Harangvirág
Fabian
a szája szélét rágta idegességében. Kezei remegtek, és jobb
lába monoton ütemben dobolt a csempén. A folyosó fehér volt,
akár egy kórház, már-már betegesen fehér, csöndes és kihalt.
Illet
a helyhez. A lépcsőn olykor el-elsuhant kísértethalk járással
pár szürke egyenruhás hivatalnok, de zajt kelteni, vagy
suttogásnál hangosabban beszélni. Pont, ahogy az elvárható egy
ilyen híres-hírhedt intézet dolgozóitól. Fabian maga sem tudta
miért, jobbra nézett. Kizárt, hogy a közeledő léptek zaja
riasztotta volna fel, hiszen az illető olyan puhán járt, mint egy
vadászó nagymacska, még akkor is, ha félig futott. Bár nem is
futott igazán, inkább csak hosszúkat lépett és nagy lendülettel
haladt, ez keltette azt a látszatott, mintha futna. Szövet kabátja
élénk vörös volt, mint a vér, mandzsettája kigombolva, és a
bő, szinte suhogós ruhaujj elrejtette a kezét. Jó pár réteg
ruha volt rajta, és lendületétől vadul hullámzó éjfekete haja
elrejtette arcát, ezért Fabian csak akkor vette észre, hogy
valószínűleg nő, amikor az illető elhaladt mellette és a férfi
orrát megcsapta harangvirág illatú parfüme. A rikító színű
kabát, az éjkék farmerral és a fura, barna félcipő figyelmen
kívül hagyhatatlanná tették a lányt. Egész megjelenése inkább
hasonlított, egy óráról szabadult tinédzserre, de a parfüme
illata valami furcsa titokzatosságot, sejtelmességet kölcsönzött
neki. A sietős jövevény figyelmen kívül hagyta Fabiant, és
kopogás nélkül beviharzott a folyosó végén lévő ajtón, ahová
a férfi már vagy egy órája várta a bebocsátást.
Fabian
megcsóválta a fejét és visszarévedt gondolataiba. Ekkor
pillantotta csak meg a szürke-fehér pepita csempés padlón a barna
félcipő bordázott talpa által hagyott véres lábnyomokat.
Nee-chanomnak ajánlva
Előző