Ülök előtted és nézem
az arcod.
Tudom, mekkora volt itt
harcod.
Itt hittél, sírtál,
szóltál, buktál,
Mégis itt vagy és
figyelsz jól.
Nagy vagy te, bántott
poéta,
Én, kései utód nem is
érhetek nyomodba.
De nem is kívánok
odaérni,
Hármat szeretnék csak:
mesélni, mesélni, mesélni.
Ismersz jól, Attila,
Hisz’ hozzád jövök
mindig, ha
Lelkem rímeket könnyezik,
S kérdem tőled: „Milyen
volt? Hogy tetszik?”
Kőajkaid nem felelnek,
Vonásaid nem rezdülnek.
Én mégis hallom
hangodat,
Ahogy bírálod dalomat:
„Mi volt ez, mondd,
nyelvgyakorlat?
Így össze-vissza miért
csapongasz?
Csillogása ütött-kopott,
Strófája is rogyadozott.
Az eszed, mondd, hol
tekereg?
Mesélni így nem lehet!”
A Tündér tanít szép
beszédre,
Te meg odafigyelésre.
Én két igaz, dicső, hű
mesterem.
2007. IX. 27.