Elporladni
Lassan
tért magához ájulásából. Szájában még érezte saját vére
keserűségét. Talán akkor került oda, amikor leütötték. Meleg
volt, nagyon meleg, és valami zsibbasztotta az egész testét.
Volt
már annyi tapasztalata, hogy mozdulatlan maradt, csak a szemét
nyitotta ki. Aztán felordított. Érzékeny szemeinek fájdalmasan
erős volt a koradélutáni napsugarak fénye. Láncai kíméletlenül
szorították a zömök oszlophoz, melyet direkt a tűző napra
állítottak, hogy a vámpír szüntelenül ki legyen téve ennek a
számára oly’ kínzó elemnek. A csőcselék lassan gyülekezett
máglyája körül. Nem mertek tíz lépésnél közelebb menni. Még
féltek tőle. Zsigeri rettegésük még távol tartottak őket a
kiláncolt ragadozótól, de ez már nem tartott sokáig. A vámpír
magas volt, és szikár, kifejezetten csontos, arca határozott
vonású, de a maga módján jóképű volt. Nem volt ostoba,
pillanatok alatt rájött, mi ez az egész, mégis nyugodtan tűrte.
Nem vicsorgott, nem próbált szabadulni. Viselkedése már-már
közömbös volt az őt bámulókkal szemben. Úgy tűnt, nem is
érdekli különösebben saját kivégzése. Szemeit csak résnyire
nyitotta ki, így hosszú szempillái megóvták érzékeny szemét a
nap perzselő sugaraitól és végre körülnézhetett. Pillantása
gyanakvó volt, és kimért. Nem talált semmi érdekeset vagy
veszélyeset az összeverődött tömegen. Pár percet vesztegetett
csak rájuk, figyelmét aztán magukra vonták láncai, melyek
vegytiszta ezüstből készültek. Ha acélból lettek volna, számára
semmiség lett volna összeroppantani őket, de így szinte
leküzdhetetlen akadályt jelentettek, ruhái és nyugodt természete
óvták csak meg tőle, hogy elevenen égessék halálra. Őrei
zavartan pillogtak egymásra. Nyilván nem számítottak rá, hogy a
férfi lesz annyira hidegvérű, hogy felmérje, a ficánkolással
csak magának árt, és nyugton marad. A vámpír mindezidáig
nyugodtan, álmos lassúsággal mozgott, a tömeg lassan kételkedni
kezdett benne, hogy nem-e ember valójában, mikor hirtelen
bizonyságát adta faji hovatartozásának. Már egy ideje láncait
szemlélte, így egyesek azt hitték, elaludt, vagy talán ismét
elájult, amikor cápákra jellemző váratlansággal kapta fel a
fejét. Nyilván fájdalmat okoztak neki az éles napsugarak, de nem
törődött vele. Szemei tágra nyíltak, mintha megdöbbent volna,
és valahová a tömegbe nézett. Arcán érzelmek suhantak át, de
túl gyorsan ahhoz, hogy emberi mértékkel követni lehetett volna
őket. Aztán hirtelen minden megváltozott. Az eddigi álmos közöny
helyét átvette valami hihetetlen élni akarás, vagy talán őrület.
Neki feszült a láncoknak, hogy leszaggassa őket. A vaskos szemek
húsába vágtak és égetni kezdték. A vámpír sikoltott. Soha
azelőtt nem hallottak még velőtrázóbb és szívszaggatóbb
sikolyt. Messze nem olyan hang volt, melyet emberi lény képes lenne
kiadni. Ez a hang azoknak a sajátja, akik már megjárták a poklot,
és visszataszíttattak belé. Egy fiú a tömegben megfeszült. Neki
jobban fájt ez a sikoly, mint bárki másnak. Nézte fájdalmas
grimaszba torzulni azokat az oly’ jól ismert vonásokat, azt a nem
egyszer szeretett testet újra és újra nekifeszülni a láncoknak,
melyek eleven lángokként perzselték őt. A vámpír sikolya nem
halt el. Tovább rezgett a fiú szívében, még akkor is, mikor
férfi teste már végleg elernyedt. Még akkor is, mikor a tömeg
lassacskán hazaszállingózott. Még akkor is, mikor a késő esti
szél magával ragadta az égett hús markánsan csípős szagát.
Még akkor is, mikor csendesen eleredt az eső.
A
fiú csak állt ott, nézte hamuvá válni szerelmese testét, és
nem értette, miért.
F.D.-nek