A part hemzsegett a szörnyektől.
Izgatottan várták a hajó indulását és mivel mindegyikük saját
csapatát tartotta a legesélyesebbnek, ezt nagy hanggal bizonygatta
a többieknek.
Kivéve
egy csapatot. Hárman voltak: egy ember és két szörny. A
többiektől távol álltak és idegesen tekintgettek az erdő felé.
- Urameshi
késik. (Kuwabara)
- Mondtam,
hogy ne bízzunk meg benne. Ráadásul továbbra sincs meg az
ötödik. (Hiei)
- Hé!
Megjöttünk! (Yusuke)- Amíg Yusuke és Hiei kifejezték, mennyire
örülnek a viszontlátásnak, Kuramának és Kuwabarának furcsa
érzése támadt.
- Te,
Kurama, úgy érzem, mintha…(Kuwabara)
- Figyelnének.
Tudom. Én is érzem. (Kurama)
- De
kik? (Kuwabara)
- Ők.
Próbálj meg nem feltűnően odanézni. (Kurama)- Kurama egy picit
hátrébb lépett, hogy ne takarja el Kuwabara elől a furcsa
társaságot. Két férfi volt, meg két nő. És még egy. Az
ötödik feltűnően magas volt és alakját épp csak ki lehetett
venni. A csapat olyan messze állt tőlük, hogy a fák árnyékában
épp csak sejteni lehetett, hogy ott is áll valaki. A másik négy
egységes fekete bőrruhát viselt és éjszínű maszkot, melyből
csak a szemük látszott ki. Kurama olyan hirtelen fordult szembe az
őket bámulókkal, hogy Kuwabara azt hitte, rájuk támad. A lány
azonnal elkapta a szemét és a fák alatti sötétségben álló
ötödikhez ment. „Azok
a szemek… vajon hol láttam már őket?” gondolta
Kurama, de már nem kereshette meg a válaszokat, mert megjelent a
hajó kapitánya. A fedélzeti verekedésnél Kurama hiába kereste,
nem találta a maszkos csapatot. Éjszaka Kurama nem tudott aludni,
ezért kiment a fedélzetre, hátha a friss, esti szellő kifújja a
fejéből a kavargó gondolatokat. Ahogy a csillagokat nézegette,
lépéseket hallott a háta mögül. Hátrafordult és azt a lányt
látta, aki korábban figyelte őket.
- Ó!
Bocsáss meg, nem tudtam, hogy itt vagy. Megyek, nem zavarlak.
(lány)
- Maradj
csak. Nem zavarsz. (Kurama)
- Köszönöm.
(lány)-a lány odament Kuramához és a korlátra könyökölt.
- Hogy
hívnak? (Kurama)
- Nincs
nevem. Az Ég Leánya vagyok, szólíthatsz így, ha akarsz. (Ég
Leánya)
- Az
ég leánya? (Kurama)
- Igen.
Olyan kevesen maradtunk, hogy már nincs értelme nevet adni a
gyermekeknek. (Ég Leánya)
- Sajnálom.
Mondd csak, miért figyeltetek bennünket? (Kurama)- a lány
nevetett.
- Túl
sokat kérdezel. Azért figyeltelek, mert parancsot kaptam rá. Ti
tűntetek a legerősebbnek. És igazam lett. Gratulálok, gyorsan
végeztetek a mamlaszokkal. (Ég Leánya)- a lány hátat fordított
Kuramának és elindult a kabinok felé.
- Hová
mész? (Kurama)
- Lefeküdni.
Késő van, és holnap kell majd az erő. Javaslom, hogy menj te is
aludni. (Ég Leánya)
- Várj!
Mondd, csak, hova tűntetek? A harc közben nem láttalak titeket,
hol voltatok? (Kurama)
- Túl
sokat kérdezel, Youko, túl sokat. Ez lesz a veszted. – a lány
ismét nevetett, majd egyszerűen eltűnt.
- Mintha
elfújta volna a szél. De hova tűnhetett? (Kurama)- Kurama
zavartan nézett körül a fedélzeten, de a lány nem volt sehol.
Eszébe jutottak az utolsó szavai: Túl sokat kérdezel, Youko, túl
sokat…
„Youko? De
hát honnan tudta a nevemet?”
Folyt. Köv.