Halandók harca
Mihana
szívében összetört valami. A remény, a halandóság illúziója.
Valahol mélyen remélte, hogy a lelke egy emberé maradt, hogy talán
újra kezdheti.
Akkor
éjjel rájött, hogy tévedett. Nincs még egy esély, nem kezdheti
újra. Minden meghal körülötte és neki a tehetetlenség
tudatával, és emlékei kínjával kell tovább élnie. Meghalt
benne valami. A gyermek, aki titkon még remélt. Most már csak a
gyilkos maradt. Rájött, hogy az emberektől csak gyűlöletet és
árulást remélhet. A sajátjai között kell boldogulnia. Vigyáznia
kell rájuk. Elvégre ő a klánvezér, ehhez méltóan kell
viselkednie. Így is tett. Megkeményítette a szívét, erősebb
lett. Felelősségteljes és kegyetlen. Erőskezű vezér. Szerették
és tisztelték. Talán egy kicsit féltek is tőle. Egyik
éjjel jött valaki. Idegen vámpír. Vonásain látszott nemesi
származása, mozgásán erejének biztos tudata.
- Ki
lehet, vajon és mit akarhat?- gondolta Mihana, de rideg,
kifejezéstelen tekintettel fürkészte az ismeretlent.
- A nevem
Leó Okvel. Csatlakozni szeretnék hozzátok.- közölte magabiztos
hangon. Mihana kivárt. Hosszú percekig, míg Leó fejet nem
hajtott. Akkor aztán bólintott.
- Légy
üdvözölve közöttünk, Leó Okvel. Megtaláltad a hazádat.-
mondta és intett a férfinak, hogy menjen, ismerkedjen meg a
többiekkel is. Ő a maga részéről lezártnak tekintette az
ügyet. Közben odajött Alex is.
- Húha!-
füttyentett elismerően- Ki ez a szépfiú?- Mihana megeresztett
felé egy gúnyos vigyort.
- Ejnye!
Már meg sem ismered a bátyádat?- Alex felnevetett:
- Nem rád
gondoltam, hanem rá! – mondta és Leó felé bökött.
- Leó
Okvel. Mostantól hozzánk tartozik. – adta meg Mihana a kért
információt. Alex a távolodó férfi után nézett.
- Szóval
Leó?- morogta és elgondolkozott.
Leó
megborzongott. A hóhajú férfi, a vezér olyan átlagosnak látszik
és mégis… még ő is megijedt tőle. Azok a vérszínű szemek
olyan üresek, ijesztően üresek. Mintha csak magával a halállal
nézett volna szembe. Még most is a földbe gyökerezik a lába, ha
visszagondol rá. Akkor is percekbe telt, mire visszanyerte annyira
önuralmát, hogy tisztelete jeléül fejet tudjon hajtani. Megrázta
a fejét. Beletúrt selymes, finoman hullámos fekete hajába. Jó
lesz, ha vigyáz a hóhajúval. Akinek ilyen szemei vannak, az
bármire képes.
A
klán viszonylag jól fogadta Leót. Bár Paul kerekperec megmondta,
hogy nem tetszik neki a férfi, Mihana döntése előtt fejet
hajtott. Hajlandó volt elviselni Leót, feltéve, hogy az békén
hagyja őt. Leó pedig békén is hagyta. Nem érdekelte különösebben
a folyton olvasó férfi. Alex már annál inkább. A lány már az
első pillanatban felkeltette a figyelmét. Gyönyörűnek látta.
- Mondd
csak, ki az a fekete hajú lány?- kérdezte Genustól. Megkedvelte
az exzsoldost és a történeteit. A sebhelyes körbenézett, hogy
rájöjjön, kire gondolhat Leó.
- Ő
Alex. Nagyon kedves, jó lelkű lány. Mihana húga.
- Mi? A
vezéré?- Genus bólintott
- Mindkettejükben
Dian vére folyik. Ő adta nekik az éjszakát.
- Értem.-
bólintott Leó.- Nos, köszönöm, Genus, sokat segítettél.
- Ugyan,
nincs mit. – felelte a sebhelyes, Leó pedig odament Alexhez.
- Hello.
Leó Okvel.- mondta és kezet nyújtott neki. Alex elfogadta.
- Alex
Levian.
- Tudom.-
Alex szemei elkerekedtek. Bátyjával ellentétben ő nem is
próbálta eltitkolni érzelmeit. Nem érezte szükségét. Hiszen,
ha megjátssza a kőszívűt, azzal csak azt éri el, hogy félni
fognak tőle és senki sem fogja megérteni.
- Honnan?-
Leó mosolygott. Tisztában volt vele, hogy ellenállhatatlan
mosolya van.
- Csiripelték
a verebek.- mondta és kezet csókolt Alexnek. Ha a lánynak vert
volna a szíve, most biztos kihagy egy dobbanást, annyira
meglepődött. De nem lökte el a fiút. Kellemes volt az érzés.
Kellemesen hízelgő.
- És mit
csiripeltek még?- ment bele a játékba.
- Sok
mindent. Csiripelték még azt is, hogy gyönyörű vagy, okos és
nagyon kedves.- Alex lesütötte a szemeit.
- Ne
bókolj, kérlek. Zavarba hozol vele.- suttogta. Leó ismét
mosolygott. Jól gondolta, Alex nem olyan jégcsap, mint Mihana. De,
hogy ilyen hamar célt érjen! Hiszen a zavarba hozástól már csak
egy lépésre van a szerelem. Onnan pedig határ a csillagos ég!
Mihana
egy árnyékos sarokból, észrevétlenül nézte őket. Nézte Alex
szemeit, mozdulatait, zavart kis mosolyát és Leót. El kellett
ismernie, mesteri volt, ahogy levette a lábáról a lányt. Leó a
karját nyújtotta Alexnek, aki el is fogadta. Mihana tekintetéből
azonnal eltűnt az érdektelen üresség. Szemei megvillantak,
lelkében felizzott a harag. Hogy merészeli az a kis ficsúr? Alex
az ő húga, lelkének egyedüli ismerője, szíve mentsvára. Csak
az övé!
- És
akkor most mész és elzavarod a fiút?- Hallott egy gúnyos hangot
a háta mögül. Mihana megfordult és rideg, érzelemmentes
tekintettel nézett Ashra.
- Ha te
nem lehetsz boldog, senki ne legyen az, igaz? Mert Alex „csak a
tiéd”. De hadd kérdezek valamit. Kié volt Alex, mikor a
drágalátos Violetted után rohangásztál? Felénk se néztél. Te
vagy a vezér, ezt nem tagadom, de nem birtoklod egyikünket sem.
Alex senkinek sem a tulajdona, azt tesz, amit csak akar.- Mihana
felvonta a szemöldökét.
- Befejezted?
- Be.-
felelte Ash higgadtan. Mihana biccentett felé és elindult a
városba. Szemei üresek voltak, arca kifejezéstelen. Ash „beszéde”
teljesen hidegen hagyta. Ám mindez csak a látszat volt. Valójában
Mihana mélyen elgondolkozott, és rájött, hogy a lánynak igaza
van. Milyen jogon akarja elküldeni Leót? Milyen jogon akarja
felelősségre vonni Alexet? És egyáltalán, milyen jogon akar ő
beleszólni a lány életébe? Mihana sóhajtott. Bármennyire nem
tetszett is neki, ez a dolgoknak az a része, amit nem uralhat.
Bármennyire szeretné is, nem tarthatja változatlanul sem a
világot, sem saját társait, hisz’ minden változik. Megrázta a
fejét. Ostobaság! Semmire sem jók ezek a gondolatok. Kiürítette
az elméjét és neki iramodott a városnak, az éjszakának, a
vadászatnak.
A körülötte
kavargó pezsgés, az élet, a vér mámorító közelsége
valósággal megrészegítette. Jó volt a bódulat, de valahogy nem
volt teljes az érzés. Imádott ragadozó lenni. A sötétségben
suhanni, néma félelme, legrosszabb rémálma lenni a halandóknak.
Imádta a közeledtére felgyorsuló szívverést, a sötétséget
guvadtan pásztázó szemeket, a lassan az áldozatra ereszkedő
pánikot. Elképesztően jó érzés volt, mikor a kiszemelt még nem
látta, de már érezte őt, s míg elméje kimerítő harcot vívott
ösztöneivel, Mihana észrevétlenül becserkészhette. De valahogy
mégsem volt az igazi. Valami hiányzott. Alex csipkelődései,
olykori ügyetlensége, a sikeres vadászat utáni csillogó szeme.
Most mindez nem volt, hiszen nem volt Alex sem és valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva a varázslat is fakóbb lett.
Bódulatába kis keserűség vegyült és csábereje sem hatott
kivétel nélkül mindenkire. Egy új kor magányos ragadozójaként
ismét fájlalta a magányt.
Mikor
csillapította szomját, sétálni kezdett. Csak kóborolt céltalanul
a város utcáin. Megborzongott. Olyan feszült volt a hangulat.
Szinte vibrált a levegő.
- Vihar
előtti csend. – gondolta Mihana és az eget fürkészte- Jobb
lesz hazamenni.
Igaza lett.
Valóban vihar közeledett, óriási felhőszakadás. Mihana nézte a
hatalmas könyvtárszoba ablakán kopogó esőcseppeket és eszébe
jutott, hogy olyanok, mint a könnyek. Könnyezik az ég. Vajon kit
vagy mit sirat ilyen nagyon? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok
jártak a fejében, mikor megpillantotta a kapu felé szaladó bőrig
ázott, de ennek ellenére nevetve egymásba csimpaszkodó Alex-Leó
párost. Nézte őket, arca, szeme tökéletesen kifejezéstelen
volt, lelke tompán sajgott, de elfojtotta az érzést, hisz’ nem
volt joga beleszólni. Sóhajtott egyet és tekintete ismét a
kezében tartott könyv lapjaira vándorolt. Szeme előtt táncot
jártak, összefolytak a betűk. Nem értette a szöveget. Nem is
figyelt oda rendesen. Elméje messze kalandozott. Fent az egekben egy
férfival, akinek szőke haja volt és vérszínű szemei. Hirtelen
oly’ elsöprő erővel ötlöttek fel előtte azok a szeretett
szemek, mintha Atyja ott állt volna közvetlenül előtte. Mihana
hátrahőkölt, egy pillanatra kiverte a hideg veríték. Csak egy
pillanatig tartott a látomás, aztán Mihana meglátta a szempárhoz
tartozó hosszú, fekete hajjal keretezett bájos arcocskát. Alex
teljesen kicsavarodva, a lehető leglehetetlenebb szögből pislogott
fel rá.
- Hát te
mit szomorkodsz itt magadban? Olyan vagy, mint egy gubbasztó madár,
aki fél az esőtől.- csicseregte mosolyogva. Mihana csak nézett
rá, arca kifejezéstelen volt, szemei üresek, mint kiszáradt
kutak. Eltolt magától a lányt, becsukta a könyvet és felállt.
- Csak
olvastam. – felelte és besétált a polcok közé.
Az idő nem
változott meg. Folyamatosan borongós volt, mintha ő maga sem tudná
eldönteni, essen-e vagy sem. Az ég most Mihana lelkének
tökéletesen mása volt. Szürke, kietlen és üres. Mintha egy
külön kis világban élt volna, ahová nem hatolt el a simogató
holdfény és a többiek nevetése. Csak ő volt és valami
megfoghatatlan üres szürkeség, ami a lelkére telepedett. Alex és
Leó barátsága közben szépen lassan, lépésről lépésre egyre
szorosabbá vált, végül szerelemmé szövődött.
Mihana ismét
a városban sétált. A nyüzsgő, élettel teli település most
mintha teljesen lakatlan lett volna. Valóságos szellemváros. Alig
páran lézengtek az utcákon, de még ők is sietősen iparkodtak
haza felé. Kivéve azt az egyet, akit sejtelmes, alig érezhető
hívással csábított magához Mihana. Nem tudta nem észrevenni a
máskor pezsgő, dinamikus város hirtelen változását. Feszült
várakozás, bizalmatlanság vibrált a levegőben. Valami nagyon
rossz előszele. Vihar előtti csend. De ez a vihar most nem olyan
lesz, mint a legutóbbi volt. A sötét fellegek ezúttal véresőt
fognak hozni. Az eljövendő borzalmak jóslata néma sikolyként
égette elméjét.
Másnap
éjjel összehívta a klánt. Mind nyugtalanok, feszültek voltak,
mindnyájan érezték.
- Barátaim!
Ti is érzitek, legalább olyan jól, mint én, hogy készül
valami. Legyetek még az eddigieknél is óvatosabbak. Ne bízzatok
senkiben! Inkább vessék szemetekre a bizalmatlanságotokat,
minthogy a túlzott bizalom legyen a vesztetek.- szavait mély csend
fogadta. Eddig sem nagyon beszéltek a klánon kívüliekkel, de
most, már ha akarták volna, sem tehetik meg, saját biztonságuk
érdekében. Furcsa gondolat volt és ijesztő, de senki sem
vitatkozott. Belátták, hogy a vezérnek igaza van. A hatalmas
séták és a pirkadatig tartó vadászatok véget értek. Siettek
elintézni a dolgukat. Nem válogattak, nem játszottak. Elkapták
az első útjukba került, megfelelőnek tűnő személyt és már
indultak is vissza. Senki nem mert kint maradni. Mindenki a kúriában
lézengett és próbálta elfoglalni magát. Ezáltal lakhelyük
nyüzsgőbb és zajosabb lett, mint eddig bármikor.
Egyik
éjjel emberek jöttek. Hús-vér, élő emberek, egyenruhás
férfiak. A vámpírok először nem tudtak mit kezdeni velük.
Ekkora merészséget halandóktól sosem tapasztaltak még. Ennek a
felháborító vakmerőségnek egyetlen nagyon egyszerű magyarázata
volt. Miközben a klán nyugalmas hétköznapjait élte, a világ
odakint megfeledkezett róluk. Egész fajtájukról. Az emberek
számára ők már csak az elmúlt korok ostoba babonái voltak, nem
pedig valós fenyegetés. Végül a vezérhez vitték őket. Mihana
kényelmesen hátradőlt a fotelban, összefonta ujjait és alaposan
szemügyre vette a látogatókat. Hárman voltak, katonai
egyenruhában. A vezetőjüknek tűnő férfi idősebb volt, ősz
hajú, barázdált arcú. A másik kettő tőle jobbra és balra állt
egy-egy lépéssel a háta mögött. A bal oldali harmincas évei
közepén járó tapasztalt hadfi volt, míg a másik tejfeles szájú
kamasz csupán. Ez utóbbi nem is próbálta titkolni
megilletődöttségét. Nyíltan megbámulta Mihanát, nem tudott
betelni a kúria és lakói csodálatával. Mihanát- bár nem
mutatta ki- mulattatta a két idősebb érzéketlenségi kísérlete
és a fiú bámulata.
- Nos,
uraim miben segíthetek önöknek?- az ősz hajú összehúzta a
szemét, mintha sértőnek találná a kérdést. Végigmérte
Mihanát, majd karcos, kellemetlenül pattogó hangon megszólalt:
- Valóban
ön lenne a családfő?
- Nem
hiszi talán?
- Túl
ifjúnak látszik. Mégis hány éves?- Mihana nem tudott elfojtani
egy mosolyt.
- Több
mint gondolná. Sokkal több. Mit óhajt tőlem és a társaimtól?
Nem hiszem, hogy azért jött, hogy a koromról vitatkozzunk.
-Valóban
nem.- felelte az öreg, megköszörülte a torkát és hivatalosabb
hangra váltott- Mint azt ön is tudja, kitört a háború.
- Tudom?-
vonta fel a szemöldökét Mihana.
- Tudnia
kell, ember! Mégis hol él maga?- csattant fel a katona. Maga sem
tudta miért, de feszélyezte, ahogy ez az albínó suhanc-mert ő
annak látta Mihanát- bánik velük.
- Akkor
tudom.- visszakozott Mihana, mintha megijedt volna az idős
katonától. Természetesen nem ijedt meg, csak nem tetszett neki,
hogy balsejtelmei beigazolódtak. Ez egyszer jobban szerette volna,
ha téved. Soha nem vett még részt háborúban, de hallott róla,
és nem állt szándékában belekeveredni.
- Tudok
róla.- erősítette meg, pedig ettől a férfitől hallott róla
először.
- Akkor
tudja, miért vagyunk itt. Most szükségünk van minden igaz
hazafira. Önre és a társaira egyaránt.- Mihana lehunyta a szemét
és sóhajtott. Tudta. Mióta csak szóba került a háború,
érezte, hogy ez lesz.
- Sajnálom,
uraim- felelte kimérten-, de a válaszom határozottan nem. Nincs
közünk a maguk harcához. Se nekem, se a társaimnak. Most pedig,
kérem, távozzanak.- a férfi feje elvörösödött a dühtől és
már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, mikor udvarias
köhintés hallatszott a hátuk mögül. Mihana felpillantott, a
három katona pedig a tőlük telhető legnagyobb gyorsasággal
megpördült a tengelye körül. Az ajtóban Genus, Paul és Leó
álltak.
- Igen?-
kérdezte Mihana társaihoz fordulva.
- Elnézést,
hogy zavarunk, de véletlenül meghallottuk, miről van szó.-
Mihana elmosolyodott. Na persze, mert az ékesszóló Paul csak úgy
véletlenül meg szokott hallani dolgokat.
- Igen?-
ismételte Mihana.
- Mihana,
mi el akarunk menni.- felelte Genus a tőle megszokott
egyszerűséggel. Mihana szeméből azonnal eltűnt a vidám
csillogás.
- Nem.-
mondta határozottan.
- De
igen.- Mihana felsóhajtott.
- Fiúk,
senki nem vonja kétségbe a bátorságotokat, de ez nem a mi
harcunk. Szükségtelen belefolynotok.
- De
igen, ez a mi harcunk is.- heveskedett Leó, majd kicsit lenyugodva
folytatta- Évek óta őbelőlük élünk, ideje visszafizetni a
kölcsönt.- Mihana nem válaszolt, csak ült némán összefűzött
ujjain nyugtatva állát. A katonák értetlenül kapkodták
tekintetüket egyikről a másikra.
- Tartozunk
ennyivel, Mihana- mondta csendesen Paul- Segítenünk kell nekik,
különben elpusztulnak és mi táplálék nélkül maradunk.-
Mihana lehunyta a szemét és sóhajtott egyet.
- Nem
tetszik az ötlet. Rég elmúlt már a lovagkor. Ezek az új
fegyverek ránk is veszélyesek. Akár bele is halhattok.
- Tudjuk.
Vállaljuk a kockázatot.- felelte Genus. Mihana ismét sóhajtott
és a katonákhoz fordult:
- Uraim,
három olyan fegyvert adok önöknek, amik szinte legyőzhetetlenné
teszik magukat, ha okosan használják.
- Mi?
Csak hármat?- háborodott fel az idős katona. Mihana
elmosolyodott.
- Hármat.-
szögezte le- És ezzel gyakorlatilag kezükbe adtam a győzelmet.
Ti meg menjetek készülni.- mondta és hátradőlt, jelezve, hogy
nem kíván tovább foglalkozni a dologgal. De ez valójában nem
így volt. Nagyon is foglalkoztatta. Ahogy kimondta, azonnal
megbánta döntését. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán
ismét melléfogott. De most már nem vonhatja vissza a szavát. Az
egyetlen, amit tehet az, hogy kivár. Talán csak pillanatnyi
fellángolás volt ez az egész ostobaság és azok hárman észhez
térnek, mielőtt késő lenne. Mihana olyan mélyen elmerült
gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a katonák vigyázzba
vágták magukat, szalutáltak és a Paul- Genus- Leó trió
kíséretében kivonultak. Utóbbiak valószínűleg felkészülni
az indulásra, előbbiek pedig villámsebesen elhagyták a kúriát.
A sok homályos célzás meggyőzte őket, hogy nem akarnak ott
maradni.
Pár
nap múlva újra jöttek a katonák elvinni az önkénteseket. Leó,
Paul és Genus nem gondolták meg magukat, úgyhogy az egész klán
az előtérben búcsúztatta őket.
- Vigyázz
magadra, Kisoroszlán!- súgta Alex és megölelte Leót.
- Ne
félts te engem, Lexi! Visszajövök, megígérem.- mosolygott rá a
fiú. Alex szeméből kigördültek az első könnycseppek, vérpiros
barázdákat szántva arcán.
- Jaj, ne
sírj már!- érzékenyült el Leó is.
- Nem
sírok.- felelte Alex és ruhájának ujjával próbálta felitatni
az áruló könnyeket. –Ígérd meg, hogy írsz!
- Megígérem.
Mindennap írok. Annyi levelet kapsz majd, hogy meg is unod!-
próbálta elviccelni a dolgot Leó. Ismét magához szorította
Alexet, aztán az idegesen toporgó sorozó tiszthez lépett, még
egyszer visszanézett a klánra, majd Paul és Genus nyomában ő is
elment.
A
klán tagjai mozdulatlanul álltak és nézték a csukott ajtót.
Valahol a lelkük mélyén várták, hogy kinyílik és azok hárman
mégis visszajönnek. Percek teltek el így.
- Elmentek.-
közölte Ash mintegy megtörve ezt az önkéntelen várakozást.
Lassan oszladozni kezdett a társaság. Mindenki ment a dolgára, ki
erre, ki arra. Végül már csak a lépcső tetején ácsorgó
Mihana és az üres tekintetű Alex maradt. Mihana lesétált a
lépcsőn és megérintette a lány vállát, aki lassan
szembefordult vele, ajkai megremegtek és sírva fakadt. Alex
zokogva bújt Mihanához, aki magához szorította, nem törődve
vele, hogy a lány könnyei vérpirosra festik az ingét.
Visszakapta Alexet, de milyen áron? Ő nem ezt akarta.
Ahogy
múlt az idő, a klán tagjai próbáltak úgy élni, mintha mi sem
történt volna. Bár egyikük sem mondta ki, a három férfi
mindannyijuknak hiányzott és mind féltették őket. Leó nem
hazudott. Csőstül jöttek tőle a levelek, valóban mindennap írt
Alexnek. A másik kettő is viszonylag rendszeresen adott hírt
magáról, de jóval ritkábban, többnyire hetente felváltva írtak.
Sokat írtak és részletesen beszámoltak mindenről. A csatákról,
az átélt borzalmakról, az őrjítő várakozásról, a
mindennapokról. Meséltek az emberekről is. Érthetetlen
szokásaikról, új, meglehetősen furcsa tárgyaikról és
fegyvereikről. Elmesélték, hogy saját bajtársaik mennyire félnek
tőlük, vámpírszokásaikat és egész valójukat mennyire
ijesztőnek találják és elmondták azt is, melyikük hova lett
beosztva. Paul a művelt, tehetséges tolvaj a hírszerzéshez
került, Leóból tüzér lett, a sebhelyes Genus pedig
tapasztalatait kihasználva ott harcolt az első sorokban. A háború
forgataga messze vetette őket egymástól, alig tudtak beszélni.
Alex fájdalmát valamelyest csökkentették a rendszeresen érkező
levelek, de így is látszott, hogy ő félti őket a legjobban.
Főleg Leót.
Vagy
két hónapig naponta érkeztek Leótól a levelek. Aztán, ahogy
húzódott a háború egyre ritkábban és rendszertelenebbül. Végül
hírzárlatra hivatkozva mindhárman elhallgattak. Nem jött több
levél. Onnantól kezdve a klán nem tudta, mi történik a
harcmezőn. Csak találgatni tudtak és bízni. Bízni a sorsban és
társaik ügyességében. Telt-múlt az idő. A hetek hónapokká, a
hónapok évekké dagadtak és nem érkezett semmi hír. A várakozás,
a bizonytalanság egyszerre volt őrjítő és fájdalmas.
Aztán
megtört a jég. Mindenki felfigyelt az ismerős jelenlétre és, bár
senki nem szólt senkinek, a klán tagjai az előcsarnokban
gyülekeztek. Mikor már mindenki ott volt, kinyílt a bejárati ajtó
és ziláltan, lesoványodva és kialvatlanul, de fülig érő
mosollyal belépett Paul.
- De jó
újra itthon.- mondta. A klán tagjai körül állták, ölelték,
ahol érték.
- Paul,
drága Paul, mi történt a karoddal?- szólalt meg Sisy hirtelen. A
többieknek csak ekkor tűnt fel, hogy a férfi ingének bal ujja
üresen és ernyedten lóg a teste mellett. Nem volt karja.
- Lebombázták
az irányító központot. Az egész épület összedőlt.
Beszorultam a törmelék alá, és az egyik faldarab pont úgy dőlt
rám, hogy levágta a karomat.
- Szegény
Paul.- súgta a szőke lány elborzadva. Paul elmosolyodott.
- Oda se
neki! Úgyis jobbkezes vagyok.- felelte. Ekkor furakodott oda hozzá
Alex.
- Paul,
mondd, hol van Genus? És Leó?- a férfi arcáról leolvadta a
mosoly. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és mikor újra a lányra
nézett már egyáltalán nem volt boldog. Szomorú volt, végtelenül
szomorú.
- Alex,
annyira sajnálom.- suttogta csöndesen.
Alex
először nem értette, mit sajnál a másik. Villámcsapásként
érte a felismerés. Érezte, hogy megroggyan a térde, szeme előtt
egy pillanatra elsötétült a világ és bele kellett kapaszkodnia a
mellette állókba, nehogy elessen.
- Nem…
az nem lehet…-felelte rekedten. Ekkor vált ki a tömegből
Mihana.
- Alex,
Paul, gyertek velem. A többiek eredjenek a dolgukra.- mondta és
felvezette két társát a szobájába.
- Mesélj,
Paul, hogy történt?- fordult a férfihoz, miután becsukta maguk
mögött az ajtót.
- Genus
az első sorokban harcolt. Lelőtték. De ő tudta, hogy ez lesz.
Tudta, hogy nem bír már ezekkel az új fegyverekkel. Úgy akarta
bevégezni, ahogy annak idején élt. Harc közben. Genus…
meghalni jött.
- És…
és ő?- kérdezte Alex. Nem volt képes kimondani Leó nevét.
- Véletlen
baleset volt. Beküldték a lőszerraktárba, hogy hozzon ki
valamit, aztán már csak az óriási robbanást vették észre. Nem
jutott ki. Sajnálom.- Alex felpattant és sírva kirohant. Dermedt
csend telepedett a két férfira. Végül Paul felállt.
- Ne
haragudj, Mihana, de rettenetesen fáradt vagyok. Elmegyek kipihenni
magam.- Mihana csak biccentett, a férfi pedig kiment.
Mihana
még ült pár pillanatig, majd megindult a városba-, mint maga a
halál-, hogy tehetetlen dühét a sorozó tiszteken töltse ki,
amiért fájdalmat okoztak a húgának. A
háború kegyetlen dolog. De egy dühös vámpír bosszúja még
kegyetlenebb. Borítsuk hát a feledés jótékony fátylát arra az
éjszakára, és ne akarjuk tudni, mi történt a három katonával. Másnap
éjjel Alex szobáját üresen találták az asztalon csak egy
papírlap árválkodott, rajta a lány írásával egy rövid üzenet:
Bocsássatok
meg, de ezt így nem bírom.
Túlságosan
fáj, minden őrá emlékeztet.
Visszajövök,
ha sikerül elfelejtenem.
Ég veletek!
Alex