Érted bármit
A
lány reszketve ült fel. Szája szélén véres nyálcsík húzódott,
haja zilált volt, reszketett és a fél arcát takaró szemüveg
alól könnyek csordogáltak ki.
Egy
puha, hűvös kéz ért hozzá. Egy kendővel megtörölte a száját
és letörölte a könnyeit. A kendőnek levendula illata volt. A
lány sóhajtott egyet, hogy rendezze a légzését, de továbbra is
ugyanúgy zihált. Megpróbált mosolyogni, de reszkető arcizmai nem
engedelmeskedtek. Egy alig érzékelhető kis fuvallat simított
végig az arcán. Mint egy elfojtott nevetés.
- Nagyon
fáj?- kérdezte egy bársonyszerűen simogató hang. A lány
érezte, hogy pusztán ettől a hangtól lelassul a pulzusa, és
teste megnyugszik. Végre rá tudott mosolyogni.
- Kicsit.
- Annyira
sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom neked.- a lány megpróbálta
felemelni a kezét, hogy megérintse őt, de a csuklói a szék
karfájához voltak bilincselve.
- Nagyon
ügyes vagy.- mondta ő és a hangján érződött, hogy mosolyog.
Mintha új élet szállta volna meg a lányt. Visszanevetett rá,
mint akkor éjjel, amikor először találkoztak.
- Érted
bármit.
A
lány hátradőlt, és alighogy ismét fekvőhelyzetbe került testén
áthullámzott a fájdalom és felsikoltott kínjában.