Porcelánbaba
Mihana
nem volt képes szembenézni a többiekkel. Nem akarta a
felelősséget, nem tudta elfogadni atyja halálának tényét.
Mielőtt
észrevehette volna, fájdalma korábbi kínjai színhelyére űzte.
Rá sem ismert szülővárosa tiszta utcáira, impozáns épületeire
és csobogó szökőkútjaira. Csak sodródott az ember forgataggal
és még a lélegzete is elállt, valahányszor felismerte egy-egy
hatalmas épületben a pékséget, vagy éppenséggel régi
iskoláját. Légzése felgyorsult, látása elhomályosult, torkába
gombóc gyűlt, ahogy lábai megállíthatatlanul vitték hazafelé.
Haza? Nem, az a hely már nem az otthona. Megállt a sarkon és
emlékek rohanták meg. A frissen sült kenyér illata, pajtásai
nevetése, az ablakon kiszűrődő gyertyafény pislákolása,
önmaga, ahogy a dühtől tajtékozva rohant végzete karjaiba. Ha
most visszamehetne az időben, megállítaná és visszaküldené
saját magát. Vajon tényleg megtenné? Képes lenne beleegyezni egy
utált házasságba és lemondani Dile szerelméről, ha ezzel
mindkettejüket megmentheti? Próbálta meggyőzni magát, hogy igen,
hisz az lenne a helyes, de önmagának nem hazudhatott. Nem menne
vissza. Sőt, még gyorsabban rohanna, hogy azzal a pár pillanattal
is meghosszabbíthassa az együtt töltött időt. Ez volt a
legszörnyűbb az egészben. Tudta, hol hibázott, de ha újra
kezdheti sem tett volna másképp. Házuk
helyén most egy színház állt. Hatalmas, csiri-csáré épület.
Nem bírt magával. Pár mozdulattal végzett a zárral és beosont.
Odabent minden sötét és csöndesen mozdulatlan volt. A társulat,
ki tudja miért nem lépett fel ezen az éjszakán. Mihana
végigsétált a nézőtéren, majd felugrott a színpadra. Lebámult
a zenekari árokba és elképzelte a zenészeket. Lehunyta a szemeit
és szinte hallotta a zenét. Lassan ringatta a fejét a dallamra, és
mire észbekapott volna, testét már magával sodorta a nem létező
muzsika és ő táncolt a sötét színpadon az üres nézőtérnek.
Nem létező zenére táncolt egy nem létező közönségnek valós
fájdalmat mesélve. Kábulatában észre sem vette a beóvakodó
férfit. Az
igazgató leült a hátsó sorba és csillogó szemmel, eltátott
szájjal csodálta az idegent. Első pillantásra ijesztő lehetett
volna, de ahogy táncolt!
-Ez egy
álom! Vajon milyen csodára lenne képes, ha igazi zenéje
lehetne?- gondolta. Mihana ekkor zökkent ki révületéből.
Riadt-dühös tekintettel meredt a férfira, aki képes volt úgy
meglopni szépségét, hogy észre se vette.
- Ne, ne!
Kérem! Folytassa!- kérte az igazgató. Mihana lassan bólintott,
újra lehunyta a szemeit és táncolt tovább. Az igazgató szeme
könnybe lábadt, szíve beleremegett ebbe a bús szépségbe. Micsoda
táncos! Kell nekem. Ezt a csodát az egész világnak látnia kell.
– gondolta. Mihanát zavarta ez a nyílt csodálat ezért pár
perc után abbahagyta és most már inkább bizonytalanul, mint
mérgesen nézett a férfira. Az igazgatónak csak ekkor tűntek fel
a vérszínű szemek és a hófehér haj.
- Hogy
hívnak?
- Mihana.
- És…
nos… a hajad… khm…-Mihana egy pillanatra kísértést érzett,
hogy elmondja az igazat, de végül csak annyit felelt:
- Ilyennek
születtem.- az igazgató elégedetten bólogatott.
- Mondd
csak, nem akarsz itt maradni?
- Itt?
- A
színházban. Tehetséges táncos vagy, én naggyá tehetnélek.-
Mihana elgondolkozott ezen egy pillanatot.
- Mit
kellene tennem?
- Csak
ugyanazt, mint most. Kapsz zenét és mutasd meg ezt a csodát
mindenkinek.- Mihana rábólintott.
- Rendben.
Vállalom.
- Gyere
vissza holnap, egy órával naplemente után.
- Visszajövök.-
mosolygott rá Mihana immár mellőle.- Meghívtál, illetlenség
lenne visszautasítani.- azzal elment. Az igazgató megborzongott:
- Valóban
ijesztő. De ezért a varázslatért megéri félni egy kicsit.
Mihana
visszament. És a következő, az utána következő és az azután
következő éjszakán is. A közönség szerette őt. Minden
alkalommal állva-sírva tapsolták vissza. A társaság többi tagja
félte őt, de csodálta is. Gyakran leselkedtek utána, mégsem
látták soha gyakorolni vagy próbálni. Hisz’ nem is tette soha.
Csak kiállt a színpadra és hagyta, hogy magával sodorja a zene.
És tánca minden egyes alkalommal mesélt. Csapongóan bohót vagy
véresen komolyat, buját vagy könnyeztetően szomorút, mikor
milyen kedve volt. Nemsokára a fellépés már minden napjai része
volt. Ismert lett és népszerű. Vakító csillag a színház
égboltján.
Egy
órával naplemente után Mihana ismét a színházban volt.
- Pontos
vagy.- jegyezte meg a kellékes, miközben előkereste mai jelmezét.
- A halál
sem késik el, így nekem sem illik.- felelte a vámpír. A kellékes
nyelt egyet.
- Nagyon
ijesztő vagy ilyenkor, ugye tudod?
- Talán
épp azért csinálom.- mosolygott rá Mihana gonoszul és elsétált
felvenni jelmezét.
A
szűk nadrág és a fekete bőrmellény csodásan kiemelték
szépségét és sápadtságát. Kiállt a színpad szélére
lehajtott fejjel és várt. A zene pedig jött, növekedett, dagadt
és végül magával sodorta. Ahogy felemelte a fejét azonnal
meglátta Őt. A lányt a páholyban. Smaragdszín bársony ruháját
mintha csak ráfestették volna, ezüst nyakéke még a sötétben is
csillogott, hosszú, hullámos, vörös haja akár a selyem, lomb
zöld szemei, mint a tavaszi erdő. Mihana szíve megdobbant, a
nemrég ivott vér a fejébe szökött, a mozdulat megtört, ő pedig
hasra esett. A közönség felmorajlott. Mihana vett egy mély
lélegzetet, majd széles mosolyt erőltetve arcára, felállt.
- Elnézést
kérek, a lámpaláz. Maestro, kérem, újra!- Itt-ott ideges kacaj
csendült. Elhitték, hogy mindez csupán tréfa. A zene újra
felcsendült és Mihana tökéletesen gyönyörű mozdulatokkal
táncolt. De mindez csupán a látszat volt. Szédült, semmit sem
hallott, a fülében dübörgő vértől, olykor úgy érezte,
mindjárt elesik ismét és csak az utolsó pillanatban sikerült
megtartani magát. Magán érezte a lány perzselő tekintetét és
már ennyi elég volt ahhoz, hogy szíve össze-vissza verdessen
mellkasában. Mikor elhalt a zene meghajolt és valósággal
elrohant, hogy a színfalak mögött szédelegve rogyhasson le egy
székre.
- Úristen,
mi történt veled? Jól vagy?- rohant oda az igazgató és egy
pohár vizet próbált minden áron rátukmálni. Mihana egy bágyadt
mozdulattal elutasította.
- Persze,
csak… kicsit megszédültem.- felelte, de hangja kopott és
erőtlen volt.- Ki kell mennem… kicsit… friss levegőre van
szükségem.
- Persze,
menj csak.- bólogatott bőszen az igazgató.- Nem lesz bajod? Ne
menjen veled valaki?- Mihana megrázta a fejét:
- Rendben
leszek. Csak ki kell szellőztetnem a fejem egy kicsit.- mondta és
becsukta maga mögött a művészbejáró ajtaját. Körülnézett,
senki nem figyelte. Egy hirtelen lendülettel felugrott a háztetőre.
A süvöltő szél belekapott hajába, bekúszott mellénye alá. A
hűvös levegő kitisztította fejét, lehűtötte felhevült
testét. Újra felidézte magában a lányt. Úgy ült ott, mint egy
porcelánbaba a kirakatban. Látni akarta őt újra. Mihana
felbámult a feje fölött ragyogó vörös csillagra.
- Mi van
velem, Atyám? Mi ez az egész?
- Hé,
valami baj van? Nem vagy túl jó színben.- hallott egy ismerős
hangot a háta mögül.
- Kösz a
bókot.- morogta és leült. Alex pedig mellé.
- Úgy
nézel ki, mint aki kísértetet látott. Ettél már ma? Nagyon
sápadt vagy. Mármint... még magadhoz képest is.
- Tudom-
bólintott Mihana.- Csak kicsit megszédültem.
- De hát
hol?
- Odalent
a színpadon.
- Hm…
már épp kérdezni akartam, hogy mi ez a maskara. De hát miért?
Mit láttál?
- A
leggyönyörűbb lányt az egész világon.
- Kösz a
bókot.
- Nem rád
gondoltam.
- Tudom.
Azért mondtam. És ki ő?
- Az én
porcelánbabám.
- Úgy
értettem, hogy hívják?
- Nem
tudom.
- Idevalósi
legalább?
- Nem
tudom.- Alex szemei kimeredtek és megrázta a másik vállát:
- Na ne…
Mihana, te… szerelmes vagy?
- Nem
tudom.- válaszolt a férfi réveteg tekintettel.
Másnap
éjjel Alex ismét elment a színházba Mihanával. A férfi
öltöztetőnőjeként mutatta be és az igazgató engedélyt is
adott rá. Elvégre, Mihanának hála a színház még gazdagabb
lett, megengedhetnek neki ennyi luxust. Mihana villámgyorsan
belebújt jelmezébe és Alex társaságában izgatottan fürkészte
a nézőteret a színfalak mögül.
- Hol
lehet? Lehetséges volna, hogy nem jött el?
- De,
biztosan eljött.
- Mihana,
te következel!- suttogta az igazgató. Mihana biccentett.
- Kívánj
szerencsét!
- Sok
szerencsét! Szorítok érted!- mondta Alex és megölelte. Mihana
pedig kilépett a színpadra.
A
zene ezúttal bájos volt, csilingelően gyermeki. Úgy döntött, ő
is ilyen lesz ma. Előhozta szívéből a kedves emlékeket és
táncolni kezdett. Ahogy felemelte a fejét és felnézett, a
páholyban kinyílt az ajtó és kipirult arccal, lihegve belépett
Ő. A lány a smaragdszín bársonyruhában. Mihana szívét melegség
öntötte el és nem tudott elfojtani egy hálás mosolyt. Hát
eljött… eljöttél. A dallam fokozódott és Mihana táncolt. Csak
neki, az ő porcelánbabájának. A
lány minden éjjel eljött és Mihana csak neki táncolt. A vastaps,
az éljenzés, a hatalmas virágcsokrok mit sem számítottak. Csak
az ő porcelánbabájának mosolya, vagy könnyei. Az ő jelenléte
volt a jutalom, a vallomások a cél. Szavak nélkül, a táncával
akarta megvallani önmagát, lábai elé fektetni mindent, ami ő.
Szeretett volna odamenni hozzá, beszélni vele. De valamiért nem
tudott, nem mert. Egyik
este fellépés után Mihana épp a színfalak mögött őgyelgett,
mikor meghallotta, hogy a primadonna az igazgatóval veszekszik.
- Mert ő
az új kis kedvence, mi?
- Nem,
drága, erről szó sincs.
- Akkor
miért csak ő van a színpadon? Miért csak ő egyedül?
- Mert
senki sem elég jó ahhoz, hogy méltó párja lehessen. – a lány
bájos arcát gyűlölet torzította el.
- Még
hogy nem méltó? Az a kis ficsúr nem méltó hozzánk! Arra sem
méltó, hogy a cipőmet kipucolja!
- Sok
minden voltam már, de cipőpucoló még nem. – mondta a férfi és
flegmán az ajtófélfának dőlt.
- Mihana!-
kiáltott fel az igazgató döbbenten és keze ismét brossára siklott. Ezt
látva Mihana nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Te kis
ripacs!- sziszegte a lány. Mihana mosolya gúnyossá vált.
- Sok
mindennek hívtak már, Adél kedvesem, de ripacsnak még nem. A
szörnyeteg valahogy jellemzőbb volt.
- Sokkal
jobb vagyok nálad.- Mihana egyik kezével a színpad felé intett.
- Vedd át
a helyemet, ha annyira jó vagy. Nem engem kell meggyőznöd, hanem
a közönséget.
- Beképzelt!-
Mihana szeme megvillant, alakja hatalmassá, fenyegetővé vált,
olyan lett, mint a végzet, erős és elkerülhetetlen. A
primadonnában bennszakadt a szó és még a lélegzete is elállt.
Hirtelen halálfélelem kerítette hatalmába, lába földbe
gyökerezett, egész testében remegett, szemei tágra nyíltak.
- Kérlek,
hagyd abba!- sikoltotta a lány lelke, de Mihana nem kegyelmezett. A
hipnotikus, vérszínű szemek mereven szegeződtek rá, a sápadt
ajkak hangtalan formálták a szavakat. Aztán mintegy varázsütésre
az egésznek vége szakadt. Mihana ott állt az ajtóban, magas
volt, vékony és törékeny, mint mindig. Arcán a szokásos
félmosoly, szemében a szokásos, leheletnyi pajkosság.
- Elég
lesz ennyi. Csak megbüntetni akartam, nem megölni.- mondta,
ellökte magát az ajtófélfától és úgy döntött, megkeresi
Alexet. Az igazgató csak akkor tért magához a döbbenettől,
mikor a „megfenyített” lány összeesett.
- Adél!
Mi történt veled?- A lány arca sápadt volt, szemei beesetek,
ajkai remegtek.
- Igaza
volt. Valóban nem vagyok méltó hozzá… senki sem méltó hozzá.
Mihana
kisétált az épületből, beleszagolt a csípős, éjszakai
levegőbe és nyújtózott egyet.
- Most
nagyon meg vagy elégedve magaddal, mi? Mégis mit műveltél vele?
- Csak
elmeséltem neki, milyen érzés meghalni.
- Önző!-
morogta Alex és hátat fordított neki. Mihana felkacagott. És
szédítő ördög-táncot kezdett járni a lány körül.
- Tévedsz.
Csak nem tűröm el, hogy sértegessenek.- Alex nézte őt pár
pillanatig, majd ő is felnevetett és elkapta a férfi karját. Kéz
a kézben szelték át a várost új áldozat után kutatva.
Másnap
éjjel, mikor Mihana kilesett a színfalak mögül, látta, hogy a
lány a páholyban mosolyog. Mihana szívét melegség öntötte el
és úgy döntött, ma szépet fog mesélni. A szerelem édességét,
a boldog perceket kedvese karjaiban, a titokhangú éjszakák
csodáját, a halálcsókok semmihez sem hasonlítható kéjességét.
A
vágtázó zene hirtelen elhalt, mintha ollóval vágták volna el és
Mihana beledermedt az utolsó pózba. Vastaps, felharsanó kiáltások,
csodálat. Aztán egy rózsa. Egyetlen szál rózsa a sötétből.
Színe, akár a friss vér, illata bódulat. Egy rózsa, ami eddig a
selymes, vörös fürtöket díszítette. Nem leesett, vagy
lesodorták. Szándékkal dobták le neki. Csak neki. Mihana röptében
kapta el a kis ajándékot és felnézett rá. Éles szemei elől még
a sötétség sem tudta elrejteni, hogy páholybéli lány mennyire
elpirult. Hirtelen boldogság vett rajta erőt, szélesen
elmosolyodott és szokásával ellentétben meghajolt. De csak az ő
porcelánbabájának. Csak ekkor tudatosult benne saját sikere és a
vastaps. Még tündökölt pár pillanatig az emberek szeretetében,
majd lerohant a színpadról, áhított zsákmányát kincsként
őrizve a mohó szemektől. Alex, egyedül csak ő értette meg, mi
mindent jelent neki ez a semmi kis virág.
- Mire
vársz még? Menj már!
- És ha
csak… ha csak véletlen volt?
- Nem
véletlen volt. Ilyesmi nem történik véletlenül. Na, ne totojázz
itt! Menj oda hozzá! Gyerünk, indulás!- nógatta a lány és
Mihana végül hagyta magát kituszkolni az ajtón. Sietve
megkerülte az épületet és a főkapun át ment be. A jegyszedő
majd’ hasra esett a megtiszteltetéstől, hogy végre személyesen
is találkozhat vele, s mikor Mihanának végre sikerült
elmagyaráznia, melyik páholyt keresi, azonnal megmutatta oda a
legrövidebb utat. Mihana torkában dobogó szívvel nyomta le a
kilincset és hangtalanul osont be a bársonnyal borított
helyiségbe. A színpadon a primadonna áriázott, körülötte a
színház tánckara ugrabugrált. A lány elmélyülten figyelte,
vagy csak elmerült saját gondolataiban. A páholyban senki sem
volt rajtuk kívül. Mihana a lány háta mögé osont és halkan a
fülébe suttogott:
- Köszönöm
a rózsát. Igazán örültem neki. Nagyon meglepett.- A lány
ijedten pattant fel és fordult szembe vele. Mihana hátrébb
húzódott, így a színpadról érkező gyengécske fényben
épphogy csak fel lehetett őt ismerni.
- Te?
Hogy kerülsz te ide?- csilingelő hangocska. Épp olyan szép, mint
ő maga. Mihana elmosolyogta neki legelbűvölőbb mosolyát.
- Az hadd
maradjon az én kis titkom.
- Ez…
ez nem illendő.
- És az
illendő, hogy egy ifjú hölgy rózsákat hajigáljon egy
táncosnak?- A lány elpirult, Mihana szívét pedig elöntötte a
forróság.
- Miért
dobtad a rózsát?- kérdezte. Hangja megenyhült, meleggé vált és
az eddig jellemző árnyalatnyi gúny is eltűnt belőle. A lány
nem felelt, csak állt szemlesütve. Mihana közelebb lépett hozzá.
- Kérlek,-
egy hirtelen ötlettől vezérelve letérdelt a lány előtt-
esdekelve könyörgöm, mondd el.- A lány pillái megrebbentek.
- Látni
akartalak.
- De
hiszen látsz mindennap.
- Az túl
messze van. Én itt akartalak látni magam mellett.- miközben
beszélt, megérintette Mihana arcát, majd mikor rájött, mit
csinált, elrántotta a kezét. A férfi elkapta a vékony csuklót,
és arcához szorította a lány kezét. Odalent az ária a végéhez
közeledett és ez kirántotta Mihanát révületéből. Felállt és
az ajtóhoz sietett, majd, mint akinek csak most jutott eszébe
valami, visszafordult.
- Hogy
hívnak?
- Violet*.
- Holnap
éjjel várni fogok rád, Violet.- ígérte Mihana és kiment a
páholyból. Odalent a színpadon vége lett a darabnak. Kigyúltak
a fények. A nézők tapsoltak, a színészek hajlongtak. De Mihana
és Alex már nem voltak a színházban.
- Violet…
még a neve is gyönyörű!- fakadt ki Mihana az ajándékba kapott
rózsát forgatva ujjai között.
- Jaj, te
Don Juan! Előre sajnálom azt a szegény lányt!- csipkelődött
Alex.
- És
ugyan miért?
- Mert
pont egy ilyen szívtipróba szeretett bele!- Mihana felpattant
fektéből.
- Mi?
Szívtipró? Na megállj csak, ezért én most…-kacagva
kergetőztek át a városon. Mihanában pedig szép lassan
tudatosult: ismét szerelmes.
Másnap
éjjel a vigyorgó kellékes egy fehér borítékot nyomott a
vadászatból megérkező Mihana kezébe.
- Kisasszonyka
levél. Ejnye, művészúr, nem feltételeztem volna magáról.-
kommentálta. Mihana értetlenül vonta össze a szemöldökét, de
ahogy kézbe vette a levelet, orrát megcsapta az ismerős parfüm
illat. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot és magában
milliószor hálát adott, mikor meglátta az apró, nőies
gyöngybetűkkel írott sorokat:
Ma este, előadás után várom Önt*
A színház kőangyalánál.
Remélem, eljön.
V
A
színház kőangyala. Mihana jól ismerte az épület oldalánál
álló szobrot. Gyakorta elnézegette üres, mű-szép vonásait s
találgatta, vajon kiről mintázhatták. Gyakran nézegette, de nem
szerette. Magában Hazug Angyalnak nevezte. A szobor ájtatos
szépséget hazudott, pedig nem is volt szép. Most viszont
egyszeriben kedves lett szívének az angyal, hiszen az ő
porcelánbabája ott fog várni rá. Az angyal lesz csak tanújuk,
mely megőrzi titkukat.
Mihana
nem táncolt. Szárnyalt a színpadon. Igyekezett minél rövidebb
lenni, de az előadás mégis borzasztó hosszú volt. Alig tudta
kivárni a végét. Ahogy felharsant odakint a taps, vállára
kanyarította a köpenyét és Alexhez fordult:
- Otthon
találkozunk.
- Rendben.
Ügyes légy!
- Igyekszem.-
Alex búcsúzóul megölelte:
- Ne
félj, menni fog.- Mihana rámosolygott.
- Ha meg
nem, azt is megoldjuk.
- Idióta!-
vágta hátba Alex.- Na, eredj már, ne várakoztasd meg!- Mihana
vett egy mély lélegzetet és sietős léptekkel a kőangyalhoz
indult. Még nem volt ott senki. A sikátor sötét volt és kihalt.
Azért
azt el kell ismerni, bátor lány, hogy pont itt akar találkozni.-
gondolta Mihana. Biztos, ami biztos alapon elrejtőzött az árnyékok
között, úgy, hogy ő szemmel tarthassa az angyalt, de őt senki
se láthassa. Nem kellett soká várnia. Pár perc múlva szapora
léptek kopogása hallatszott és megjelent Violet. Mihana pár
pillanatig gyönyörködött a körbe nézelődő lányban, majd
mikor az hátat fordított neki csendesen kisétált a sötétből.
Violet egyik percben még a férfiak pocsék időérzékén
bosszankodott, a másikban meg már ott állt mellette Mihana.
Violet ijedten felsikkantott és hátrált pár lépést. Mihana nem
tudott elfojtani egy mosolyt.
- Elnézést.
Rossz szokás.
- Semmi
baj. Csak megijedtem kicsit.
- Elnézést.-
ismételte Mihana- Nem volt szándékos. Nos, miért is hívott ide?
- Miért
magáz?- kérdezte Violet önkéntelenül is átvéve.
- Mert
nem engedte meg, hogy tegezzem.
- De hát
a színházban…-Mihana felnevetett
- Az más.
Ott én voltam otthon és ön volt a vendég. De itt,- Mihana körbe
mutatott a sikátorban- itt mindketten vendégek vagyunk.- Violet
ismét körülnézett.
- Vendégek?
Kinek a vendégei?- Mihana az angyal fel intett.
- Az
övéi.- Violet felnézett az angyalra, aztán Mihanára. Egyszerűen
nem bírta levenni a szemét a férfiról.
- Nem
hittem volna, hogy ön ilyen szentimentális.- Mihana felnevetett.
- Sok
minden van, amit nem hiszünk, és mégis úgy van.
- Ön nem
idevalósi, ugye?- Mihana megrázta a fejét.
- Messziről
jöttem. Nagyon messziről.
- És
honnan?
- Most
nem szeretnék beszélni róla. Majd talán egyszer.- Violet
közelebb lépett hozzá. Mihana megdöbbent. Nem akarta, hogy a
lány ilyen közel legyen. Még a végén olyat tenne, amit később
megbán. De azok a lomb zöld szemek nem eresztették. Fogva
tartották, és nem hagyták menekülni.
- Figyeltem
önt. A tánca néha annyira szomorú. És ön is.
- Sok
dolgot láttam, ami szomorú.- válaszolta Mihana kitérően és
lesütötte a szemét.
- Mondja
el, kérem!
- Sajnálom,
nem lehet. –felelte Mihana és hátat fordított neki.
- Ki
mondja, hogy nem?
- A
lelkiismeretem. Nem rakhatok ekkora terhet a vállára.
- Az én
lelkiismeretem viszont azt mondja, hogy nem hagyhatom, hogy egyedül
hordozzon egy ekkora terhet.- mondta Violet és közelebb akart
jönni, de elbotlott egy kiálló kőben. Szerencsére Mihana
gyorsan reagált és sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna.
Amint a lány stabilan állt, Mihana visszarántotta a kezét a
derekáról. Viszont balját fogságban tartotta az apró, kesztyűs
kezecske. Mihana döbbenten meredt összekulcsolódó kezükre.
Érezte ugyan a lány érintését, de agya képtelen volt felfogni.
- Milyen
nagy keze van!- mondta Violet mosolyogva- Mégis olyan finom. Egy
művész keze. – Mihana szégyenlősen elmosolyodott és úgy
nézett le saját kezére, mintha az nem is hozzá tartozna.
- Ugyan.
Én nem vagyok művész.
- Dehogynem!
Mesteri táncos.- - Mihana felnevetett.
- Ugyan
már! Az nem művészet. Csak jön magától.
- Akkor
mi a művészet?
- Művészet
az, amit képzett emberek csinálnak más hozzáértő embereknek.
- Szerintem
nem. Művészet minden, amit nem a természet csinál és szép.- Mihanának eszébe jutott első vadászata. A lány, aki olyan
gyönyörű volt a karjaiban. Azt ő tette, nem a természet. És
szép volt. De még milyen szép! Ezek szerint ő művész lenne? A
halál művésze?
- …Tehát
a maga tánca művészet.
- Ó!-
felelte Mihana, mert hogy értelmesebbet nem tudott mondani. Annyira
lefoglalták spontán gondolatai, hogy a lány szavai el sem
jutottak agyáig. Violet kedvesen mosolygott rá.
- Ön
valóban idegen erre?
- Valóban.-
biccentett Mihana, majd eszébe jutott valami- Mondja, ha megkérem,
megmutatná nekem a várost?
- Nem
lenne jobb inkább holnap világosban?
- Sajnos
nem. Nagyon érzékeny a bőröm, csak sötétedés után jöhetek
ki a négy fal közül.- Violet tekintete elidőzött az arcán.
Valóban, akár a márvány. Az ember azt hinné, jéghideg, de nem
az. A kesztyűjén keresztül érezte a férfi bőrének forróságát.
- Tudja
mit? Jöjjön. Megmutatom akkor most.
Egymás
mellet ültek a csobogó szökőkút peremén, Violet mosolyogva
osztotta meg vele emlékeit, Mihana pedig itta a szavait. A lány
történetei apró-cseprő butaságok, mosolyogtató gyerekességek
voltak csupán, de Mihanának mégis majd’ elállt a lélegzete a
számára ismeretlen gyerekkor varázsától. És Violet mesélt.
Elmesélte, hogy kislányként beleesett a szökőkútba, hogy hogyan
énekelt a virágáruslány a sarkon, hogy édesapja miként játszott
vele, akár órákig. Violet emlékei egy boldog gyerekkorról, egy
boldog életről szóltak. Olyanról, amiben a fény uralkodik,
amiben Mihanának sosem volt része. Hallgatta a lányt, és azt
kívánta, bárcsak örökké mesélne. Bárcsak elmesélné neki,
milyen lehetett volna. Milyen lehetett volna az élete fájdalom
nélkül, magány nélkül, sötétség nélkül. Hirtelen rájött,
hogy fáj. Oly’ sok éve először fájtak az emlékei. A
kitaszítottság érzése, a rászakadó magány, a megvető
tekintetek sokasága. Az elfeledettnek hitt tüskék éles késként
döftek belé, a begyógyultnak hitt karcolások felszakadtak a
szívén és százszor erősebben véreztek most, hogy már tudta a
választ arra az ördögi kérdésre, hogy „Mi lett volna, ha…”.
- Bocsásson
meg kérem, mennem kell. Várnak.- szabadkozott és választ sem
várva elsietett. El akarta rejteni fájdalmát. A szemébe kiülő
csalódottságot, kezének remegését és azt a semmihez sem
hasonlítható arckifejezést, ami csak a megtörtek sajátja. Sírni
akart. Bekucorodni szobájának legsötétebb sarkába és sírni,
sírni, míg el nem fogynak a könnyei. De nem lehetett. Szemei
szárazak voltak, nem voltak könnyei. Felnézett az égre és
kereste a vérszínű csillagot.
- Miért
hagytál el, Atyám? Hisz’ nem tanítottad meg a legfontosabbat.
Nem tanítottad meg, hogyan ne fájjak. Atyám! Hol vagy most,
Atyám? Azt ígérted, mindig mellettem leszel. Miért nem vagy most
itt? Miért hagytál el te is?- Hangja elhalkult, majd elhalt. Senki
nem válaszolt neki. Csak az éjszaka fájdalmas, magányos csöndje.
Azé az éjszakáé, melynek akaratlanul lett királya, melyet neki
adtak, bár sosem kérte. Öröklétének csapdája most tudatosult
csak benne. Új kezdetet kapott ugyan, de a fájdalmat az idők
végezetéig tűrnie kell. Nem bújhat, nem menekülhet el emlékei
elől, hiszen mindenhol ott vannak, és ő nem felejthet. A halál
végső megváltása pedig sosem fog eljönni számára. Soha.
Hiszen ő örök. Telnek az évek, emberek halnak és születnek, de
ő itt marad változatlanul, és tehetetlenül nézi végig, ahogy
összeomlik minden, ami valaha szép volt, amit szeretett. Nem
akarta ezt. Bárcsak meghalhatna, bárcsak visszacsinálhatná,
bárcsak újrakezdhetné! Bárcsak! Bárcsak! Bárcsak! Tűzként
égette ez a szó. A világ legszomorúbb szava. Bárcsak… NEM!
- Mégis
mit művelek én itt? Elmúlt fájdalmakon keseregni! Értelmetlen.-
ekkor eszébe ötlöttek Atyja szavai:
- Ne
próbáld megváltoztatni a megváltoztathatatlant, gyermek, mert
elsorvaszt. Jól jegyezd meg, számunkra nincs se tegnap, se holnap.
Örökké ma van. Próbálj így élni és akkor nem fog annyira
fájni.- Mihana elmosolyodott. Szomorúan, fájdalmasan.
Ostobaságokat beszél. Atyja megtanította őt, csak ő nem vette
észre. Hirtelen ólmos fáradtság vett rajta erőt. Aludni
vágyott. Pihenni és felejteni. Vagy legalább megkísérelni.
Újra.
Az
este észrevétlenül siklott át éjszakába, az éjszaka pedig
hajnalba. Mihana csak a rázuhanó fáradtságra eszmélt. Tudta jól,
hogy túl sokáig időzött már itt és az életével játszik,
mégis nehezére esett elszakadni azoktól a gyönyörű, lomb zöld
szemektől. Nem is tudta megtenni azonnal. Visszakísérte a lányt a
színházhoz és az Angyal sikátorában szinte észrevétlenül
intett búcsút Violetnek. Könnyebb volt így, játszva. A lány
lassan már a mindennapjai részre lett. Fellépés, hosszú, idegölő
várakozás, vastaps, rohanás, Violet. A
napok hetekké dagadtak, a hetek pedig hónapokká. Mihana számára
viszont megszűnt az idő. A zene, a tánc és Violet örökös
kábulatban tartották. Egyetlen álom volt az egész, együtt
szédült a csillagokkal és minden egyes pillantásnál a lelkét
vesztette el a lány gyönyörű szemeiben.Egyik
éjjel a zene szokatlanul szomorú volt. Csendesen könnyeztető,
mint a magány. Mihana nem tudott mit tenni. A halkan síró dallamok
elsodorták a testét, akaratlanul megkínozták lelkét. Ezúttal
nem volt ereje megszűrni a gondolatokat. Nem volt ereje továbbra is
kitérni a válaszok elől.
Ismét
a szökőkút peremén ültek, Violet aggódva figyelte a
gondolataiba merülő férfit.
- Valami
baj van, Mihana? Szokatlanul hallgatag ma.- Mihana sóhajtott egyet
és ránézett.
- Amikor
megismerkedtünk, arra kért, mondjam el, mitől vagyok szomorú.- a
lány aprót bólintott.
- Nos,
akkor jól figyeljen, mert nem fogom elismételni.- és Mihana
belefogott. A kezdetektől, a legnagyobb részletességgel mesélte
el Violetnek az életét. Valósággal meggyónt neki. Meggyónta
Francist, Dile-t, Diant, az első alkalmat, amikor ölt, mindent.
Hangja hol elcsuklott a fájdalomtól, hol hevesen, hadarva beszélt.
Arca, gesztusai, szeme rég nem volt már ennyire őszinte és
nyílt. Valósággal kifolytak szívéből a szavak. Csak mesélt és
mesélt és közben nem mert Violetre nézni. Félt a
porcelánarctól, a vörös selyemfürtöktől, a lomb zöld
szemektől. Hiszen bűnös szerelemről, az ölés gyönyörűségéről
mesélt. Csupa olyan dologról, amitől irtóznak az emberek. De nem
hagyta abba. Talán önmagát kínozta, talán az életet gúnyolta,
de még a legkisebb részletet sem hagyta ki. Egy jelentéktelennek
tartott apróság volt csupán, mit nem mondott ki, egyetlen egy
szót: vámpír. Az emberek teljesen másnak hiszik a fajtáját,
mint ami valójában. Mihana most elmondta az igazat, ezért nem
érezte szükségét, hogy hazug szavakat használjon. Olyanokat,
amik nem fedik a valóságot. Hosszú volt a mese, szinte hajnalig
tartott. Mihana erei égtek, és érezte, mennie kell. Megállt egy
pillanatra, lehunyta szemeit és sóhajtott. Elfárasztották a
szavak, az emlékek. Szemei forróak voltak és szédült.
- Mennem
kell most. Nem érhet kint a hajnal.- mondta és elsétált. Violet
nem szólt, még csak nem is mozdult. Csak ült a szökőkút
peremén és maga elé meredt. Mint egy porcelánbaba, aki nincs
tudatában, hogy egyedül maradt.
A
következő éjszakák összefolytak Mihana lelkében. Őrjítő
várakozás, aztán csalódás. Az emeleti páholy üres volt. Violet
nem jött el, nem üzent, nem várt rá. Mihana hiába ácsorgott
órákig az Angyalnál, senki nem jött. Tánca szomorú lett,
magányos, befelé forduló. Mint, akinek elvették a szárnyait.
Múltak
az éjszakák, lassan hetekké váltak. Mihana pedig lassan feladta a
reményt, hogy újra láthatja az ő porcelánbabáját, amikor a
kellékes egy levelet adott át neki, ezúttal megjegyzés nélkül.
A levél parfümillata azonnal kirántotta Mihanát melankóliájából,
az apró gyöngybetűk láttán pedig hevesebben vert a szíve.
Előadás
után, kérem,
jöjjön
a kő angyalhoz.
Beszélni
szeretnék Önnel*.
V
Mihana
elmosolyodott. Violet látni akarja. Hát mégsem hagyta magára.
Talán csak beteg volt eddig, vagy nem volt rá ideje. Felkacagott.
Milyen bolond is volt! Az ő porcelánbabája sosem hagyná el őt
csak így. Gyorsan belebújt jelmezébe és izgatottan várt, hogy
sorra kerülhessen végre.
A
sikátor sötétebb volt még a szokásosnál is. És az Angyalnál
ott toporgott Violet. Igen, toporgott. A lány szemmel láthatóan
türelmetlenül várt rá. Mihana számára megszűnt a világ. Csak
Violet létezett és ő. Szíve ellágyult, arcára önkéntelen
mosoly ült ki, hiszen az ő porcelánbabája visszatért hozzá.
- Elnézést
a késésért. Feltartottak.- szabadkozott, mikor kilépett az
árnyékok közül.
- Semmi
baj.- mondta a lány és lesütötte a szemét. Mihana mosolya
szélesebbé vált. Lám, lám, lám, a kisasszony zavarba jött.
- Mi a
baj, Violet?- kérdezte. A lány elfordította a fejét.
- Violet?-
Mihana kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a selymes vörös
fürtöket, de erős karok fogták le a kezét. Mihana odanézett.
Fél tucat markos férfi csimpaszkodott rá, mind katonai egyenruhát
viseltek. A homályos zugokból katonák jöttek elő, mind ráfogták
a fegyverüket. Mihana értetlenül vonta össze a szemöldökét.
- Violet,
mi ez az egész?- Violet még mindig elfordította a fejét, nem
nézett rá.
- Én nem
azért vagyok, hogy rajtam javítsa ki a múltbéli hibáit, Mihana.
A holtak maradjanak holtak. Sajnálom.- suttogta Violet és
lehajtotta a fejét. Mihana megdöbbent. Violet szavai valósággal
mellbe vágták. Még csak nem is tiltakozott, mikor a katonák
elvonszolták.Percekbe
telt, mire Mihana magához tért döbbenetéből, de akkor a pokol
tüzének hevességével lángolt fel benne a harag. Violet, az ő
porcelánbabája a katonák kezére adta. Elárulta őt azok után,
hogy lelkének legnagyobb titkait is megosztotta vele. Hogy tehette?
Hogy volt képes rá?
Aznap
éjjel könyékig véresen, ziláltan és valami különös
kifejezéssel a szemében tért haza. Meg sem fordult a fejében,
hogy a lány talán nem szabad akaratából cselekedett.
Másnap
éjjel füst szállt fel az erdőn túlról. Fekete füst,
halálszagú. Mihana nem bírta megállni, visszament a városba
megnézni, mi történt.
Léptei
felverték a hamut, a romokról felszálló füst kísértetiesen
elrejtette alakját. Kormos oszlopcsonkok, kiégett szobák, félig
összedőlt épületek fogadták. Egy összeégett, árva rongybaba
hevert a földön. Már sosem jönnek vissza érte. Nincs, aki
visszajöjjön. A várost álmában érte a tűzvész, senki nem élte
túl. Talán fel sem ébredtek a lángokra. A csobogó szökőkút
megdőlt, a színház épülete önmagába roskadt. Mindenhonnan
elmúlás áradt. És a sikátorban, talán egyedüli túlélőként,
kormosan bár, de épen, ott állt a színház Hazug Angyala. Mihana
odalépett hozzá és nézte. Nézte mű-szép arcát, a kőruha
lehetetlen redőit, a koromfoltokat. Kinyújtotta a kezét, hogy
letörölje az egyiket, de érintése nyomán a szobor összeomlott,
halálában utolsó hazugságával gúnyolva ki Mihanát.
Mihana
nézte a kőkupacot. Érezte, hogy odabent összetört valami.
Sajgott és fájt. Pokolian fájt.
* Ejtsd: Vájolett
* Violet itt azért magázza Mihanát, mert ez kötelező udvariassági formula egy levélben. Nem családtagok, vagy közeli barátok, így levélben magáznia illik.