Egy őrült szerelem
Mihanában
tombolt a harag. Szinte vakon rohant végig a városon. Fel sem tűnt
neki, mikor elrohant az iskolája, majd később a pékség előtt. Végül
ugyanabban a sikátorban találta magát, ahol annak idején földet
értek, mikor Francissel lezuhantak a tetőről. Ettől egy cseppet
sem vidult fel. Gyorsan el akart tűnni innen, de az utcasarkon bele
botlott valakibe. Az illető elvesztette az egyensúlyát, és
megpróbált megkapaszkodni Mihana karjában, aki szintén megszédült
és egymásra estek. Csakhogy ezúttal ő került felülre.- Jaj,
ezer bocsánat, uram, én igazán nem akartam…- mondta, fölnézett
és elakadt a szava. A férfi, akinek a mellkasán feküdt gúnyos
fél mosollyal az ajkán nézett rá. Rövidre nyírt, barna haja
volt és féktelenül csillogó fekete szemei. Bár pont egyforma
magasak voltak, ez a férfi kicsit erősebb kötésű volt, mint ő.- Leszáll
rólam, uram, vagy meg akar csókolni?- kérdezte olyan hangon,
mintha cseppet sem bánná az utóbbi lehetőséget. Mihana zavarba
jött, elpirult, lesütötte a szemét és azonnal arrébb mászott,
anélkül, hogy felállt volna. A másik férfi felült és
vigyorogva felé nyújtotta a jobbját.- A
nevem Dile. Dile Remon.- Én
Mihana Ménoel vagyok.- motyogta zavartan, de elfogadta a másik
kezét. Magában megállapította, hogy Dile-nak milyen nagy és
inas kezei vannak. A bőre mégis puha volt, és meleg. Valami
különös oknál fogva jól esett neki az érintés.- És mit
keresel erre? –kérdezte Dile, miközben fölállt és leporolta a
ruháját. Mihana röviden elmesélte neki a „meglepetés-házasságot”
és hogy mennyire kiborult tőle. Dile vágott egy fintort.- Hát
nem is csodálom, hogy eljöttél.- közölte- A helyedben én is
ezt tettem volna. Még csak nem is tudtál róla, hogy eljegyzett
azzal a lánnyal. És még az ilyenek beszélnek jó modorról. És
a borzasztó az, hogy a törvény nem tiltja! Megáll az ész!- Hogy
mi?- kérdezte Mihana, mert nem értette igazán. Dile felnevetett.- Jaj, ne
haragudj. Ügyvéd vagyok, néha elragadtatom magam.– végig
mérte Mihanát.- Tudod mit? Gyere el hozzám! Lakhatsz nálam, amíg
befejezed a tanulást. Nem túl nagy a lakásom, de tiszta és sok
jó ember kis helyen is elfér.- Mihana szeme tágra nyílt a
csodálkozástól. Miért
akarsz segíteni nekem, hisz’ nem is ismersz?- Dile ismét
felnevetett.- Talán,
mert őrült vagyok?– Ismét Mihana felé nyújtotta a kezét- Ne
üldögélj már ott, hanem gyere!– Mihana rámeredt a felé
nyújtott kézre, végül elmosolyodott, és hagyta magát felhúzni.
Míg a fecsegő Dile-t követte a lakására, valami végtelen
boldogság és nyugalom szállta meg. Úgy érezte, most már nincs
egyedül, most már minden rendbe jön.- Megjöttünk!-
mondta Dile és beengedte maga előtt. Nem hazudott, a lakása
valóban nem volt nagy. Csupán két szobából- egy kisebből és
egy nagyobból- és egy konyhából állt. A kisebbik szoba könyvek
tömkelegével volt telezsúfolva, míg a másik egyszerre töltötte
be a háló, az étkező és a dolgozószoba szerepét. Kicsit nagy
volt a rendetlenség, de igazán otthonos hely volt. Dile félre
értette Mihana hosszú hallgatását.- Van egy
bejárónőm, de túl rendetlen vagyok, és már nem is
próbálkozik.- mondta és felvett egy könyvet a földről. Mihana
felkuncogott.- Mintha
csak a saját szobámat látnám. Tényleg.- tette hozzá Dile
értetlenkedő pillantását látva. Erre mindketten felnevettek.- Fáradt
lehetsz.- mondta Dile- Aludj nyugodtan az ágyamban, a másik
szobában van egy kanapé, én majd alszom azon.- azzal már át is
ment a kisebbik szobába. Mihana csak most jött rá, hogy valójában
mennyire is fáradt, ezért nem vitatkozott és bele feküdt Dile
ágyába. Túlzás lenne azt állítani, hogy azonnal elaludt. Tény,
hogy nagyon fáradt volt, de mielőtt elnyelték volna elméjét az
álmok, még megállapította magában, hogy az ágynak Dile illata
van.Lépteket
hallott, és halkan megnyikordult az ajtó. Mihana álmosan
kinyitotta a szemét és odanézett. Dile állt az ajtóban, egy
mécsessel a kezében. Az imbolygó fény meg-megcsillant meztelen
felsőtestének izmain. Mihana nyelt egyet. Életében nem látott
még ennyire izmos ügyvédet. Majd megrázta a fejét. Uram isten,
mit bámul rajta? Dile közben odalépett az ágyához, és az éjjeli
szekrényre állította a mécsest. Mihana torka kiszáradt.- Mi az?
Elfelejtettél valamit?- kérdezte karcos hangon. Dile már ott ült
az ágya szélén, szemeiben táncot járt a gyertya lángja, valami
egészen különös kifejezés ült az arcán és mosolygott.- Tulajdonképpen
így is mondhatjuk.- mondta halk, duruzsoló hangon és közelebb
hajolt Mihanához.- Mit…
mire gondolsz?- kérdezte Mihana és teljesen zavarba jött. Dile
tovább mosolygott és még közelebb hajolt. Arca már csak pár
hüvelykre volt Mihanáétól. Mihana nyelt egyet, és érezte, hogy
elpirul. Már megszólalni sem volt ereje. És a következő
pillanatban ajkuk összeért.Mihana
verejtékben fürödve, lihegve ült fel az ágyban. Beletúrt a
hajába, és kicsit idegesen nézett körül. Se Dile, se mécses.
Akkor csak egy álom volt. Megkönnyebbülten hanyatlott vissza az
ágyra. Még mindig zihált, mintha megkergették volna, és ahogy
megérezte az ágynemű illatát szíve hevesebben kezdett verni.
Egyik kezét mellkasára szorította, a másikkal pedig eltakarta a
szemét.- Csitulj,
szív, értelmetlen így verned.- morogta bele a sötétbe, aztán
arrébb húzta a kezét és felbámult a mennyezetre.Mi
ez az egész? Miért ver így a szívem?-
gondolta, és megérintette az ajkát.- Álmomban
megcsókolt... Miért
álmodok ilyeneket? Azt mondják, az álom gyakran arról szól,
amire vágyunk. Ezek szerint, én… erre vágynék? –Mihana
megrázta a fejét.- Jesszusom,
miket gondolok én itt?- morogta magában, aztán becsukta a szemét
és pár perc alatt visszaaludt. Ekkor megnyikordult az ajtó és
Dile lépett a szobába. Egy mécsest tartott a kezében és
jobbjával ernyőzte a lángját. A fény végigcsillogott meztelen
felsőtestének izmain és táncot járt szénfekete szemében.
Közelebb lépett és gyönyörködve szemlélte az alvó férfit. A
hosszú gólyalábakra simuló takarót, a bő, fehér ing alól
elővillanó izmos mellkast, a sima, fehér bőrt, a nőies,
hattyúívű nyakat, a nemes vonású arcot, a bíbor piros ajkakat,
a hosszú, ébenfekete szempillákat, a párnán rendetlenül
szétterülő, vékony szálú, vállhosszú ébenfekete hajat.- Szentségtörés
férfinak nevezni.- gondolta magában.- Nem
is ember, hanem egy angyal.- Ahogy nézte
hirtelen elfogta a vágy, hogy a karjába kapja és végigcsókolja
a másik testét. De tudta, nem teheti meg.
Olyan
békésen alszik.- gondolta és
végigfuttatta ujjait a selymes, ébenfekete hajon. Beleborzongott a
gyönyörűségbe. Jobb,
ha megyek, különben még valami meggondolatlanságot tennék.-
azzal vissza is ment a saját szobájába, de már nem tudott
visszaaludni. Csak bámulta a kezét, mintha valóban egy angyalt
érintett volna és még mindig maga előtt látta az alvó férfit.
Mihana
másnap reggel későn ébredt. Kapkodva felöltözött és elrohant
az iskolába. Megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt
volna, de egész nap szétszórt volt és folyton csak a tegnapi álma
járt az eszében. És Dile. Dile, akivel csak tegnap találkozott,
de mégis, mintha egész életében ismerte volna. Gyakran azon kapta
magát, hogy mikor a férfire gondol, önkéntelenül is megérinti
vagy megnyalja az ajkát. Ilyenkor dühösen megrázta a fejét és
megpróbált visszatemetkezni a könyveibe, csakhogy annak az
időszaknak, mikor elbújhatott a könyveiben, már vége volt.
- Hé,
Ménoel!- szólította meg egyik osztálytársa, az egyik
szünetben.- Mi van veled?
- Pardon?-
kérdezett vissza Mihana kimérten. - Mi
bajod van, Ménoel? Szerelmes vagy?- Mihana elvörösödött.
- Ugyan
már, miket képzelsz, én…-próbált tiltakozni, de a másik
képén széles vigyor terült szét, és elkiáltotta magát:
- Hé,
mindenki! Mihana szerelmes!- A teremben lévő összes diák köréjük
csődült.
- Csak
viccelsz, a jégszívű Mihanának a könyvek a szerelmei!
- Milyen
a lány?
- Hol
találkoztatok?
- Okos?
- Bemutatod
nekünk?
- Jaj,
hagyjátok már, biztos csak valami regényszereplő.
- FEJEZZÉTEK
MÁR BE!!!!!- kiáltotta Mihana.- Egyszerűen fáradt vagyok, nincs
semmiféle lány!
- Akkor
meg mit hazudozol?- morogták a többiek és a tömeg eloszlott.
Mihana megkönnyebbülten lélegzett fel. Még
hogy én szerelmes? Ugyan már!- gondolta és
tovább olvasott, közben önkéntelenül is megérintve ajkait.
Mikor
hazaért, Dile még nem volt ott. Megpróbálta ismét átvenni az
anyagot, de egyszerűen nem tudott koncentrálni. Végül nem bírta
tovább, az ágyhoz ment, letérdelt elé, arcát belefúrta az
ágyneműbe és mélyen beszívta annak illatát. Újra lepergette
maga előtt az álmot, sőt tovább is szőtte azt. Csak térdelt
ott, mélyeket lélegzett és még az ajtó csapódást sem vette
észre.
- Hát te
meg mit csinálsz?- kérdezte Dile cseppet sem meglepett hangon.
Mihana majd szívbajt kapott az ijedtségtől. Azonnal felpattant az
ágy mellől, de nem mert Dile szemébe nézni.
- Én…
szóval… én csak, azt akartam, hogy… vagyis…-hebegett-habogott
és fülig pirult. Dile fenyegetően megindult felé. Mihana
hátrálni kezdett, egészen, míg háta neki nem ütődött a
falnak. Már nem tudott hová menekülni, és Dile egyre csak
közeledett. Végül elkapta Mihana csuklóit, és a falhoz
szorította a kezeit. Most már végképp nem tudott volna
elmenekülni. Ijedtében összepréselte az ajkait, és becsukta a
szemét. Várta az első ütést, az viszont nem jött. Helyette
közvetlenül az arca elől hallotta Dile hangját.
- Lazítsd
el az ajkaid!
- Miért?-
Akarta kérdezni, de ahogy kiejtette az első szótagot, egy forró,
síkos nyelv csusszant a szájába. Szemei azonnal felpattantak. Ott
látta a csukott szemű Dile-t maga előtt, és érezte az ajkára
tapadó ajkakat és a szájában táncot járó nyelvet. Mihana
belenyögött a csókba. Dile elengedte az ajkait és kicsit hátrébb
húzódott, hogy a szemébe nézhessen.
- Ez volt
az első csókod?- kérdezte halk, duruzsoló hangon. Mihana
bólintott.
- Látszik.-
mondta Dile és rámosolygott.- Nem vagy túl jó benne.- Mihana már
nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Dile mutató ujját
az ajkára tapasztva elhallgattatta.
- Ne
félj. Majd én megtanítalak. Használd a nyelved. Valahogy így.-
és ujja helyét ismét az ajka vette át. Mihana nyelve
bátortalanul életre kelt.
- Tehetséges
diák vagy.- mondta Dile megszakítva a csókot. Mihana éhesen
kapott az ajkai után és a csók ezúttal végtelennek tűnt. Dile
tudta, már nem kell fogva tartania „áldozatát”. Egyik kezével
továbbra is a falhoz támaszkodott, míg másik kezével beletúrt
Mihana ébenfekete hajába. Lihegve hagyták abba a csókolózást
és összetámasztották a homlokukat. Mihana mellkasa hevesen
emelkedett-süllyedt úgy érezte, mindjárt elolvad és szíve
olyan veszettül kalapált, mint eddig még soha. Ez
egy álom. Álomnak kell lennie.- gondolta-
Ó, édes istenem, add, hogy ne ébredjek
fel!- Dile hevesen zihált és Mihana
hajával játszott. Milyen
édesek az ajkai! Belehalok, ha nem lehet az enyém. Add őt nekem,
vagy ölj meg most!- gondolta és belebámult
Mihana dióbarna szemeibe. Olyan mélyek voltak, mint két
feneketlen kút, és szinte gyermekien nyíltak és őszinték.
Azokon a szemeken át valóban egy lélek tekintett rá szerelmes
rajongással. Nem. Nem mocskolhat be valamit, ami ilyen tiszta. Dile
ellökte magát a faltól, hátat fordított neki, és hogy ne
legyen ideje meggondolnia magát, amilyen gyorsan csak tudott,
kiviharzott a szobából. Mihana úgy állt ott, mintha pofon vágták
volna. Remegő lábai már nem tudták megtartani. Hitetlenkedve
megérintette az ajkát és lecsúszott a fal mentén.
- Felébredtem.-
suttogta síri hangon, térdére hajtotta a fejét és kitört
belőle a sírás. Dile meghallotta a hangot és a résnyire nyitott
ajtón át belesett a szobába. Mihana ott ült a fal mellett,
átkarolta a lábait, ébenfekete haja előre bukott, eltakarva az
arcát, válla rázkódott.
- Sír.-
suttogta döbbenten.- Miattam sír.- Sarkig tárta az ajtót,
odament és letérdelt elé. Mihana megrázkódott és még jobban
begubózott. Dile bátortalanul a vállára tette a kezét.
- Hé, mi
a baj? Miért sírsz?- Mihana felemelte a fejét és könnyei
fátylán át mélyen belenézett Dile szénfekete szemeibe. Látása
azonnal kitisztult, és abban a gyönyörű szempárban
megpillantotta a végzetét, mely elől nem futhat el.
- Szeretlek.-
suttogta rekedten. Dile megdermedt a döbbenettől. Mihana viszont
magához ölelte, arcát a vállába fúrta és immár a
boldogságtól könnyezve ismételgette az olajbarna bőrnek:
- Szeretlek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.- Dile végre felfogta a szavak
értelmét, és magához szorította a másikat.
- Annyira
sajnálom, Mihana, én nem akartalak megbántani, de… megijedtem.
Te annyira tiszta vagy, féltem, hogy bemocskollak, ha
megérintelek.- Mihana felemelte a fejét és ismét a szemébe
nézett. Szinte összeért az orruk olyan közel voltak egymáshoz.
- Hát,
akkor mocskolj be!- mondta komolyan és ajkait Dile-éra
tapasztotta. Dile elfogadta a csókot, és ujjai bekíváncsiskodtak
a másik hófehér inge alá. Élvezettel simogatta végig a bordás
hasizmokat és az izmos mellkast. Mindketten beleborzongtak a
gyönyörűségbe. Dile érezte a Mihana testén átrohanó
libabőrt, és ez végképp elvette az eszét. Felkapta-
elképesztően könnyűnek találta ezt az őrjítően kívánatos
testet-, az ágyhoz lépett vele, és gyengéden lefektette rá.
Mihana átkarolta a nyakát és magára húzta. Dile ismét
megcsókolta és elkezdte kigombolni az ingét. Végül egy hirtelen
mozdulattal széttárta, és gyönyörködve vette szemügyre a
másik meztelen felsőtestét, majd nekiállt végigcsókolni a
puha, halovány bőr minden egyes négyzetcentiméterét. Mihana
felnyögött és most ő kezdte kigombolni a másik ingét…
Mihana
még mindig az ágyon hasalt, arcát a párnába fúrta és halkan
sírdogált. Nem mert megmozdulni az egész testét perzselő
fájdalom miatt. Ekkor lépett be a szobába Dile, meztelen
felsőtestén még ott csillogtak a gyémántos vízcseppek. Leült
az ágy szélére és együtt érzően simogatta Mihana meztelen
hátát.
- Ez
fájt, Dile. Pokolian fájt.- suttogta Mihana és a másikra emelte
könnymaszatos arcát.
- Tudom.-
suttogta a férfi olyan hangon, mintha szégyellné magát
valamiért- Az első mindig fáj. Sajnálom.- Mihana elmosolyodott
és a fájdalommal mit sem törődve a hátára fordult.
-Ne
sajnáld. Ha csak az első fáj így, akkor bőven megérte.
Megtenném újra.- Dile szeme megvillant.
-Megtennéd?
- Meg.-
felelte Mihana. Dile rámosolygott és ismét fölé kerekedett.
- Edzeni
foglak,- suttogta vágytól ittas hangon.- mint ahogy a nemesacélt
edzik, én mennybéli angyalom.- és ajkuk ismét összeért.
Azon
a héten Mihana nem járt be az iskolába és Dile sem a hivatalba.
Senki sem tudott róluk semmit. És ők sem tudtak magukról. Dile
beváltotta az ígéretét és egyre fokozódó gyönyörök közt
edzette szerelemre Mihana testét. Összefolyt az idő, azt sem
tudták, hányszor egyesült már felhevült testük. Úgy érezték,
mintha a Paradicsomban lennének, mikor a hét vége felé valaki
kopogott az ajtón.
- Ez
biztos a bejárónő. Majd én beengedem.- mondta Dile és
kibontakozott Mihana ölelő karjaiból. Miközben az ajtóhoz ment,
ujjaival végig gereblyézett a haján, de arra már nem vette a
fáradtságot, hogy az ingét is felvegye. Most az egyszer kibírja
a vénasszony. Csakhogy, mikor ajtót nyitott, nem az agg bejárónőt
látta, hanem egy elegánsan öltözött, középkorú hölgyet.
Dile szeme elkerekedett, abban a pillanatban eszébe jutott
mellőzött munkája és lázasan kutatni kezdett az emlékeiben,
hogy a hölgy vajon melyik ügyfele lehet. A nő, mikor észrevette
hiányos ruházatát, szégyenlősen lesütötte a szemét, de mikor
megszólalt, hangja határozottan csengett:
- Bocsásson
meg, Remon úr. Mihana Ménoelt keresem, a tanárai azt mondták,
önnel látták együtt.- Dile félig megkönnyebbült, félig
megdöbbent. Hál’ istennek, nem az ő ügyfele. De honnan ismeri
Mihanát ez a nő?
- Igen,
itt van. Jöjjön be.- mondta és félreállt, hogy a hölgy
beléphessen.
- Mihana!-
kiáltott be- Vendéged van!
- Nekem?-
érkezett a meglepett válasz Mihanával együtt, aki épp felvette
az ingét. De begombolni már nem tudta, mert amint meglátta a
hölgyet még a lélegzete is elakadt a döbbenettől.
- A
szobámban leszek, ha kellenék.- közölte Dile közönyösnek
szánt hangon. Visszament a kisebbik szobába- pedig már egy hete
egy ágyban aludtak Mihanával, becsukta maga mögött az ajtót, és
újra elővette az iratokat, de csak azért, hogy ne kelljen a
szívét veszett farkasként marcangoló érzéssel törődnie.
- Mit…
mit keres ön itt?- nyögte Mihana döbbenten
- Aggódtam
magáért.- mondta a hölgy. Rámosolygott és kesztyűs kezével
végigsimított az arcán. Mihana becsukta a szemét, és mint egy
kiscica bújt bele az érintésbe. Szinte dorombolt.- De mi történt
az ajkával?- Mihana kinyitotta a szemét és megérintette említett
testrészét. Ujjai hegesedő sebeket tapintottak. Eszébe jutott a
tegnap éjszaka és fülig pirult. Valamit habogott arról, hogy
véletlenül elharapta, de a nő szemmel láthatóan nem hitt neki.
- Ő
volt?- kérdezte enyhén megremegő hangon.- A fiatalember, aki
beengedett?
- Dehogyis!
Ugyan, miket gondol…
- Mihana!
Ne hazudjon nekem!
- Ő
volt.- suttogta Mihana alig halhatóan és lesütötte a szemét.
Nem szégyellte magát, de tudta, ezzel fájdalmat okoz a nőnek,
hisz’ nem értheti, mit érez. De nem jött sem a pofon, sem a
kiabálás.
- Jaj,
Mihana.- mondta a nő halkan- Jöjjön ide!- Mihana közelebb
lépett, a hölgy pedig magához ölelte. A férfi érezte a
kellemesen ismerős parfüm illatát és az arcát simogató
tincseket. Először megdöbbent, aztán magához szorította a nőt,
aki tovább beszélt:
- Számomra
csak az a fontos, hogy maga boldog legyen. És most látom, hogy az.
Kisgyerek kora óta nem láttam magát ilyen boldognak. És nem
érdekel, ki tette magát ilyenné. Bárki is ez a Remon, én hálás
vagyok neki.
- Dile…
a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam!- A nő
elmosolyodott és eltolta magától.
- Ennek
igazán örülök. Nem is olyan rég, még mint egy sértődött
gyermek rohant el atyja házából, de most… maga egy felnőtt
fiatalember, és végre boldog. Aggódtam magáért, de most már
látom, nincs rá okom. Ideje mennem, az atyja úgy tudja, egy
barátnőmnél vagyok. Vigyázzanak magukra!- mondta és elindult
kifelé.
- Várjon!-
A nő megfordult és rámosolygott.
- Ne
féljen. Nem mondom el az atyjának.- válaszolta meg a ki nem
mondott kérést, és elment. Mihana pedig benyitott Dile-hoz. A
férfi az íróasztalánál ült és egyik legújabb ügyének
iratait tanulmányozta.
- Elment?-
kérdezte fel sem pillantva.
- El.-felelte
Mihana és leült a kanapéra.
- Ki volt
ez?- kérdezte Dile jegesen- Talán a te Lily-Anne-d?
- Ugyan
már! Honnan veszed? Várjunk csak… Dile, te… féltékeny vagy?
- Féltékeny
a halál!- kiáltotta a férfi, és dühösen lecsapta a tollát.
Mihanából viszont kirobbant a nevetés.- Hé, mi olyan vicces?-
Mihana abbahagyta a nevetést, odalépett hozzá és lovagló
ülésben az ölébe ült.
- Ne
legyél féltékeny, Dile! Nem Lily-Anne volt. Még csak nem is egy
szeretőm.
- Hát
akkor ki?- Mihana közelebb fészkelődött hozzá, átkarolta a
nyakát és bujkáló mosollyal az ajkán mondta:
- Az
anyám.
- Hogy
mi?- kiáltott fel Dile és ha Mihana nem ült volna az ölében,
felugrott volna.
- Jól
hallottad.- duruzsolta Mihana nevetős hangon, lehajolt és Dile
nyakát kezdte csókolgatni. Dile-nak tetszett a játék,
végigsimított a hátán és belemarkolt a fenekébe.
- De
miért nem mondtad?- kérdezte, hogy fenntartsa a vonakodás
látszatát.
- Mert
nem kérdezted.- mondta Mihana olyan imádni valóan gyermeki
hangon, hogy Dile maradék sértődöttsége nyomtalanul
elpárolgott. Egyik kezével gyengéden kényszerítette Mihanát,
hogy emelje fel a fejét. Megcsókolta és közben meztelen
mellkasát simogatta…
Mihana
felsikoltott, Dile pedig mélyről jövően felnyögött a
beteljesülés gyönyörétől. Lihegve feküdtek egymás karjaiban.
Dile átölelte Mihanát, a nyakát és a hátát simogatta, amaz
fejét kedvese mellkasán nyugtatva hallgatta a szívverését, és
játékosan cirógatta felsőtestét.
- Elmondtad?-
kérdezte Dile rekedten. Mihana közelebb bújt hozzá, és a takaró
alatt összeért a térdük.
- Nem
mondtam el.- felelte.- Kitalálta.
- És mit
szólt?- Mihana apró csókot lehelt a mellkasára.
- Azt,
hogy nem érdekli ki vagy, amíg boldognak lát melletted.- Dile
mélyen a szemébe nézett:
- És
boldog vagy?
- Boldog.-
felelte és elmosolyodott. Dile elgondolkozva bámult fel a
plafonra.
- Tudod,
Mihana, én…- Kezdte, de mikor szeretőjére pillantott, elharapta
a mondatot. Mihana már édesen aludt. Dile, elmosolyodott,
megcsókolta bíborpiros ajkait és ő is elaludt.
Természetesen
mindenki kíváncsi volt, vajon mit csináltak az elmúlt egy hétben.
- Beteg
voltam.- közölte Mihana fagyosan és teljesen egyértelművé
tette, hogy nem óhajt tovább magyarázkodni. Ugyanolyan rideg és
kimért volt, mint mindig, pedig szíve valósággal repesett az
örömtől. A Dile-al eltöltött idő valósággal szárnyakat
adott neki. Tanárai nem tudtak olyat kérdezni, amire ne tudta
volna a választ.
- Hogy
mi? Ó, a lakótársam beteg volt és nekem kellett ápolni.-
felelte Dile két rohanás közt a félve feltett kérdésekre.
Eleven volt és szétszórt, amilyen lenni szokott. Viszont sokkal
gyorsabban és pontosabban rágta át magát az ügyeken, fokokkal
jobban érvelt, és ahogy nézett, az bárkit meggyőzött volna
akár arról is, hogy az ég zöld. Senki nem vette észre az
asztalába karcolt monogramot.
A
lánc megcsörrent, ahogy a férfi összekattintotta a bilincset.
- Te,
Dile, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
- Nyugalom,
Hany…
- Hany?-
vonta fel a másik kérdőn a szemöldökét. Dile felnevetett.
- A
Mihana túl hosszú. Mostantól ez lesz a beceneved.
- Hmm…
végül is, miért is ne? Rendben. De még mindig nem értem, minek
a bilincs.
- Azt
mondják, így izgalmasabb. Kipróbáljuk, aztán majd meglátjuk.
Bízz bennem egy kicsit.
- Én
bízom, Dile! Az életemet bíznám rád.- Dile mélyen a szemébe
nézett. Mihana látta, mennyire akarja ezt a másik. A szénfekete
szemekben csillogó ígérettől teljesen megrészegült, akarata
törött tükörként hullott darabjaira.
- Benne
vagy?
- Benne.-
Dile elmosolyodott.
-Akkor
kezdjük.- mondta, lehajolt és ajkaival kényeztette a másik
mellkasát.
Mihana
halkan pihegett, mikor megszűnt a bilincs szorítása, karjai
ernyedten hanyatlottak a vérfoltos párnára. Dile remegve feküdt
rajta és még nála is gyengébbnek tűnt.
- Ezt
soha… soha többé… nem csináljuk.
- Soha.-
válaszolta Mihana és magában megfogadta, hogy ha Dile mégis
meggondolná magát, kihajítja az ablakon azt az idióta bilincset.
Mihana
az íróasztalánál ült és olvasott. Felemelte a kezét, hogy
lapozzon és pillantása a csuklóján lévő enyhén átvérzett
kötésekre tévedt. Ideje lecserélni őket. Hátratolta a székét,
felállt és átsétált a másik szobába. Letekerte a kötéseket
és elkezdte lemosni a vért. Mire végzett, a mosdótál
kristálytiszta vize bíborvörössé vált. Mihana elmélázva nézte
tükörképét saját vérében. Az arca is megváltozott. Arccsontja
kicsit előreugróbb lett, ezáltal vonásai hangsúlyosabbak, de épp
olyan finomak, mint eddig. Tekintete komolyabb, és áthatóbb.
Ébenfekete haja lágy kontrasztot alkotott tejfehér bőrével.
Felemelte a kezét, melyről egy vércsepp cseppent a vízbe,
felkavarva azt. Megborzongott és egy puha anyagdarabbal gyorsan
újrakötözte a csuklóit. Közben kibámult az ablakon a vérszínű
naplementére. Borzasztó, hogy ilyenkor télen milyen korán
sötétedik. De annyira nem is baj. Minél hamarabb megy le a nap,
Dile annál hamarabb jön haza.
Teltek
a napok, a hetek, hónapok múltak el. Mihana és Dile végig
kitartottak egymás mellett, és boldogok voltak. Csak nekik nyíltak
a virágok, a nap csak nekik sütött olyan melegen, a levelek csak
nekik tarkállottak, a hó csak nekik ragyogott. Megtalálták a
Paradicsomukat, de csak emberek voltak és az emberek kiűzetnek a
Paradicsomból.
- Ugyan
már, Hany! Nem mindennap lesz huszonhárom éves az ember! Ezt meg
kell ünnepelni!- mondta Dile és megpróbálta elráncigálni a
másikat az íróasztalától.
- Na de,
Dile! Még nem is végeztem a tanulással!
- Egyszer
az életben kibírod.- felelte a férfi és átkarolta a csípőjét.
Mihana végre beadta a derekát- mivel nem volt más választása-,
és hagyta, hogy szerelme elrángassa hazulról. Végigjárták a
kedvenc helyeiket, csak azt csinálták, amit szerettek. Végül
beültek Dile kedvenc ivójába is.
- Egy kis
bor csak jót tesz a hangulatnak, aztán majd meglátod, mit
tartogatok neked!- ígérte a férfi, miközben kitöltötte az első
pohár bort.
- Perverz
vagy!- kuncogott Mihana, de azért elfogadta a felé nyújtott
poharat. A beszélgetés és a nevetgélés hevében észre sem
vették, hogy már nem egy, hanem három üveg bort ittak meg. Dile
szeme szinte már keresztben állt, mozdulatai durvák, darabosak
lettek. Mihana arca kipirult, szédült és össze-visszavihogott.
Alaposan berúgtak mindketten.
- Uraim,
záróra!- morogta a csapos és erélyesen kitessékelte őket, még
az ajtót is becsapta mögöttük. Mihana és Dile egymásba
kapaszkodva, hangosan gajdolva indultak hazafelé. Épp az egyik
mellékutcában jártak, a város elhagyatott részén. Az ehhez
hasonló sikátorok szűkösek voltak és sötétek. Idáig már nem
ért el a fáklyák fénye, csak a csillagok és a hold világított
nekik. Ahogy egymás mellett mentek, mindkettejük válla szinte
súrolta a falat. Mihana csuklott egyet, majd felkuncogott.
- Ez a
bor édes.- Dile meglökte. Mihana háta nekicsapódott a hideg
kőfalnak. Dile lefogta a kezeit és megcsókolta.
- Valóban
édes.- búgta kéjesen. Mihana kiszabadította kezeit, átölelte
Dile-t és vadul csókolózni kezdtek. Elmerültek egymásban, a
világ megszűnt számukra. Nem hallották a felharsanó kiáltást,
sem a lábdobogást, a fáklyák szembántó fénye nem törte meg a
varázst. Végül erős lapátkezek ragadták meg és rángatták el
őket egymástól. A valóság, mint egy ökölcsapás érte őket.
Lelepleződtek! Fogvatartóikon- a városőrség erős markú
legényein- kívül már legalább nyolcan álltak közöttük.
Mihana csak állt a döbbenettől bénultan, Dile viszont úgy
ficánkolt, mintha nyúznák.
- Mihana!-
kiáltott fel kétségbeesetten. A másik azonnal magához tért és
megpróbált szabadulni.
-Dile!-
Dile szemében félelem villant.
- Mihana!-
az ügyvéd körül bezárult az emberi gyűrű.
- Dile!-
Mihana még őrültebben próbált kiszabadulni, de túl erősen
tartották.
- Hany,
én…-De Dile már nem tudta befejezni. Elnyelte a tömeg és már
csak a sikolya hallatszott.
- Dile!!!!
Dile, NEEEEEEEEEE!- kiáltotta Mihana és teljes erejéből
nekifeszült. Valami súlyos csapódott a tarkójának. Teljes
sötétség.
Hideg
volt és sötét. Valahol víz csöpögött. Az arcára száradt vér
húzta a bőrét, a bilincs szorította a csuklóját. A doh és a
penész szagától alig kapott levegőt. A feje majd’ szétrepedt,
egész teste sajgott, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ami a
lelkében ment végbe. Szilánkokra tört szívének őrjítő
fájdalma csak azért nem ölte még meg, hogy tovább kínozhassa.
Bár küzdött ellene, utolsó emlékképei újra és újra
leperegtek előtte. Ilyenkor teste összerázkódott, és
megnyikkant, mintha megütötték volna. Bárcsak megütötték
volna! Bárcsak elájulhatna újra! Bárcsak megölték volna!
Bárcsak… Dile. Összehúzta magát és felzokogott. Most kezdte
csak felfogni a felfoghatatlant. De nem hitte el. Nem! Nem hiheti el!
Nem szabad, mert akkor megtörténik! Már megtörtént. De az nem
lehet! Ő nem! Bárki, de ő… ő… de igen. Hiszen látta. A saját
két szemével látta. Végignézte. Ez a gondolat mérgezett tőrként
hatolt összetört szívébe. Végignézte és semmit sem tehetett.
De igen, tehetett volna! Neki kellett volna akkor meg… meg… meg…
Még végiggondolni sem bírta.
Valaki
barátságtalanul talpra rángatta láncainál fogva. Nem nézett rá.
Tudta, mit látna. Az őr még hozzáérni is undorodott, és nem
azért, mert a börtön megviselte.
- Lódulj
már!- mordult rá a színtiszta megvetés hangján. A járása
kicsit bizonytalan volt, elszokott már tőle. Tudta, hogy meghalni
megy és mégsem félt. Nem volt mit féltenie. Már nem. A
napfény teljesen elvakította. A lépcsőn el is botlott. Elesett
volna, ha kísérője nem rántja vissza láncainál fogva. Nem lett
volna jó, ha leesik és csak úgy véletlenül töri ki a nyakát.
- Szép
ívű nyakad van.- közölte a bakó, amíg kikötözte karjait egy
furcsa faszerkezet két oszlopához.- Szívesen vetnék rá hurkot.-
És ekkor, mintha álomból ébredt volna, tudatosult benne, hogy
egy kivégzés nem ilyen. Nem fogják megölni. De hát akkor mit
terveznek vele? Felemelte fejét és arcába omló fürtjei alól a
tömegre nézett. Valaki állt mellette és beszélt. Nem hallotta.
Nem jutottak el agyáig a szavak. Sokan voltak. Nagyon sokan. És
akkor, ott a tömegben ismét megpillantotta azt a tengerkék
szempárt, amit olyan jól ismert valaha. Francis! És nem csak ő,
hanem az egész banda. Arcukon undorral vegyes megvetés. Francisén
düh, döbbenet és elborzadtság. Az ajkába harapott, nem bírta
nézni. Pillantása tovább vándorolt. Egy síró nőre. Megnézte
jobban. Az anyja volt. Atyja vállára borulva zokogott. Atyja
rideg, érzéketlen tekintettel nézett maga elé. Nem rá, csak úgy
maga elé. Nem érdekelte, mi folyik ott, hiszen már nem a fia
volt, aki kikötözve, összetörve és megalázva várta a sorsát.
Mellettük Lily-Anne ájuldozott. Egy barátságtalan kéz rántotta
félre a fejét. Felordított a fájdalomtól. Szeme könnybe
lábadt, füst és égett hús szaga hatolt orrába. Ordított
kínjában. Ez fáj… nagyon fáj! Úgy érezte, elevenen fog
elégni a csontig hatoló lángokban. Fáj! Pokolian fáj! Az a
szentségtelen jel beleégett eleven húsába, soha be nem gyógyuló
sebet hagyva. És még mindig nem volt elég. A bakó még
keményebben szorította, még jobban odanyomta karjához az acélt.
Valami szétloccsant az arcán. Gusztustalanul nyákos és büdös
volt, mint a rohadt paradicsom. Szinte haldoklott már a
testét-lelkét átjáró fájdalomtól, a szégyen és
megalázottság érzése fojtogatta. Francis volt. Ő dobta az
elsőt. Mennyi gyűlölet, mennyi megvetés volt abban az egy
mozdulatban! És a feltüzelt csőcselék pedig követte. Rohadt
zöldségek és záptojások záporoztak körülötte. És még
mindig fájt! Pokolian fájt! Tudata ekkor döntött úgy, hogy
feladja a harcot. Elméje belezuhant a végtelen semmibe.
A
karjába hasító vad fájdalom térítette magához. Még látta a
távolodó szekeret, az ismeretlen erdőt maga körül, aztán
patakzó könnyei eltakarták a külvilágot. Megsiratta álmait,
reményeit, szerelmét, elrabolt életét. Teste-lelke haldoklott.
Hirtelen egy fagyos kéz érintését érezte. Felnézett. Egy férfi
térdelt mellette. Robusztus, izmoktól duzzadó testét szinte
fenyegetően alaktalanná tette éjsötét, fecskeszárnyú köpenye.
Borostyán haját tarkóján lófarokba fonta, vérszínű szemeiben
megértés és együttérzés csillogott. Mihana azt hitte, ő a
Halál, hogy érte jött, hogy végre vége mindennek.
- Szegény
gyermek.- suttogta szomorúan, lassan felnyalábolta és magához
ölelte. Teste hideg volt, mint a halál és nem dobogott a szíve.-
Hogy elbántak veled! Halódol.- Mélyen a szemeibe nézett és
elmosolyodott.
- Szépszemű…
akarsz-e velem jönni?- már nem volt ereje megszólalni. Túl
gyenge és fáradt volt már. Csak a szeme könyörgött. El akar
menni. Adj nekem új életet, töröld el a fájdalmat, vigyél el
innen!
Eleven
szökőkútként robbant be szájába a vér. Forró volt és tüzes,
mint az eleven láva, de nyugtató és bátorítóan gyöngéd.
Minden egyes korty megváltoztatta és a pezsgő, borvörös nedű
újra a világra szülte őt, valami olyanként, ami nem él. Zihálva
hanyatlott hátra. A férfi sápadt volt és megviseltnek tűnt, de
mosolyogva hajolt fölébe.
- Fáj-e
még, gyermek?
- Atyám…
ó, Atyám…-szeretett volna köszönetet mondani, milliószor a
legszebben elmondani, mennyire hálás, de nem jöttek a szavak.
- Nem
tudok új szívet adni neked, ahogy ezt sem tudom meggyógyítani.-
mondta a férfi és megérintette a behegedt sebet.- De egy új
kezdetet adhatok neked. Életed végéig viselni fogod a nyomát, de
nem kell a borzalmak rabságában élned. Újra kezdheted. Tiszta
lappal. Mostantól.- Mihana kisimított egy hószínű tincset
vérpiros szeméből. Hószínű? Amennyire tudta, szemügyre vette
a haját. Minden egyes szál hófehér volt. Megőszült.
Megvolt
a Paradicsoma, de elvették tőle. Ő pedig lezuhant. Le, egyenesen a
Pokolba.