A Tündér máglyája
In memoriam of Percy Bysshe Shelley
A
lemenő nap vérszín fátylat vont a tájra. A máskor azúr színű
tenger most szintén vérbíborban fürdött, megkétszerezte a
napot, megkétszerezte a felhőket, megkétszerezte a vörös
ragyogást.
Lobogtak
a lángok. Mintha maga a haldokló nap szállt volna le a földre.
Ropogtak a lángok, a pernye szanaszét szállt, a fakó szürke füst
felkígyózott az égre, mint egy sóhajtás, vagy mint egy lélek.
Lord Byron leszegett fejjel, összeszorított szemmel állt, kezei
ökölbe zárva, szorosan a teste mellett. Reszketett. Nem lehetett
tudni, hogy a hideg, az erőfeszítés, vagy a gyász teszi-e. Fel
akart nézni, még egyszer, utoljára látni Őt, de nem volt képes
rá. Nem volt képes látni az egykor angyali, most felpuffadt és
elkékült arcot, a szanaszét kavargó fekete hajba keveredett
hínárokat, a vizes ruhát, melybe belekapnak a lángok. Két
könnycsepp gördült le az arcán, hogy aztán sisteregve kioltsa a
lába elé szálló pernyét. Lord Byron hirtelen felemelte a fejét,
torkát artikulálatlan üvöltés hagyta el és kitört belőle a
zokogás. Nézte a felszálló füstöt, az eget, mintha azt vádolná
a Tündér haláláért. Miért?
Miért Őt? Mit ártott Ő? Az egyik
pillanatban életet kért, a másikban halált. Magának. A világnak.
Hisz’ mi értelme van a mindenségnek, ha a Tündér, az utolsó
csoda eltávozik belőle? Lord Byron térdre rogyott, átkarolta
magát és előre-hátra hintázott, mint egy kisgyerek. Beharapta
ajkát, de könnyei így is megállíthatatlanul ömlöttek. Istenem,
miért?! Mért nem zúztad össze ezt a világot inkább? Miért
vetted el a Tündért? Az ő tisztasága, szépsége, csodája
nélkül… mi értelme van még bárminek is?
- Gyere,
George, mennünk kéne.- hallatszott egy férfihang a háta mögül.
Lord Byron nem reagált. Keats nem is várt választ. Csak azért
szólalt meg, hogy tegyen valamit. Nem volt képes felfogni, hogy Ő
meghalhat… hogy meghalt. Legszívesebben barátja mellé vetette
volna magát. Hogy a földre-e vagy a máglyára, arról fogalma sem
volt. Kezében még mindig ott szorongatta a két átázott, só
marta könyvet. Az a két verses kötet volt, amit Nála találtak.
Az egyik az övé volt. Keats szívébe tőrként hasított a
gondolat. Az övé. A versei ott voltak a Tündérnél, mikor
meghalt. Felelősnek, hibásnak érezte magát, hiszen az ő versei
ott voltak vele! Lord Byron közben abbahagyta a ringatózást,
elengedte magát és öklével a napszítta füvet kezdte ütlegelni.
- Miért?
Miért, John? Miért nem inkább mi? Miért?- Keats csak rázta a
fejét.
- Nem
tudom.- súgta. Aztán már nem bírta tovább. Szinte rázuhant
Lord Byronra. Zokogott, mint egy kisgyermek. Tündér!
Nyisd ki a szemed! Lépj le a máglyádról! Mutasd meg, hogy a
halálnak nincs hatalma fölötted! Mutasd meg a hitetlen világnak,
hogy vannak még csodák! Mutasd meg! Teremts egy új világot, légy
az istenük. Tündér, nyisd ki a szemed!
De Ő nem mozdult. Halott volt. Onnan, ahová ment, nincs
visszatérés, nem tud lelépni a máglyáról, mert Ő nincs többé.
Lord
Byron és Keats egymásba kapaszkodtak gyászukban, a máglya pedig
csak lobogott engesztelhetetlenül. Percy máglyája, a Tündér
máglyája.
A novellában szereplő személyek valósak, az angol romantikusok második generációjának tagjai, és mint ilyenek, természetesen egyikük sem áll a tulajdonomban. A máglyát, a verses kötetet, a szereplőket és Shelley sajnálatos halálának tényét leszámítva az egész az én fantáziám szüleménye. Bármi féle kapcsolat a valósággal kizárólag a véletlen műve.