Nyugodt lélekkel
Lassan
sötétedett már. A levegő hűvös volt, és csípős, a délutáni
zápor még érződött rajta. A nedves föld szaga beborította a
levegőt, a kutyáknak nehéz dolguk volt, mégis sikerült
megtalálniuk a holttestet.
Jó
fél kilométernyire, a tábla elejétől és végétől bukkantak
rá. A másfél méteresre megnőtt kukorica jó rejtekhely volt, a
kutyák nélkül meg sem találták volna. A növények le voltak
tördelve, be a sorba, akár egy zöld és barna szőnyeg. Ezen az
eleven vánkoson feküdt az eltűnt lány holtteste. Megüvegesedett
szemei egyre kémlelték az eget, elfehéredett ajkain különös,
ábrándos mosoly ült, mintha valami nagyon szépet látott volna
halála előtt. Apró teste nedves ruháiban hamar kihűlt, ez
okozhatta a halálát. Délután még senki sem sejtette, hogy ez
lesz a vége. Messze lemaradt a többiek mögött, a magas növények
közt neki nehezebb volt a járás. Senki sem figyelt oda rá,
gondolták, majd beéri őket. Egyikük hallani vélte, hogy
szipogott, mikor elhagyta. Talán sírt. Senki sem gondolta, hogy
meghalhat. Meg sem fordult a fejükben, hogy egy élet az ő
figyelmetlenségük miatt hullik darabjaira és olvad a semmibe. Mind
megrendültek, amikor meglátták a vértelen holttestet. Úgy volt
oda fektetve, mintha valaki szándékosan készített volna neki
vánkost az eleven növényekből, hogy ne kelljen a sáros földre
feküdnie. De vajon ki? Nem tudták, még a legtapasztaltabb
rendőrnek is elállt a szava, mikor meglátta a tetthelyet. Kevesen
vették csak észre, hogy a kutyák folyamatosan szűkölnek, és
riadtan rángatják gazdáikat, menekülni akarván a test mellől.
Valójában,
én csak teljesítettem a kérését. Halni vágyott, azt mondta,
nincs oka létezni. Mindig mindenki hátrahagyja, senkinek sem
fontos, hogy ott van-e vagy nincs. Nem akartam megölni, de olyan
szívszaggatóan kérlelt, hogy vánkost tördeltem neki a kukoricák
száraiból, hogy arra fekhessen. Ereiből oltottam a szomjam, és ő
a karjaimban halt meg. Mosolyogva, nyugodt lélekkel, hogy valakinek
mégis fontos volt, hogy ott van-e.