Köszöntjük a látogatóinkat!
Örömmel üdvözöljük a bordeaux-i dog barátok körében! Honlapunk folyamatos fejlesztés alatt áll, ezért még néhány menüpont nem működik teljesen. De minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy eredményes hasznos és érdekes legyen az oldalunkon eltöltött idő. Kellemes böngészést kívánunk, és látogassanak meg később is, vagy keressenek elérhetőségeink bármelyikén!
Szilágyi Sándor
A Bordeauxi dog
Az 1880-as évek végén, amikor még közel sem volt olyan egységes a fajta külleme, mint napjainkban, a három legnépszerűbb változat egyike éppen a párizsi típus volt, a toulouse-i és a bordeaux-i mellett. Az első írásos emlék a fajtáról 1863-ból származik, mikor az első francia kutyakiállítást rendezték a párizsi Jardin d'Acclimatationban.
Az esemény inkább még csak egyfajta kutyabemutató volt, nem mai értelemben vett kiállítás, de a lényeg, hogy már bordeaux-i dogok is szerepeltek. A nyolc, még eléggé eltérő küllemű dog közül egy Magenta nevű szuka lett a győztes, akit egyidejűleg Párizs városának különdíjával is kitüntettek, egy 150 frankot érő aranyéremmel. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rőtes árnyalatú szürke. Ezután 1883-ig nincs újabb adat a fajtáról. Ezekben az években még nem alakult ki a fajta egységes, végleges külleme, egymástól nagyon különböző egyedek is léteztek még, és nem kevésbé eltérőek voltak a korabeli tenyésztők nézetei az ideális tulajdonságokról. Némelyikük például az ollós harapást, mások a tétreharapást preferálták; nem kevesebb vita övezte a maszk kérdését is.
A már említett három fő típus - Parisien, Toulousian, Bordelais - keveredéséből alakult ki napjaink bordeaux-i dogja. A toulouse-i kutyák teste hosszabb volt, kisebb csontokkal. A párizsi kutyák fogazata ollós harapással záródott, míg a többi dognak általában 1-2 centiméteres előreharapása volt. A tenyésztők végül az előreharapás mellett döntöttek, ami ma is fajtajelleg.
Érdekes, hogy Nagy-Britanniában a Kennel Club nem is olyan régen, csupán 1997-ben ismerte el hivatalos fajtaként a bordeaux-i dogot, pedig már 1893-tól jelentek meg bírói beszámolók a Kennel Club Gazette-ben olyan kiállításokról, ahol ezek a nagy, vörös kutyák is szerepeltek, sőt 1897-ben önálló fajtaklub is alakult. 1895-ben egy John Proctor vagy Antwerp nevű úr publikálta tapasztalatait a The Stock Keeperben "Dél-Franciaország harcikutyáiról". Bizony, a bordeaux-i dog számára sem volt menekvés, nem csak hadi- és vadászkutyaként használták, hanem viadorebként is. Bikák, medvék, vadkanok és jaguárok (!) ellen kellett felvennie a harcot. Szerencsére volt békésebb foglalkozása is, a mészárosok tulajdonuk őrzése mellett marhahajtásra használták kutyáikat. Az állatviadalok betiltásával és a hajtás iránti igény csökkenésével általános őrző-védő szerepet töltött be a bordeaux-i dog. Az első komoly szakmai cikk, és egyben az első fajtaleírás a fajtáról, 1896-ban jelent meg Pierre Mégnin állatorvos tollából, aki az Elevuer (Tenyésztő) című folyóiratot szerkesztette. Mégnin az általa 1863 és 1895 között látott és ismert példányok szintézisét fogalmazta meg.
A világ kutyásai Henry de Bylants "The Breeds of Dogs" c. munkájából ismerhették meg széleskörben a bordeaux-i dog jellemzőit. Mégnin egyébként a barna maszkot részesítette előnyben a feketével szemben, mert szerinte utóbbi a bullmasztiffal történt keresztezés eredménye. Erre a kérdésre egyébként máig nem sikerült megnyugtató választ találni: vajon a bullmasztiff a bordeaux-i dog egyik őse, vagy fordítva? Esetleg mindkét fajta körülbelül egy időben, egymással párhuzamosan alakult ki?
Az viszont biztos, a modern bordeaux-i dog megalkotójának J. Kunstler professzort tartják, aki többek között összehasonlító anatómiával foglalkozott a bordeaux-i egyetemen, és 1910-ben publikálta "Etude critique du Dogue de Bordeaux" c. munkáját a fajtáról. Nagyon kritikusan bírálta a fajta típusváltozatait, és Mégninnel szemben ő a fekete maszkot pártolta. A fajta harmadik nagy mentora Raymond Triquet, aki az 1950-es végén találkozott egy bordeaux-i doggal, César de la Croix Coupée-val, és teljesen beleszeretett a fajtába. Attól kezdve mindent megtett az imádott fajta fejlődése és népszerűsítése érdekében, így furcsa módon éppen egy észak-franciaországi keltette új életre a déli fajtát.
Triquet személyében értékes pártfogóra talált a bordeaux-i dog; a professzor számos szótár és kiadvány szerzője, a nyelvtudomány doktora, egyetemi tanár, sőt a Brit Rend tiszteletbeli tagja. Hosszú kutatómunka után, 1997-ben jelent meg átfogó munkája, a "La Saga de Dogue de Bordeaux". A jelenleg is érvényben lévő standard elsősorban Triquet munkájának eredménye.
Az 1970-es évektől folyamatosan nőtt a fajta népszerűsége Franciaországban, míg 1970-ben csupán 66 kölyök született, 1980-ban 250. A bordeaux-i dog a XX. században két fajta kialakításában is közrejátszott: a japán tosa és az argentin dog ereiben is csörgedezik némi francia vér.
Habár az Egyesült Államokban az AKC még nem ismerte el hivatalos fajtaként, a bordeaux-i dog nagyon népszerű fajta. Dr. Philip Toddnak tulajdonítják az első bordeaux-i dogok érkezését az Egyesült Államokba, az 1960-as években.
Néhány elkötelezett tenyésztő gondos munkájának köszönhetően ma már számos világszínvonalú bordeaux-i dog él az Államokban. A Dogue de Bordeaux Society mindent megtesz a fajta érdekében, a 2000-es Speciality kiállításukon nem kisebb személyiség, mint maga Raymond Triquet volt a bíró. Várhatóan még 2010 előtt az AKC is hivatalosan elismert fajtának minősíti a bordeaux-i dogot.
A bordeaux-i dog nyugodt, magas ingerküszöbbel rendelkező fajta. Általánosságban barátságos, kutyákkal szemben sem túlságosan agresszív, de képes magát és szeretteit megvédeni; jő házőrző. Hajlamos az önfejűségre, de sok szeretettel és következetességgel jól nevelhető. Kissé érzékeny a melegre, viszonylag alacsony a mozgásigénye; megszállott túrázóknak és futóknak nem ajánlott. Várható élettartama kb. tíz év.
