Ha írok az azt jelenti, hogy eddig sikerült túlélnünk. Csodás. Pedig volt ám sok minden.
Ott kezdeném, hogy úgy látszik, kiütött rajtam a paranoia és a legyél szétszórt, úgyis leégeted magad szindróma, miután fejest ugrottam a mély vízbe és elvállaltam a csapat vezetését. Éljen. Szóval, nekiindultunk a terepnek, 0ból az A pont felé. Igazából jó irányba mentünk, de miután Tobin feltette az elmés kérdést, miszerint keletre megyünk? Én meg igent mondtam, kezdtem összekavarodni. Aztán Serena volt olyan kedves és megmondta, hogy nyugatra, milyen igaza volt. Hátulról sütött a nap, jó, hogy meg nem párolódtunk elevenen. Én meg majdnem elvittem őket rossz irányba, de szerencsére időben megjött az eszem. Csak maradjon is meg.
Törtettünk tovább rendületlenül, egy darabig semmi probléma nem adódott. Hamarosan vízlelőre bukkantunk egy folyómeder kisebb kiadású mibenlétében. A kreativitásom cserbenhagyott, így jobb ötlet hiányában vízhatlan batyuinkkal úsztunk. Nem baj, legalább fokoztuk a napi testedzés mértékét. Átvergődtünk a túlpartra, teljesen bajmentesen, eddig minden szuperál, ahogy kell. Utána jutott eszünkbe - többek között nekem is -, hogy használhattam volna pálcát. De azért, ha már túlélőtábor akkor csináljuk valamelyest mugli módra, bár így nehezebb lesz túlélni, de hát megvagyunk még, kéremszépen!
Bandukoltunk tovább a jelzett irányba, majd dél felé megálltunk pihenni. Egy sűrűbb - már amennyire itt olyan lehetséges - akácosban telepedtünk le földre, rönkökre, ki hol talált számára kényelmes helyet. Elhatároztam, hogy nem fogok sem sokat enni, sem inni, nem is voltam híres a nagy étvágyamról, s sikerült is magamat tartanom a fogadalmamhoz. Lehet, hogy ezért hallucinálok? Ugyan is már megint hallottam valami nem épp mindennapi hangot, ami tőlem kért segítséget. Akaratlanul is eszembe jutott a tornyos sztori, de könyörgöm, most még nem is ott vagyok! Remélem, nem szállt meg semmi és senki nem tapadt rám, kicsit elfoglaltabb vagyok most annál, minthogy ilyesmikkel foglalkozzam. Szóval reménykedem.
Hamarosan ismét felkerekedtünk. Rettentően örültem, hogy továbbindultunk, mert a gondolataim kezdtek kissé nyomasztóvá válni. Nemsokára kibukkantunk az akácosból a nyílt szavannára. A furcsaságok ott kezdődtek, hogy valahonnan dobszóra és kántálásra lettünk figyelmesek, máig nem tudjuk, hogy ki művelte. Én mindenesetre eléggé meglepődtem, bár azt hiszem, hozzászokhatnék már, de úgy látszik, nekem ez nem megy olyan könnyen, mint, ahogy kéne. Egy biztos: az idegszálaim rendesen megedződnek ebben az öt napban. A problémák pedig folytatódtak, az óriási kaland ott hömpölygött előttünk egy méretes bivalycsorda személyében.
Elkezdtünk tanácskozni, hogy mégis, most mit csináljunk? Lumis-nak támadt egy kivitelezhető, ám elég akrobatikus ötlete, miszerint a plédjét használjuk, és, mint valami repülő járművel vitorlázzunk át a csorda fölött arra a dombra, ahova el szerettünk volna jutni. Mindenki belement, mivel nálam volt pálca, én vezettem az őrültséget. És igen, már megint aggódtam. Megkeményítettem a plédet remélve, hogy több terhet fog elbírni, majd mindenki ráült, s szépen lassan emelkedni kezdtünk. Eleinte úgy tűnt, átjutunk, s bár soha sem tartottam magam jónak reméltem, hogy meg tudom csinálni. Akkor viszont kezdtem kissé kétségbe esni, mikor a pléd szélei feljebb emelkedtek, mint a közepe, és már-már olyan volt, mintha egy zsákban lettünk volna. Ráadásul a szilárdítás sem bizonyult kellően tartósnak: a pléd közepe szakadozni kezdett, nyilvánvalóan oda koncentrálódott a csoport súlya. Próbálkoztam egyenlő magasságba hozni a takaró különböző részeit, de csak nem akart sikerülni, sokkal lejjebb pedig nem ereszkedhettünk a csorda miatt.
Végül aztán nem is a csordán, hanem abban landoltunk, Lumis plédjének befellegzett. Mindenki - én is - összeszedtem pár horzsolást. Ja, igen, azt majdnem elfelejtettem, hogy a pléden még kisebb mentőakció is zajlott, Moyra ellátta Patrik-ot, aki még korábban sérült meg a tábor előtt. De úgy látszott, az esés nem tett jót sebesült kezének, nem is csodálom.
Az igazi slamasztika itt kezdődött. Miután sikeresen egyben talpra vergődtünk, tovább indultunk volna, de úgy tűnt, a szavanna lakóit sikerült magunkra haragítanunk. Eleinte csak kergettek minket, s a baleseteket elkerülendő pajzsot idéztem. Többé-kevésbé bevált, bár a bikák támadták rendesen a láthatatlan ellenerőt, ami nem volt épp kellemes. De legalább tudtunk haladni. A bivalyokat látszólag tovább ingerelte, hogy látnak minket, de nem érnek el. Erre megszületett az ötlet - sajnos már nem emlékszem, ki fejében -, hogy ábrándítsuk ki a társaságot.
Elmehettem volna villámkéznek, de komolyan. Sikerült mindenkit beleolvasztanom a környezetbe, de páran sajnos így is ütköztek néhány bika szarvaival. Szerencsére maradandó sérülést nem kapott senki, hamarosan pedig a pajzs újra a helyén volt, így - most már futva - igyekeztünk a patás csapat elől. A védelem többször is megszűnt, sokszor újra próbálkoztam, közben átkok színes palettájával igyekeztem hátrálásra kényszeríteni üldözőinket. Szerencsére nem az egész csorda volt a nyakunkon, csak pár tucat a sokból, akik a fejükbe vették, hogy márpedig minimum szétkergetik ezeket az idegeneket. Kedvesek, nem?
Közben legalább a csapat jó irányba kergetett minket, egyenesen a dombra, amit lebegve akartunk elérni először, fölöttük haladva el. Lassan azért aggódtam, hogy túlhaladunk a végcélon. Közben balszerencsénkre hátrahagytuk Serenát, ő azonban tudott vigyázni magára, olyannyira, hogy egy bivalyt is leterített, de ezt később tudtuk csak meg. A mentőötlet is tőle származott, bár, mikor felértünk a dombra lumis megpróbálkozott a torreádormódszerrel, amivel azonban sajnos csak annyit ért el, hogy a bivalyok szétcincálták a plédet - mégjobban - és el is vesztette. Én pedig még mindig az átkozást gyakoroltam rajtuk, több-kevesebb sikerrel, míg Serena oda nem kiáltott, hogy tűzkör. Ezután tehát nekiláttam tűzvonalakat idézni, amik végre meghátrálásra kényszerítették kitartó haragosainkat. Viszont most már azon aggódhattam, nem égetem-e le a szavannát 500 hektáron, ebbe pedig mi is benne lettünk volna. Szerencsére a víz megtette hatását, bár a talaj jó hamar be is szívta. Nem baj, a növények is kaptak egy kis ajándékot.
Végre vége lett a csetepaténak, ideje volt. Sokáig tartott. Serena is felért hozzánk, véres ruhában, először nagyon megijedtem. De aztán kaptuk az örömhírt, miszerint legalább lesz vacsoránk. Bivalyhúst eszünk. Na, ilyet sem kóstol az ember minden nap, nem igaz? Miután ezt megtárgyaltuk, számba vettük a sérülteket. Nagyjából mindenki rendben volt, Patrik-ot kivéve, akit ezúttal én láttam el pár gyógyító bűbáj segítségével, ami egy kicsit jobb állapotba hozta a sebét.
Mikor ezzel is kész voltunk, elindultunk az A pontot jelző hely felé, ami egyébként a szomszédos dombon volt. Serena pedig visszament a húsért.
Hamarosan mindenki felért, s míg a csapat egyik része a sátrakat húzta fel, addig a másik fele ágakat keresett, de nem talált. Csak köveket. Aztán, miután kiokoskodtuk, hogy hogyan, pálcával, üstben álltunk neki megsütni a pecsenyét. Leültünk enni, beszélgetni. Közben volt, aki elment körülnézni, végül mindenki lassacskán nyugovóra tért.
***
Nem aludtam mélyen, sem sokat, szinte mondhatom, hogy a nap első sugaraival együtt keltem. De látszólag nem csak én, mivel Serenát már a sátrak előtt találtam. Igaz, tobint is, aki a tűz mellett volt, de ő még aludt. Aggasztó körülménynek bizonyult, hogy többeknek is kihordták a cuccát a sátor elé, vagy csak áttúrták a csomagját és fogalmunk sem volt, ki, vagy mi tehette. Az biztos, hogy senki nem vette észre, mivel akkor jobb esetben nem így lett volna. Késő bánat.
Lassacskán mindenki magához tért, többek között Tobin is, s kitudódott, hogy a legjelentősebb károkat talán az ő pergamentekercse szenvedte, ami kisebb-nagyobb darabokban tarkította a dombot szerteszét. Elkezdte összeszedni, én pedig, miután segítettem Patrik-nak bepakolni a szintén széthordott cuccait pálcával odahívtam magamhoz a maradék fecnit. Tobin elrakta, én pedig megígértem, hogy rendbehozom, talán használható lesz még.
Mikor mindenki összeszedte a cuccot indultunk is tovább. Addig akartunk hosszabb utat megtenni, míg nincs túl meleg. Az állatsereg ma is népes volt, de nem tűnt veszélyesnek annak ellenére sem, hogy hamarosan ismét egy folyó állta utunkat, és itt nagyobb számban fordultak elő. Kiderült, hogy igazából nem is folyó, hanem csak több kisebb vízfolyás találkozása, de sarasnak saras volt. Végül - kis pálcasegítséggel, de csak szárogatással - sikerült átjutnunk rajta, közben a csapat egyes tagjai kisebb sárfürdőt rendeztek addig, míg egy elefántbika rendre nem utasította őket a puszta jelenlétével. Ezután egy darabig simán haladtunk, csak egy kettétört akácfával mutatványoztam, pár másik fát és bokrot a földdel tettem egyenlővé. Én természetromboló. De legalább túljutottunk rajta. Mögötte azonban újabb meglepetésbe botlottunk, egy emberbe, aki abszolút nem zavartatta magát, de hamarosan eltűnt a szemünk elől a sűrűben.
Most itt tartunk, már A-ból B felé megyünk. Mi lesz itt még? Jó kérdés.
