A festő
A történet az én fantáziám szüleménye, bármiféle egyezés a valósággal kizárólag a véletlen műve!
A festő szinte önkívületben fetrengett
az állványon. Akárhová nézett, saját freskói néztek vissza
rá. Tökéletlenségük borzalmasan dühítette.
Körülötte
szanaszéjjel hajigálva üvegek hevertek. Már mind üres volt, csak
a kezében tartottban lötyögött még egy kis alkohol.
- Hol
vagy? –szólalt meg rekedten a gajdolástól a festő. Hangja
fájdalmas, dühös és követelődző volt.- Hol vagy ilyenkor,
amikor szükségem lenne rád?!
- Itt
vagyok.- hallatszott egy halk hang, és az angyal kisétált a
homályból. Tekintetében aggódás, gyengéd szeretet és
szomorúság keveredett.
- Hogy
mersz még a szemem elé kerülni azok után, hogy úgy átvertél?!
- Mikor?
Mivel?- kérdezte szelíden az angyal.
- Számítottam
rád, de te nem voltál sehol! Megint csak úgy elsétált! Hagytad
elmenni! Te… te kegyetlen… te gyilkos…- nézett rá vádlón a
festő.
- De
hát… mit tehetnék én?
-Akármit! Bármit… amit eddig. Eddig
mindig segítettél. Mindenkit megadtál, bárkit kértem is, csak őt
nem! Miért nem vagy képes őt… ezt a csodát, ezt a különleges
gyönyörűséget nekem adni?! Talán rá nem hat a bűverőd?
- Csoda?
Gyönyörűség? Az előző háromra is ezt mondtad…
- De
ez más! Fogd már fel! Ő más… ő… különleges, egyetlen.
Akarom őt, érted? Ha nem kaphatom meg, belehalok!
- Hát
ennyire nagyon szereted?
- Igen!
Csak őt, senki mást! Kell nekem! Akarom! Az enyém kell, hogy
legyen. Minden mozdulata, minden lélegzetvétele. Azt akarom, hogy
én töltsem ki a gondolatait, és ne legyen nélkülem egy nyugodt
perce sem. Azt akarom, hogy úgy rajongjon értem, mint én érte.
Nem akarom, hogy másé legyen. Gyűlölöm, ha csak egy pillanatra
is másra gondol. Enyémnek akarom!- Az angyal szomorúan felállt,
és lassan visszaindult az állvány sötétségbe vesző része
felé. Majd megállt, és még visszaszólt:
-
Jól van hát. Akkor megadom őt neked.
Megkapod, Michelangelo.