Gravitáció
Második
emelet. Elég magas. Ha jobban belegondolok, szédítően magas.
Néztem
lefelé. Az agyam üres volt, lelkemben valami tompa, fásult sajgás
kavargott. Szédültem. A szürke, rücskös beton, mintha csak
karjai volnának, amikkel kinyúl értem és megragad, úgy vonzott…
húzott magához. Egy röpke pillanatig, egy múló szívdobbanásnyi
időre élet és halál ura voltam, a mindenség felett álló
jelentéktelen porszem. Oly’ könnyű lenne, oly’ egyszerű.
Csupán egy fél mozdulat. Még annyi sem… A pillanat, mint sebes
szárnyú sólyom elillant és én borzadva tántorodtam el az
ablaktól. Hangtalan kísértetléptekkel indultam meg a folyósón.
Mindegy hova, csak el innen!
Élni
akarok.