A gyermek bár fiú volt, olyan szép, mint egy kis angyal. Szülei elhalmozták minden jóval, tejben-vajban fürösztötték. Mikor már annyi idős volt, a legjobb iskolába járatták. Volna. Csakhogy a gyermek, az ifjú Mihana jobb elfoglaltságot talált magának: a környékbeli utcakölykök és süvölvények társaságát többre becsülte az iskolapadnál. Rongyos ruhákba öltözött, és velük játszott. Kenyeret loptak a péktől, megkergették a vargáné macskáját, meglesték a mosólányokat és még sok különböző csínyt követtek el. Mihana barátai közt volt egy, akit különösen kedvelt. Vásott kölyök volt, talán
a legrosszabb, legpimaszabb
mind közül. Talán épp ez volt az, ami olyannyira vonzotta benne
Mihanát. Ezt a barátot Francisnekhívták. Egy nap, Mihana úgy tíz éves lehetett, mikor Francissel
a háztetőkön át menekültek a pék elől, mivel újra meglopták.
Biztosra vették, hogy ezúttal ismét megúszták, és egymásnak
kiabálva ugráltak egyik tetőről a másikra. Francis beleharapott
a lopott cipóba, és megcsúszott a nedves cserepeken. Megpróbált
megkapaszkodni a mögötte loholó Mihana karjában, de csak azt érte
el, hogy ő is elvesztette az egyensúlyát. Együtt bucskáztak le a
tetőről, és zuhantak az egyik sikátor mocskos köveire. Talán a
sors keze, talán égi csoda, de szerencsére egyikük sem törte el
semmijét. Pont egymásra estek. Mihana háta hatalmasat puffant a
kemény köveken, de még fellélegezni sem volt ideje, mert a
következő pillanatban Francis csontos teste landolt a mellkasán.
Mihanában bent szakadt a levegő. Francis fel akart kelni, de ahogy
felemelte a fejét, pillantása találkozott Mihanáéval, és
beledermedt a mozdulatba. Mihana mozdulni sem tudott, mert a fiú
teste még mindig a földhöz szorította. Francisnek kék szemei
voltak. Olyan mélyek és örvénylő kékek, mint a tenger. Mihana
megbabonázva meredt azokba rejtelmes, örvénylő szemekbe. Szája
kiszáradt, az idő elvesztette a jelentőségét, csak az a gyönyörű
szempár számított. A másik fiú kissé feljebb emelte
pillantását, aztán arcát hirtelen rémület uralta el. Nem
egyszerű ijedtség, hanem a legvadabb, pánikszerű halálfélelem.
Felpattant és sikoltozva rohant el onnan. Még csak hátra sem
nézett, otthagyta az értetlen Mihanát a sikátorban. A fiú csak
bámult utána döbbenten. Fogalma sem volt, mit követhetett el, mi
ijeszthette meg ennyire Francist. Végül nagy nehezen
feltápászkodott, és hazasomfordált. Másnap viszont, egyedül
maradt. Bárhová ment, sehol sem találta „barátait”. Vagy ha
meg is látta egyiket-másikat, az némán ment el onnan, mintha
Mihana ott sem lenne. Hiába beszélt hozzájuk, kapta el a karjukat,
követelte sírva a magyarázatot, egyik sem szólt egy szót sem.
Nem bántották. Nem szidták, meg sem verték, pusztán csak
elmentek és nem szóltak hozzá. Mihana egyedül volt. És nem csak
aznap, utána mindig. Végül már nem bírta elviselni a néma
kínzást, és elkezdett rendesen járni az iskolába.
Beletemetkezett a tanulásba, hogy ne kelljen törődnie ezzel a fájó
közönnyel. Rövid időn belül kiderült, mennyire tehetséges
gyerek, és nem sokára már iskola első volt. Két év múltán, ha
az utcán elment mellette egyik-másik ilyen „barátja”, már
észre sem vette. A tanulás lett az élete, és mikor éppen nem
tanult, akkor olvasott. Akár még az utcán is. Húsz éves korára
a városka egyik legműveltebb fiatal embere lett. Mikor egy nap
végső fordulatot vett a sorsa. Éppen az iskolából tért haza,
könyvek tömkelegével a karjában, mikor a hallba lépve, nem az
anyját látta, aki rendszerint türelmetlenül várta vissza őt,
hanem az apját. Ráadásul nem volt egyedül. Egy öreg úr és egy
fiatal lány is voltak vele. A lány elég szemre való volt, de
ránézésre látszott, hogy csak a szépsége, és a vagyona
hatalmas.- Óh, hát megjöttél végre, fiam.
- Igen, atyám.– felelte Mihana tisztelettudóan, de nagyon gyanús volt számára ez a helyzet.
- El vagyok ragadtatva Aaron*, igazán udvarias fiú. Tökéletes férj lesz az én Lily-Anne-emnek.– áradozott az öregúr. Mihana egész teste összerándult, és a lányra nézett, aki elpirult és vihogni kezdett, majd ügyesen pukedlizett Mihana felé.
- A nevem Lily-Anne Kain**.– mondta. Mihana elborzadva nézett az apjára, aki a lány felé biccentett a fejével, jelezve, hogy egy jól nevelt úriembernek illik viszonoznia a bemutatkozást.
- Mihana Ménoel.– közölte a fiú olyan fagyos hangon, hogy az már szinte hasított.- Beszélhetnék önnel, atyám, négyszemközt?
- Ejnye, fiam, most ne velem foglalkozzon. Ismerkedjenek össze a menyasszonyával, addig mi ketten megbeszéljük az esküvő időpontját.
- Beszélhetnék önnel, atyám?- ismételte Mihana emelt hangon.
- Valami probléma van, fiatalúr?- érdeklődött az aggastyán rosszat sejtve.
- Igen, probléma van.- felelte Mihana továbbra is gyilkosan jeges hangon.– Ugyanis, atyám elfelejtette tudomásomra hozni, hogy menyasszonyom van.– Az öregúr felnevetett.
- Ó, már azt hittem, valami komolyabb baj van…
- Jól hitte, ugyanis én nem vagyok hajlandó elvenni ezt a libát!- csattant fel Mihana. Lily-Anne döbbenten sikkantott fel, az öregúr az egyik fotelbe huppant döbbenetében, Aaron Ménoelnek pedig az összes vér kifutott az arcából.
- Mihana, azonnal kérjen bocsánatot a hölgytől!- sziszegte dühtől remegő hangon.
- Eszemben sincs.- szegte fel az állát a fiú.
- Azonnal hagyja abba ezt a botrányos viselkedést, és kérjen elnézést a menyasszonyától!
- Különben?
- Különben kitagadom!
- Így is jó!- felelte Mihana és földhöz csapta a könyveit.- Ég önnel, atyám! Maga meg, kisasszony, jobban teszi, ha keres magának új férj-jelöltet!- kiáltotta és elrohant. Vissza sem jött többé.
Tartotta a szavát, és nem vette el Lily-Anne-t. Viszont az apja is tartotta a szavát, és kitagadta. Mihana ismét egyedül maradt. De csak egy időre.