Akkor éjjel rájött, hogy tévedett. Nincs még egy esély, nem kezdheti újra. Minden meghal körülötte és neki a tehetetlenség tudatával, és emlékei kínjával kell tovább élnie. Meghalt benne
valami. A gyermek, aki titkon még remélt. Most már csak a
gyilkos maradt. Rájött, hogy az emberektől csak gyűlöletet és
árulást remélhet. A sajátjai között kell boldogulnia. Vigyáznia
kell rájuk. Elvégre ő a klánvezér, ehhez méltóan kell
viselkednie. Így is tett. Megkeményítette a szívét, erősebb
lett. Felelősségteljes és kegyetlen. Erőskezű vezér. Szerették
és tisztelték. Talán egy kicsit féltek is tőle. Egyik
éjjel jött valaki. Idegen vámpír. Vonásain látszott nemesi
származása, mozgásán erejének biztos tudata.- Ki lehet, vajon és mit akarhat?- gondolta Mihana, de rideg, kifejezéstelen tekintettel fürkészte az ismeretlent.
- A nevem Leó Okvel. Csatlakozni szeretnék hozzátok.- közölte magabiztos hangon. Mihana kivárt. Hosszú percekig, míg Leó fejet nem hajtott. Akkor aztán bólintott.
- Légy üdvözölve közöttünk, Leó Okvel. Megtaláltad a hazádat.- mondta és intett a férfinak, hogy menjen, ismerkedjen meg a többiekkel is. Ő a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Közben odajött Alex is.
- Húha!- füttyentett elismerően- Ki ez a szépfiú?- Mihana megeresztett felé egy gúnyos vigyort.
- Ejnye! Már meg sem ismered a bátyádat?- Alex felnevetett:
- Nem rád gondoltam, hanem rá! – mondta és Leó felé bökött.
- Leó Okvel. Mostantól hozzánk tartozik. – adta meg Mihana a kért információt. Alex a távolodó férfi után nézett.
- Szóval Leó?- morogta és elgondolkozott.
Leó megborzongott. A hóhajú férfi, a vezér olyan átlagosnak látszik és mégis… még ő is megijedt tőle. Azok a vérszínű szemek olyan üresek, ijesztően üresek. Mintha csak magával a halállal nézett volna szembe. Még most is a földbe gyökerezik a lába, ha visszagondol rá. Akkor is percekbe telt, mire visszanyerte annyira önuralmát, hogy tisztelete jeléül fejet tudjon hajtani. Megrázta a fejét. Beletúrt selymes, finoman hullámos fekete hajába. Jó lesz, ha vigyáz a hóhajúval. Akinek ilyen szemei vannak, az bármire képes.
A klán viszonylag jól fogadta Leót. Bár Paul kerekperec megmondta, hogy nem tetszik neki a férfi, Mihana döntése előtt fejet hajtott. Hajlandó volt elviselni Leót, feltéve, hogy az békén hagyja őt. Leó pedig békén is hagyta. Nem érdekelte különösebben a folyton olvasó férfi. Alex már annál inkább. A lány már az első pillanatban felkeltette a figyelmét. Gyönyörűnek látta.
- Mondd csak, ki az a fekete hajú lány?- kérdezte Genustól. Megkedvelte az exzsoldost és a történeteit. A sebhelyes körbenézett, hogy rájöjjön, kire gondolhat Leó.
- Ő Alex. Nagyon kedves, jó lelkű lány. Mihana húga.
- Mi? A vezéré?- Genus bólintott
- Mindkettejükben Dian vére folyik. Ő adta nekik az éjszakát.
- Értem.- bólintott Leó.- Nos, köszönöm, Genus, sokat segítettél.
- Ugyan, nincs mit. – felelte a sebhelyes, Leó pedig odament Alexhez.
- Hello. Leó Okvel.- mondta és kezet nyújtott neki. Alex elfogadta.
- Alex Levian.
- Tudom.- Alex szemei elkerekedtek. Bátyjával ellentétben ő nem is próbálta eltitkolni érzelmeit. Nem érezte szükségét. Hiszen, ha megjátssza a kőszívűt, azzal csak azt éri el, hogy félni fognak tőle és senki sem fogja megérteni.
- Honnan?- Leó mosolygott. Tisztában volt vele, hogy ellenállhatatlan mosolya van.
- Csiripelték a verebek.- mondta és kezet csókolt Alexnek. Ha a lánynak vert volna a szíve, most biztos kihagy egy dobbanást, annyira meglepődött. De nem lökte el a fiút. Kellemes volt az érzés. Kellemesen hízelgő.
- És mit csiripeltek még?- ment bele a játékba.
- Sok mindent. Csiripelték még azt is, hogy gyönyörű vagy, okos és nagyon kedves.- Alex lesütötte a szemeit.
- Ne bókolj, kérlek. Zavarba hozol vele.- suttogta. Leó ismét mosolygott. Jól gondolta, Alex nem olyan jégcsap, mint Mihana. De, hogy ilyen hamar célt érjen! Hiszen a zavarba hozástól már csak egy lépésre van a szerelem. Onnan pedig határ a csillagos ég!
Mihana egy árnyékos sarokból, észrevétlenül nézte őket. Nézte Alex szemeit, mozdulatait, zavart kis mosolyát és Leót. El kellett ismernie, mesteri volt, ahogy levette a lábáról a lányt. Leó a karját nyújtotta Alexnek, aki el is fogadta. Mihana tekintetéből azonnal eltűnt az érdektelen üresség. Szemei megvillantak, lelkében felizzott a harag. Hogy merészeli az a kis ficsúr? Alex az ő húga, lelkének egyedüli ismerője, szíve mentsvára. Csak az övé!
- És akkor most mész és elzavarod a fiút?- Hallott egy gúnyos hangot a háta mögül. Mihana megfordult és rideg, érzelemmentes tekintettel nézett Ashra.
- Ha te nem lehetsz boldog, senki ne legyen az, igaz? Mert Alex „csak a tiéd”. De hadd kérdezek valamit. Kié volt Alex, mikor a drágalátos Violetted után rohangásztál? Felénk se néztél. Te vagy a vezér, ezt nem tagadom, de nem birtoklod egyikünket sem. Alex senkinek sem a tulajdona, azt tesz, amit csak akar.- Mihana felvonta a szemöldökét.
- Befejezted?
- Be.- felelte Ash higgadtan. Mihana biccentett felé és elindult a városba. Szemei üresek voltak, arca kifejezéstelen. Ash „beszéde” teljesen hidegen hagyta. Ám mindez csak a látszat volt. Valójában Mihana mélyen elgondolkozott, és rájött, hogy a lánynak igaza van. Milyen jogon akarja elküldeni Leót? Milyen jogon akarja felelősségre vonni Alexet? És egyáltalán, milyen jogon akar ő beleszólni a lány életébe? Mihana sóhajtott. Bármennyire nem tetszett is neki, ez a dolgoknak az a része, amit nem uralhat. Bármennyire szeretné is, nem tarthatja változatlanul sem a világot, sem saját társait, hisz’ minden változik. Megrázta a fejét. Ostobaság! Semmire sem jók ezek a gondolatok. Kiürítette az elméjét és neki iramodott a városnak, az éjszakának, a vadászatnak.
A körülötte kavargó pezsgés, az élet, a vér mámorító közelsége valósággal megrészegítette. Jó volt a bódulat, de valahogy nem volt teljes az érzés. Imádott ragadozó lenni. A sötétségben suhanni, néma félelme, legrosszabb rémálma lenni a halandóknak. Imádta a közeledtére felgyorsuló szívverést, a sötétséget guvadtan pásztázó szemeket, a lassan az áldozatra ereszkedő pánikot. Elképesztően jó érzés volt, mikor a kiszemelt még nem látta, de már érezte őt, s míg elméje kimerítő harcot vívott ösztöneivel, Mihana észrevétlenül becserkészhette. De valahogy mégsem volt az igazi. Valami hiányzott. Alex csipkelődései, olykori ügyetlensége, a sikeres vadászat utáni csillogó szeme. Most mindez nem volt, hiszen nem volt Alex sem és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a varázslat is fakóbb lett. Bódulatába kis keserűség vegyült és csábereje sem hatott kivétel nélkül mindenkire. Egy új kor magányos ragadozójaként ismét fájlalta a magányt.
Mikor csillapította szomját, sétálni kezdett. Csak kóborolt céltalanul a város utcáin. Megborzongott. Olyan feszült volt a hangulat. Szinte vibrált a levegő.
- Vihar előtti csend. – gondolta Mihana és az eget fürkészte- Jobb lesz hazamenni.
Igaza lett. Valóban vihar közeledett, óriási felhőszakadás. Mihana nézte a hatalmas könyvtárszoba ablakán kopogó esőcseppeket és eszébe jutott, hogy olyanok, mint a könnyek. Könnyezik az ég. Vajon kit vagy mit sirat ilyen nagyon? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, mikor megpillantotta a kapu felé szaladó bőrig ázott, de ennek ellenére nevetve egymásba csimpaszkodó Alex-Leó párost. Nézte őket, arca, szeme tökéletesen kifejezéstelen volt, lelke tompán sajgott, de elfojtotta az érzést, hisz’ nem volt joga beleszólni. Sóhajtott egyet és tekintete ismét a kezében tartott könyv lapjaira vándorolt. Szeme előtt táncot jártak, összefolytak a betűk. Nem értette a szöveget. Nem is figyelt oda rendesen. Elméje messze kalandozott. Fent az egekben egy férfival, akinek szőke haja volt és vérszínű szemei. Hirtelen oly’ elsöprő erővel ötlöttek fel előtte azok a szeretett szemek, mintha Atyja ott állt volna közvetlenül előtte. Mihana hátrahőkölt, egy pillanatra kiverte a hideg veríték. Csak egy pillanatig tartott a látomás, aztán Mihana meglátta a szempárhoz tartozó hosszú, fekete hajjal keretezett bájos arcocskát. Alex teljesen kicsavarodva, a lehető leglehetetlenebb szögből pislogott fel rá.
- Hát te mit szomorkodsz itt magadban? Olyan vagy, mint egy gubbasztó madár, aki fél az esőtől.- csicseregte mosolyogva. Mihana csak nézett rá, arca kifejezéstelen volt, szemei üresek, mint kiszáradt kutak. Eltolt magától a lányt, becsukta a könyvet és felállt.
- Csak olvastam. – felelte és besétált a polcok közé.
Az idő nem változott meg. Folyamatosan borongós volt, mintha ő maga sem tudná eldönteni, essen-e vagy sem. Az ég most Mihana lelkének tökéletesen mása volt. Szürke, kietlen és üres. Mintha egy külön kis világban élt volna, ahová nem hatolt el a simogató holdfény és a többiek nevetése. Csak ő volt és valami megfoghatatlan üres szürkeség, ami a lelkére telepedett. Alex és Leó barátsága közben szépen lassan, lépésről lépésre egyre szorosabbá vált, végül szerelemmé szövődött.
Mihana ismét a városban sétált. A nyüzsgő, élettel teli település most mintha teljesen lakatlan lett volna. Valóságos szellemváros. Alig páran lézengtek az utcákon, de még ők is sietősen iparkodtak haza felé. Kivéve azt az egyet, akit sejtelmes, alig érezhető hívással csábított magához Mihana. Nem tudta nem észrevenni a máskor pezsgő, dinamikus város hirtelen változását. Feszült várakozás, bizalmatlanság vibrált a levegőben. Valami nagyon rossz előszele. Vihar előtti csend. De ez a vihar most nem olyan lesz, mint a legutóbbi volt. A sötét fellegek ezúttal véresőt fognak hozni. Az eljövendő borzalmak jóslata néma sikolyként égette elméjét.
Másnap éjjel összehívta a klánt. Mind nyugtalanok, feszültek voltak, mindnyájan érezték.
- Barátaim! Ti is érzitek, legalább olyan jól, mint én, hogy készül valami. Legyetek még az eddigieknél is óvatosabbak. Ne bízzatok senkiben! Inkább vessék szemetekre a bizalmatlanságotokat, minthogy a túlzott bizalom legyen a vesztetek.- szavait mély csend fogadta. Eddig sem nagyon beszéltek a klánon kívüliekkel, de most, már ha akarták volna, sem tehetik meg, saját biztonságuk érdekében. Furcsa gondolat volt és ijesztő, de senki sem vitatkozott. Belátták, hogy a vezérnek igaza van. A hatalmas séták és a pirkadatig tartó vadászatok véget értek. Siettek elintézni a dolgukat. Nem válogattak, nem játszottak. Elkapták az első útjukba került, megfelelőnek tűnő személyt és már indultak is vissza. Senki nem mert kint maradni. Mindenki a kúriában lézengett és próbálta elfoglalni magát. Ezáltal lakhelyük nyüzsgőbb és zajosabb lett, mint eddig bármikor.
Egyik éjjel emberek jöttek. Hús-vér, élő emberek, egyenruhás férfiak. A vámpírok először nem tudtak mit kezdeni velük. Ekkora merészséget halandóktól sosem tapasztaltak még. Ennek a felháborító vakmerőségnek egyetlen nagyon egyszerű magyarázata volt. Miközben a klán nyugalmas hétköznapjait élte, a világ odakint megfeledkezett róluk. Egész fajtájukról. Az emberek számára ők már csak az elmúlt korok ostoba babonái voltak, nem pedig valós fenyegetés. Végül a vezérhez vitték őket. Mihana kényelmesen hátradőlt a fotelban, összefonta ujjait és alaposan szemügyre vette a látogatókat. Hárman voltak, katonai egyenruhában. A vezetőjüknek tűnő férfi idősebb volt, ősz hajú, barázdált arcú. A másik kettő tőle jobbra és balra állt egy-egy lépéssel a háta mögött. A bal oldali harmincas évei közepén járó tapasztalt hadfi volt, míg a másik tejfeles szájú kamasz csupán. Ez utóbbi nem is próbálta titkolni megilletődöttségét. Nyíltan megbámulta Mihanát, nem tudott betelni a kúria és lakói csodálatával. Mihanát- bár nem mutatta ki- mulattatta a két idősebb érzéketlenségi kísérlete és a fiú bámulata.
- Nos, uraim miben segíthetek önöknek?- az ősz hajú összehúzta a szemét, mintha sértőnek találná a kérdést. Végigmérte Mihanát, majd karcos, kellemetlenül pattogó hangon megszólalt:
- Valóban ön lenne a családfő?
- Nem hiszi talán?
- Túl ifjúnak látszik. Mégis hány éves?- Mihana nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Több mint gondolná. Sokkal több. Mit óhajt tőlem és a társaimtól? Nem hiszem, hogy azért jött, hogy a koromról vitatkozzunk.
-Valóban nem.- felelte az öreg, megköszörülte a torkát és hivatalosabb hangra váltott- Mint azt ön is tudja, kitört a háború.
- Tudom?- vonta fel a szemöldökét Mihana.
- Tudnia kell, ember! Mégis hol él maga?- csattant fel a katona. Maga sem tudta miért, de feszélyezte, ahogy ez az albínó suhanc-mert ő annak látta Mihanát- bánik velük.
- Akkor tudom.- visszakozott Mihana, mintha megijedt volna az idős katonától. Természetesen nem ijedt meg, csak nem tetszett neki, hogy balsejtelmei beigazolódtak. Ez egyszer jobban szerette volna, ha téved. Soha nem vett még részt háborúban, de hallott róla, és nem állt szándékában belekeveredni.
- Tudok róla.- erősítette meg, pedig ettől a férfitől hallott róla először.
- Akkor tudja, miért vagyunk itt. Most szükségünk van minden igaz hazafira. Önre és a társaira egyaránt.- Mihana lehunyta a szemét és sóhajtott. Tudta. Mióta csak szóba került a háború, érezte, hogy ez lesz.
- Sajnálom, uraim- felelte kimérten-, de a válaszom határozottan nem. Nincs közünk a maguk harcához. Se nekem, se a társaimnak. Most pedig, kérem, távozzanak.- a férfi feje elvörösödött a dühtől és már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, mikor udvarias köhintés hallatszott a hátuk mögül. Mihana felpillantott, a három katona pedig a tőlük telhető legnagyobb gyorsasággal megpördült a tengelye körül. Az ajtóban Genus, Paul és Leó álltak.
- Igen?- kérdezte Mihana társaihoz fordulva.
- Elnézést, hogy zavarunk, de véletlenül meghallottuk, miről van szó.- Mihana elmosolyodott. Na persze, mert az ékesszóló Paul csak úgy véletlenül meg szokott hallani dolgokat.
- Igen?- ismételte Mihana.
- Mihana, mi el akarunk menni.- felelte Genus a tőle megszokott egyszerűséggel. Mihana szeméből azonnal eltűnt a vidám csillogás.
- Nem.- mondta határozottan.
- De igen.- Mihana felsóhajtott.
- Fiúk, senki nem vonja kétségbe a bátorságotokat, de ez nem a mi harcunk. Szükségtelen belefolynotok.
- De igen, ez a mi harcunk is.- heveskedett Leó, majd kicsit lenyugodva folytatta- Évek óta őbelőlük élünk, ideje visszafizetni a kölcsönt.- Mihana nem válaszolt, csak ült némán összefűzött ujjain nyugtatva állát. A katonák értetlenül kapkodták tekintetüket egyikről a másikra.
- Tartozunk ennyivel, Mihana- mondta csendesen Paul- Segítenünk kell nekik, különben elpusztulnak és mi táplálék nélkül maradunk.- Mihana lehunyta a szemét és sóhajtott egyet.
- Nem tetszik az ötlet. Rég elmúlt már a lovagkor. Ezek az új fegyverek ránk is veszélyesek. Akár bele is halhattok.
- Tudjuk. Vállaljuk a kockázatot.- felelte Genus. Mihana ismét sóhajtott és a katonákhoz fordult:
- Uraim, három olyan fegyvert adok önöknek, amik szinte legyőzhetetlenné teszik magukat, ha okosan használják.
- Mi? Csak hármat?- háborodott fel az idős katona. Mihana elmosolyodott.
- Hármat.- szögezte le- És ezzel gyakorlatilag kezükbe adtam a győzelmet. Ti meg menjetek készülni.- mondta és hátradőlt, jelezve, hogy nem kíván tovább foglalkozni a dologgal. De ez valójában nem így volt. Nagyon is foglalkoztatta. Ahogy kimondta, azonnal megbánta döntését. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán ismét melléfogott. De most már nem vonhatja vissza a szavát. Az egyetlen, amit tehet az, hogy kivár. Talán csak pillanatnyi fellángolás volt ez az egész ostobaság és azok hárman észhez térnek, mielőtt késő lenne. Mihana olyan mélyen elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a katonák vigyázzba vágták magukat, szalutáltak és a Paul- Genus- Leó trió kíséretében kivonultak. Utóbbiak valószínűleg felkészülni az indulásra, előbbiek pedig villámsebesen elhagyták a kúriát. A sok homályos célzás meggyőzte őket, hogy nem akarnak ott maradni.
Pár nap múlva újra jöttek a katonák elvinni az önkénteseket. Leó, Paul és Genus nem gondolták meg magukat, úgyhogy az egész klán az előtérben búcsúztatta őket.
- Vigyázz magadra, Kisoroszlán!- súgta Alex és megölelte Leót.
- Ne félts te engem, Lexi! Visszajövök, megígérem.- mosolygott rá a fiú. Alex szeméből kigördültek az első könnycseppek, vérpiros barázdákat szántva arcán.
- Jaj, ne sírj már!- érzékenyült el Leó is.
- Nem sírok.- felelte Alex és ruhájának ujjával próbálta felitatni az áruló könnyeket. –Ígérd meg, hogy írsz!
- Megígérem. Mindennap írok. Annyi levelet kapsz majd, hogy meg is unod!- próbálta elviccelni a dolgot Leó. Ismét magához szorította Alexet, aztán az idegesen toporgó sorozó tiszthez lépett, még egyszer visszanézett a klánra, majd Paul és Genus nyomában ő is elment.
A klán tagjai mozdulatlanul álltak és nézték a csukott ajtót. Valahol a lelkük mélyén várták, hogy kinyílik és azok hárman mégis visszajönnek. Percek teltek el így.
- Elmentek.- közölte Ash mintegy megtörve ezt az önkéntelen várakozást. Lassan oszladozni kezdett a társaság. Mindenki ment a dolgára, ki erre, ki arra. Végül már csak a lépcső tetején ácsorgó Mihana és az üres tekintetű Alex maradt. Mihana lesétált a lépcsőn és megérintette a lány vállát, aki lassan szembefordult vele, ajkai megremegtek és sírva fakadt. Alex zokogva bújt Mihanához, aki magához szorította, nem törődve vele, hogy a lány könnyei vérpirosra festik az ingét. Visszakapta Alexet, de milyen áron? Ő nem ezt akarta.
Ahogy múlt az idő, a klán tagjai próbáltak úgy élni, mintha mi sem történt volna. Bár egyikük sem mondta ki, a három férfi mindannyijuknak hiányzott és mind féltették őket. Leó nem hazudott. Csőstül jöttek tőle a levelek, valóban mindennap írt Alexnek. A másik kettő is viszonylag rendszeresen adott hírt magáról, de jóval ritkábban, többnyire hetente felváltva írtak. Sokat írtak és részletesen beszámoltak mindenről. A csatákról, az átélt borzalmakról, az őrjítő várakozásról, a mindennapokról. Meséltek az emberekről is. Érthetetlen szokásaikról, új, meglehetősen furcsa tárgyaikról és fegyvereikről. Elmesélték, hogy saját bajtársaik mennyire félnek tőlük, vámpírszokásaikat és egész valójukat mennyire ijesztőnek találják és elmondták azt is, melyikük hova lett beosztva. Paul a művelt, tehetséges tolvaj a hírszerzéshez került, Leóból tüzér lett, a sebhelyes Genus pedig tapasztalatait kihasználva ott harcolt az első sorokban. A háború forgataga messze vetette őket egymástól, alig tudtak beszélni. Alex fájdalmát valamelyest csökkentették a rendszeresen érkező levelek, de így is látszott, hogy ő félti őket a legjobban. Főleg Leót.
Vagy két hónapig naponta érkeztek Leótól a levelek. Aztán, ahogy húzódott a háború egyre ritkábban és rendszertelenebbül. Végül hírzárlatra hivatkozva mindhárman elhallgattak. Nem jött több levél. Onnantól kezdve a klán nem tudta, mi történik a harcmezőn. Csak találgatni tudtak és bízni. Bízni a sorsban és társaik ügyességében. Telt-múlt az idő. A hetek hónapokká, a hónapok évekké dagadtak és nem érkezett semmi hír. A várakozás, a bizonytalanság egyszerre volt őrjítő és fájdalmas.
Aztán megtört a jég. Mindenki felfigyelt az ismerős jelenlétre és, bár senki nem szólt senkinek, a klán tagjai az előcsarnokban gyülekeztek. Mikor már mindenki ott volt, kinyílt a bejárati ajtó és ziláltan, lesoványodva és kialvatlanul, de fülig érő mosollyal belépett Paul.
- De jó újra itthon.- mondta. A klán tagjai körül állták, ölelték, ahol érték.
- Paul, drága Paul, mi történt a karoddal?- szólalt meg Sisy hirtelen. A többieknek csak ekkor tűnt fel, hogy a férfi ingének bal ujja üresen és ernyedten lóg a teste mellett. Nem volt karja.
- Lebombázták az irányító központot. Az egész épület összedőlt. Beszorultam a törmelék alá, és az egyik faldarab pont úgy dőlt rám, hogy levágta a karomat.
- Szegény Paul.- súgta a szőke lány elborzadva. Paul elmosolyodott.
- Oda se neki! Úgyis jobbkezes vagyok.- felelte. Ekkor furakodott oda hozzá Alex.
- Paul, mondd, hol van Genus? És Leó?- a férfi arcáról leolvadta a mosoly. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és mikor újra a lányra nézett már egyáltalán nem volt boldog. Szomorú volt, végtelenül szomorú.
- Alex, annyira sajnálom.- suttogta csöndesen.
Alex először nem értette, mit sajnál a másik. Villámcsapásként érte a felismerés. Érezte, hogy megroggyan a térde, szeme előtt egy pillanatra elsötétült a világ és bele kellett kapaszkodnia a mellette állókba, nehogy elessen.
- Nem… az nem lehet…-felelte rekedten. Ekkor vált ki a tömegből Mihana.
- Alex, Paul, gyertek velem. A többiek eredjenek a dolgukra.- mondta és felvezette két társát a szobájába.
- Mesélj, Paul, hogy történt?- fordult a férfihoz, miután becsukta maguk mögött az ajtót.
- Genus az első sorokban harcolt. Lelőtték. De ő tudta, hogy ez lesz. Tudta, hogy nem bír már ezekkel az új fegyverekkel. Úgy akarta bevégezni, ahogy annak idején élt. Harc közben. Genus… meghalni jött.
- És… és ő?- kérdezte Alex. Nem volt képes kimondani Leó nevét.
- Véletlen baleset volt. Beküldték a lőszerraktárba, hogy hozzon ki valamit, aztán már csak az óriási robbanást vették észre. Nem jutott ki. Sajnálom.- Alex felpattant és sírva kirohant. Dermedt csend telepedett a két férfira. Végül Paul felállt.
- Ne haragudj, Mihana, de rettenetesen fáradt vagyok. Elmegyek kipihenni magam.- Mihana csak biccentett, a férfi pedig kiment.
Mihana még ült pár pillanatig, majd megindult a városba-, mint maga a halál-, hogy tehetetlen dühét a sorozó tiszteken töltse ki, amiért fájdalmat okoztak a húgának. A háború kegyetlen dolog. De egy dühös vámpír bosszúja még kegyetlenebb. Borítsuk hát a feledés jótékony fátylát arra az éjszakára, és ne akarjuk tudni, mi történt a három katonával. Másnap éjjel Alex szobáját üresen találták az asztalon csak egy papírlap árválkodott, rajta a lány írásával egy rövid üzenet: