két nagyobb és két kisebb terjedelmű elégikus költői művet alkotott: a Tristia (Keservek) melyben száműzetése szenvedéseit panaszolja el. A száműzetés második elégiakoszorújának, az Epistulae ex Pontónak (Levelek Pontusból) négy könyve a Tristía esdekléseit folytatta. Hangja rezignáltabb, belefásult kérései állandó elutasításába, pompás stílusa kicsit megfakult. Az évek múlásával megfogyatkozott alkotókedve, és inkább csak kisebb műveket írt, köztük egy Ibis című hosszú, hexameteres átkozódást valamelyik hűtlen barátjához. Idősebb Plinius szerint tőle származik a Halieutíca című halakkal foglalkozó tanköltemény is.

Ovidius az első római költő, akinek művészetében megrendült az aranykori irodalom harmóniája, és feltünedeznek a dekadens ezüstkor új kifejezési formái. Az utókor elsősorban olvasmányossága, virtuóz nyelvi játékai, szellemessége miatt kedvelte. Az antikvitásban is, a középkor folyamán is a legszívesebben olvasott költők közé tartozott. A Metamorphosest a középkorban ’pogány bibliaként’ forgatták. Erotikus költeményei mintát szolgáltattak - többek között - a provanszi trubadúrlírának. A magyar reneszánszban az egyik legnépszerűbb antik költő volt, Zrínyi hivatkozik rá a Szigeti veszedelem bevezetőjében. vissza

PRÓZAIRODALOM

*** A császári dinasztiák váltakozása, a pillanatnyi igények kielégítése, és a szólásszabadság elsatnyulása elbizonytalanította a hagyományos prózai műfajokat. A köztársaság bukása a politikai szónoklatnak is betette a kaput. A szónokoknak csak a panegyricus (a császár személyének a magasztalása) maradt. Megnő a szónokok szerepe, főleg a tanítás-tanulás terén. Keményebbé válik a szónoklattan. Rögtönözniük kell a diákoknak ún. Suasoriák (meggyőző beszédek) műfajában levél formájú, lélektani ( bele kellett élniük magukat a történetbe pl. mit érezhetett Niobé, amikor lenyilazták gyerekeit..), akár novellisztikus írásokat produkáltak. Ezeket a controversiák (vitabeszédek) műfajában adták elő gyakorlatképpen. Az nyert, aki újszerűen tudott előadni történeteket, de mindenkinél ékesebb stílusban. Ez a stílus volt az asianus ( ld. az anyag elejét), mely uralkodóvá vált a korabeli retorikában. vissza

Idősebb SENECA (kb. i.e. 54 – i.sz. 39):

A kor legtekintélyesebb szónoka. Nagy emlékező tehetsége és tudása volt. Finomkodó, különcködő lett a stílus divatja. vissza

LIVIUS Titus (Kr. e. 59-Kr. u. 17):

Ókori római történetíró. A katonai és politikai tapasztalatokkal nem rendelkező író nagy történeti művén élete végéig dolgozott. Az Ab urbe condita (’A város alapításától’) kezdett 142 könyvéből (liber) csupán az első tíz, illetve a 21-45. maradt fenn. Róma alapításától ( Rémus és Romolusztól Augustusi egyeduralom kialakulásáig jut el). Stílusa kezdetben Cicero, de később Sallustiushoz hasonlít. vissza

Lucius Annaeus SENECA (Kr.e. 4 - Kr. u. 65)

Római államférfi, filozófus, drámaíró, költő.

Íróként és szónokként is nagy népszerűségre tett szert, e miatt Caligula és Claudius császársága alatt háttérbe szorítják. Néro nevelője, praetor, majd Néró trónra léptével a birodalom egyik első embere, kiváló politikus. 57-ben konzullá nevezték ki. Amikor Néró számára terhessé vált a személye, megvádolták a Piso-féle összeesküvésben való részvétellel. A császár parancsára önkezével vetett véget életének (felvágta az ereit).

Műveinek többsége filozófiai próza. A Codex Ambrosianus tíz dialogikus etikai értekezést tartalmaz, melyek közül a Vigasztalás anyjához, Helviához legteljesebb írása. Utolsó művei Luciliushoz íródtak: A természet kérdései, illetve a 124 fiktív levél gyűjteménye, az Erkölcsi levelek. A sztoicizmus utolsó korszakához tartozó filozófust fõleg a morál kérdései foglalkoztatták. Műveinek célja a morális tanítás. Görög tárgyú, 9 db eredeti verses tragédiái (Medea, Herkules, Oedipus, Agamemnon, Phaedra) nem színpadra szánt mûvek, jellemzõ rájuk a retorikai elemek túltengése, a szellemes párbeszéd. Keserû humorral gúnyolja Claudiust szatírájában, Az isteni Claudius megtökéletlenülése, menybemenesztésének a paródiája (Divi Claudii Apocolocyntosis). Híresek dialógusai: 12 könyve A gondviselésrõl, A haragról, A boldogságról. vissza

Marcus Fabius QUINTILIANUS (kb. Kr.u. 30-96)

Római iró. Tapasztalatainak és tanulmányainak gyümölcse fő műve: De institutione oratoria (szónoki nevelés), melyet 92-93-ban kezdett meg és 94-95. fejezett be. Tizenkét könyvben mindazt összefoglalta, amit a görög és római szónokok elméleti és gyakorlati téren megalkottak, s erről a szónoklatnak, sőt tágabban véve, a tudományos és erkölcsi alapokra fektetett stilusnak olyan kézikönyvét alkotta meg, aminőhöz foghatót az ókorban hasztalanul keresünk. vissza

Marcus Annaleus LUCANUS (i.sz.39-65)

Nagybátyja Seneca volt és ennek a révén Nero császár meghitt környezetébe került; 22 éves korában quaestorrá, majd augurrá lett. Könnyű sikerei, úgy látszik, elkapatták a nagytehetségű és nagyravágyó ifjut. Csakhamar elvesztette Nero kegyét, ki állítólag megirigyelte irodalmi sikereit és eltiltotta őt költeményeinek felolvasásától. Haragjában a Piso-féle összeesküvésbe avatkozott és ennek többi részesével együtt 27 éves korában kivégeztetett. Számos költeménye közül (Iliaca, Saturnalia, Silvae, Epigrammata, stb.) csak a Pharsalia (a kéziratokban de bello civili) című történelmi epos maradt mireánk. A mű, mely nincs befejezve, a Caesar és Pompejus közt lefolyt polgárháborut tárgyalja 10 énekben. Pompejust mint a jog és szabadság hősét mutatja be, és Caesar győzelmével szerinte nemcsak a szabadság veszett el örökre, hanem Roma nagysága is lehanyatlott. ( nincsennek benne isten jelenetek) vissza

SZATÍRA ÉS EPIGRAMMA

Gaius PETRONIUS Arbiter (? – Kr.e. 66)

Római szatíraíró, a választékos ízlés mestere, Tacitus így említi: „elegantiae arbiter”. Az „arbiter" szó „mester"-t jelent latinul. Akik később írnak róla, maguk se tudják, hogy ez családnevének a latinban szokásos kiegészítő mellékneve, vagy olyan ragadványnév-e, amely a császári udvarban kapcsolódott az előkelő nemzetség nevéhez. Abban a híresen léha és életveszélyes császári udvarban, Néró császár körében ugyanis „arbiter elegantiae"-nak, azaz „az elegancia mesteré"-nek nevezték. Divatdiktátor. Mindemellett, ha éppen ráért, ha nem magas állásokat töltött be, ha nem anekdotákkal mulattatta a császárt, ha nem szerelmes hevülettel vonult valamelyik úrnővel vagy rabszolgalánnyal hálószobájába... akkor íróvesszejével gúnyos epigrammákat rögtönzött, s a görög nevettető mesterek mintájára szellemes szatírákban pellengérezte ki az emberi gyöngeségeket. Ez a könnyed udvaronc, szigorú köztisztviselő nemcsak okosan szellemes költő volt, hanem olyan szatirikus prózaíró, hogy méltán hasonlították a leghíresebb görög szatirikushoz, Menipposzhoz. Máig is úgy tartja az irodalomtörténet, hogy Petronius a legmenipposzibb latin szatirikus. A menipposzi szatíráról azonban tudni lehet, hogy szövegében a prózai részeket verses betétek tarkítják. Petroniusnak a legismertebb töredéke, a „Satyricon" is kisebb-nagyobb versekkel mulattatja az olvasókat. A „Satyricon"-t már a kortársak is Petronius fő művének tartották. Sajnos igen töredékesen maradt ránk. Két fejezete azonban mégis örökségünk lett. Formáját tekintve felettébb változatos kalandregény, méghozzá korábbi, mint az a néhány ókori latin regény ami inkább prózai idilleknek tekinthetők. Ezekben a végén minden jóra fordul, az ifjú szerelmesek boldogan egymáséi lesznek. Petronius szatirikus regényében a szerelem testi valóság. Hősei olykor bordélyházban keresik és találják meg a nőket. Amikor pedig éppen nem szeretkeznek, isznak, lopnak, csalnak, akkor Róma alvilága jelenik meg a színen. A „Satyricon" ránk maradt nagy összefüggő része szinte önálló, nagyon gúnyos és nagyon reális korkép az akkori felfuvalkodott újgazdagok világáról. Ez „Trimalchio lakomája" címen szokott külön is megjelenni. Trimalchio felszabadult rabszolgaként kezdett vagyont gyűjteni. Műveletlen, hiú, felvágós példája a „parvenu"-nek. Előkelő társaságot hív gazdag lakomára. Ezek a vendégek egyenként is egy-egy réteg torzképei. A legtorzabb kép persze magáé Trimalchióé. Már az ételek összeválogatása is a felvágás gúnyképe. A vendégek viselkedése szinte versengés a házigazda nagyképűségével, műveletlenségével, otromba butaságával. Igazán nagy kár, hogy nem maradt fenn számunkra a „Satyricon" egésze. Így, töredékeivel és versbetéteivel is odatartozik az ókori latin irodalom jelentékeny művei közé.

Halála: Nero kegyeltje, amíg a Piso-féle összeesküvésben való részvétellel meg nem gyanúsítják; ekkor öngyilkosságra kényszerítik Közeli barátait meghívta lakomára. Az asztal mellett kád volt, benne langyos fürdővíz: a vendégek meghökkentek a különös fogadtatáson. A házigazda pedig ott ült a kádban, mellette orvosa állt. Arra kérte a vendégeket, hogy hallgassák meg azt a levelet, amelyet a császárnak már el is küldött. De előbb meg akarja mutatni, hogy egyáltalán nem fél a haláltól, tehát az orvos vágja fel az ütőerét. Oda is nyújtotta a karját. Az orvos vágott, a vér ömleni kezdett. Mire a halálba menő úgy rendelkezett, hogy most kösse be a vágást, mert csak akkor kíván meghalni, ha mindenki hallotta, mit is írt Nérónak. Az orvos be is kötötte, egy írástudó rabszolga pedig, aki úgyszintén ott állt a kád mellett, olvasni kezdett. A levél váratlan megszólítással kezdődött: „Te rőtszakállú majom!" (Néró ugyanis vöröses szőke volt.) Ezután felsorolta mindazt a bűnt, amelyet a szörnyű császár elkövetett, többek között, hogy megölette anyját és maga ölte meg feleségét. Azzal fejezte be, hogy van oka félni, hiszen előbb vagy utóbb úgyis akad valaki, aki Róma örömére megöli. Ezután újra az orvosnak nyújtotta karját, az vágott, s ő — miközben ömlött a vére — még egy pohár bort ivott és mosolyogva meghalt. vissza

Aulus PERSIUS Flaccus (Kr. u. 34-62)

Római szatíraköltő. Tekintélyes családból származott, kiváló tanárai voltak, korán kezdett irni, sokféle műfajjal megpróbálkozott (líra, dráma, elégia Arria halálára), de csakhamar kizárólag a szatírára adta magát, melyben kiváló műveket alkotott. Kora halála után 6 szatíráját (melyben mint buzgó sztoikus könnyeket ont korának romlottsága felett) Caesius adta ki. Az utókorra nagy hatást gyakoroltak, tanuság mellette a sok magyarázat (Cornuti commentum glossae Pithoeanae). vissza

Marcus Valerius MARTIALIS (kb. i.sz. 42- 104)

A császárkori epigrammaköltészet első és legjelesebb képviselője, tulajdonképpen az epigramma mint műfaj megteremtője és legkitűnőbb művelője. Míg az epigramma a görögöknél nem volt egyéb, mint feliratnak szánt rövid költemény, addig Martialis szellemes fordulatot és meglepő élt adott neki, melyet azóta a műfaj jellemző vonásának tekintenek. (leíró epigrammák)

Iskoláit otthon végezte, mert a családnak arra nem futotta, hogy fiukat a fővárosban, vagy valamelyik görög egyetemen taníttassa. Olyan hírességek egyengették útját, mint Lucanus özvegye, a Senecák vagy Piso, akikről verseiben mindig a lehető legnagyobb tisztelettel írt. Már élete ötödik évtizedében járt, amikor publikálni kezdte a verseit, elsőként a Liber spectaculorumot (Látványosságok könyve), amelyben a Flaviusok építtette Colosseum ünnepségeit írta meg. Domitianus uralkodása alatt, 84-től szinte évenként jelentek meg művei: Xenia (Ajándékok), Apophoreta (Küldemények). Ez utóbbiban egy-egy lakomán kiosztott vagy jó barátoknak és patrónusoknak küldött apróságokhoz fűzött megjegyzéseit találjuk. Majd következtek az epigrammák, összesen 12 könyv.

Munkái élénk képet tárnak a mai olvasó elé a korabeli világról, a romlott erkölcsi állapottól kezdve, a mindennapi életig bezáróan, melyek ma már felbecsülhetetlen kortörténeti adalékokkal szolgálnak. vissza

Decimus Junius JUVENALIS (i.sz. 50-132)

A római irodalom három nagy szatirairójának egyike. Irói müködése Trajan és Hadrian idejére esik. Neve alatt összesen 16 szatira maradt az utókorra, melyeket az antik kiadók és kódexirók 5 könyvbe foglaltak össze. Irányuk komoly, szinte elkeseredett; tartalmuk sötét képek láncolata, melyek rikító ellentétben állanak a császári Róma pazar fényével és korlátlan hatalmával s melyeken szerzőjük elkeseredése látszik. Ez az elkeseredés jellemzi J. helyét a rómaiak szatirikusai közt («Horác csipked, Persius sir, J. dühöng»). Irói tulajdonai közül éles megfigyelés, valamint pontos történeti szinezés és erős, szinte könyörtelen realizmus emelkednek ki. ( pl. a nők erkölcstelensége, az újgazdagok elleniség). vissza

TÖRTÉNETÍRÁS

Gaius Cornelius TACITUS (Kr.u. 55 – Kr.u. 120)

Római történetíró. Történelmi könyvein és monográfiáin kívül levéltári munkákat is végzett, melyeket erõs kritikával használt. Történelemszemlélete független minden mitológiai fatalizmustól, politikai pártosságtól vagy uralkodói akarattól. Ugyanakkor elõadásmódja drámai és szubjektív. Stílusára egyaránt jellemzõ a visszafogottság és a szenvedély. Igazságszeretetébõl adódóan mindenkit bátran és kíméletlenül bírál. Mûvei: Párbeszéd a szónokokról (Traktátus), Germania (A germánok eredete, földje, szokásai és népei) Agricola, Historiae , Annales (Évkönyvek)( ez évről évre haladva meséli el a történteket) vissza

. ifj. PLINIUS Secundus ( Kr.u. 61- 114)

Római természettudós volt a nagybátya (id. Plinius), aki a Vezúv kitörésekor lejegyzi a megfigyeléseit. Az ifj. P., részletesen leirja ezt egyik levelében (levélíró) Reánk maradt nagy encikopédikus műve: Naturalis historiae libri XXXVII.(Természettudományos vizsgálódások) melyet saját állítása szerint legalább is 2000 régibb műből állított össze ( jegyzetgyűjtemény) és Titus császárnak ajánlva egészen vagy legalább legnagyobb részében még életében kiadott. ( Pl. a 38-adik részben az ásványokról és a szobrászatról beszél) Ez a fontos mű, mely az egész középkoron által a természettudományi ismereteknek egyedüli, sőt a többieknek is egyik fő forrása volt. Fő művei: kilenc könyvbe rendezett levélgyüjteménye (Epistolae), mely Cicero után római levélprózának legszebb emlékeit foglalja magában Pl( a Vezuv kitörésének leírása és a keresztények üldözéséről Trajanhoz irott levél). Szónokként, ügyvédként és politikusként is dolgozott. Panegyricus Traiani ( Traianus császár dicsőitése) c. munkája nagyon hosszú. Tacitus az egyik levelező partnere. vissza

KÉSŐ CSÁSZÁRKOR IRODALMA***

A REGÉNY

(A regény a nagyepika reprezentatív műfaja. Az elnevezés a 12. században keletkezett Franciaországban, ahol romannak kezdték hívni azokat az irodalmi műveket, melyeknek nyelve a lingua romana, tehát a beszélt köznyelv volt, s nem a tudósok által használt latin. )

A regény történeti fejlődésének gyökerei a hellenisztikus görög és római irodalomig vezethetők vissza, az antik regény a Kr. u. 1-3. században élte virágkorát. Az antik regény legfőbb jellemzői a prózai forma (bár még gyakran versbetétekkel tűzdelt), a jelentős terjedelem, továbbá az, hogy a cselekmény és a szereplők túlnyomórészt a fikció termékei. Az ókori regények szórakoztató célzatú történeteket adtak elő. Megjelentek az 'ideális regények', ezek a korai 'próbatételes kalandregények', melyek elsősorban szerelmi tematikájúak. A cselekmény egy idealizáltan ábrázolt szerelmespár körül bonyolódik, akik hihetetlen kalandokat élnek át, melyek során erényük és szerelmük változatlan marad, míg végül sikerül egymást meglelniük, hazatérnek és a házasság felhőtlen boldogságában élhetnek. A legismertebb 'ideális regény' Longosz Daphnis és Chloéja.

A másik antik regénytípus a 'reális regény', a 'köznapi kalandregény', melynek esendő hősei nem ártatlan áldozatokként sodródnak veszélyek és megpróbáltatások közé, hanem saját hibáik miatt vagy éppen büntetésből. A 'reális regények' közé sorolható Petronius Satyriconja az I. századból, illetve a II. századi Apuleius hasonló tematikájú regénye, Az aranyszamár. vissza

Lucius APULEIUS ( kb. 124-180)

Apuleius írói munkásságát görög filozófiai tanok latin nyelvű népszerűsítésével kezdte. Legjobb alkotása Az aranyszamár című regénye, amely 11 könyvből áll. Főhőse a korinthoszi Lucius, akit varázslói képességekkel rendelkező kedvese tévedésből szamárrá változtat. Lucius állat alakban, de emberi értelmét megőrizve megy keresztül számtalan kalandon, így felfokozottan éli át az emberek kegyetlenségét és ostobaságát. A regény változatos színhelyeken játszódik, és a szamár-ember hányattatásai során a kor számos jellegzetes típusát vonultatja fel. Gazdái rablók, katonák, mesteremberek, birtokosok. Sok mindent lát és hall, így a vézna mesére Apuleius betételbeszélések formájában felfűzi a görög novellairodalom legszebb gyöngyszemeit, köztük Ámor és Psyché halhatatlan történetét. Néhány borsos anekdotáját még Boccaccio is feldolgozta (A hordó; Az áruló saruk; A kikapós Molnárné). A hős végül egy Ízisz tiszteletére rendezett körmeneten nyeri vissza emberi alakját, s a mű az Ízisz-vallás felmagasztosulásával végződik.
A regény színes, realista képet fest a kései ókor világáról, sajátos kegyetlenségeiről, misztériumairól, de egyszerű mindennapi életéről is. A korabeli hétköznapok realista bemutatása mellett Apuleius gyakran él a görög regény megszokott fordulataival: a csodás elemek és a romantikus üldözések motívumával. Stílusa a késői latin próza remeke. vissza

Főoldal Tartalom