Sötét téli éjszakában,
Vészjósló némaságban,
Mikor a Hold a felhők
mögé bújik,
S takarja szemét milliárd
csillag is,
Zene szólt a
messzeségben,
Mint régi bál a múlt
ködében.
Kastély állt a fák
között,
Emberek elől ide
rejtőzött.
Régi kastély, néma,
halott
Pompás fénye rég
elkopott.
Innen jött a muzsika,
Mint emlékek visszhangja.
S a hatalmas bálteremben,
Lebegő gyertyák
reszketeg fényében,
Egy pár keringett
körbe-körbe,
A bál királya és
királynője.
A férfi lelke sötét,
mint éj,
Méltó társa a lányban
a tengernyi fény.
Olyanok, mint éj és nap,
De egyik a másik nélkül
élve nem maradhat.
A lány haja, mint
napsugár,
Szőkén csillogó
csoda-nyár.
Szeme, mint a mély hegyi
tó,
Kristálytiszta tükör. S
a hó
Nem oly’ fehér, mint
ruhája,
S láthatatlan
angyalszárnya.
A férfi szeme vértükör.
Vörös, rideg, mindent
megtör.
Haja, mint a szén, oly’
fekete,
S hollószárnyként
vállát verdeste.
Vállán fekete, hosszú
köpeny,
Suhog, mint denevérszárny
a ködben.
Táncolnak ők, úgy,
mintha
Itt még fényes úri bál
volna.
Csak ők maradtak végül,
S szól az utolsó dal
végtelenül.
(Midorinak, az Angel and Vampire c. képhez.)
2007. VI. 18-26.