1.
Japán
- Apa! Apa!! APA!!!
- Mi van már, miért
ordítasz?
- Tudom, hogy apu
feneke érdekesebb nálam, de ha nem szignózod alá ezt a vacakot,
el fogok késni.
- Mi ez?- vette el
végre a papírlapot
- Lakcímigazoló, de
gondviselői autogram kell hozzá.
- Csak a baj van
ezzel az átkozott költözéssel.
- Ugyan, édesem,
csak azért mondod ezt, mert még nem csomagoltunk ki.- libbent be
az ajtón másik felmenőm és kezembe nyomott egy fekete fából
készült dobozt.
- Mi ez?
- Az obentod,
Jesse.
- Na, de apu! Nem
vagyok már óvodás, majd veszek valamit a büfében.
- Édes fiam ne
vitatkozz, mert felképellek. Örülhetnél, hogy Tohru szakít rá
időt, hogy ebédet csináljon neked! Nesze, itt az igazolásod.
- Ma reggel brillíroz
a kedvességed. Elmentem. Pá, apu!
- Pá, kicsim!-
megforgattam a szemem és kiszaladtam a buszmegállóba. Azt
hiszem, ideje bemutatkoznom. A nevem Jesse Oldman, tizenhat éves
vagyok. Az apám, Jarry Oldman informatikus valami multi cégnél,
apu-, akit egyébként Tohru Oldmannek hívnak- grafikus. Igen, két
apám van. Igen, örökbe fogadtak. És nem, nem vagyok meleg. Csak
ők. Most költöztünk vissza Amerikából Japánba. Apu itt élt,
amíg apa meg nem kérte a kezét, aztán Amerikába költöztek,
hogy összeházasodjanak, és engem örökbe fogadhassanak. Még
csecsemő voltam, az egészből semmire sem emlékszem, de apu
mindig is Japánt tartotta az otthonának, sokat mesélt róla,
úgyhogy most kicsit nekem is olyan, mintha hazajöttem volna.
Hatalmas a házunk, végre kaptam saját szobát és találkoztam a
nagyszüleimmel. Apát kitagadták a szülei, mikor megtudták,
hogy meleg, de itt Japánban sokkal elfogadottabb az ilyesmi, apu
szülei egész kedvesek, jól kijövünk. Visszatérve a jelenbe:
gyorsan berámoltam a táskámba az obentom és felpattantam a
buszra. Amióta az eszemet tudom, mindig nagyvárosban éltünk, de
egyszerűen döbbenet, hogy mennyi ember van itt! Én a magam
részéről még azt sem feltételeztem, hogy egyáltalán Japánban
ennyi ember van. Annyira más, mint Amerika! Ott mindenki ugyanúgy
néz ki, az emberek a legutolsó divat- vagy annak egy olcsóbb
változatú koppintása- szerint öltözködnek. De itt annyira más
minden! A goth lolitáktól az oshare-keiesekig,
a diákoktól az üzletemberekig itt minden van. Amikor először
megláttam, valósággal beleszédültem. Amikor a reptérről
kilépve beültünk a taxiba és végigfurikáztunk a fél városon,
hogy eljussunk az új lakásunkig, megértettem, miért imádott
apu annyira itt élni. Japán annyira… színes. Vidám hely, és
olyan közel van az óceán. Amerikában rettenetesen sokba került
leutazni a tengerig, de itt elég végigmennem pár utcán, és már
ott is vagyok. Annyira gyönyörű, nem tudok betelni vele.
- Ehm… szabad?-
bökött a mellettem lévő helyre egy fiú. Ugyanolyan egyenruhája
volt, mint nekem.
- Az.- feleltem, és
elraktam az útból a táskámat.
- Nem tűnsz
ismerősnek, hogy hívnak?
- Jesse Oldman. És
téged?
- Tsugumi Kyosuke.
Melyik osztály?
- Három bé.
- Mi? Én is! Akkor
biztos te vagy az új srác. Pockey-t?-
kérdezte és felém nyújtott egy dobozt. Életemben nem ettem még
ilyen vackot, szóval elég bizalmatlan voltam ezzel a csokis
ropi-szerűséggel, de be kell vallanom, hogy isteni finom volt.
- Kösz. És igen,
én.
- Szívesen. Amúgy
jó fejek az apáid?- kicsit megdöbbentem. Úgy tűnt, Kyosukét
csöppet sem izgatja a tény, hogy két meleg férfi nevelt fel.
- Hát… ja. Bár
apa modora nagyon tüskés. Fogalmam sincs, apu mit eszik rajta.
- Gondolom azt, hogy
jóképű, nem?
- Fogalmam sincs.
- Hogy-hogy nincs?
- Te se nézegeted,
hogy milyen jóképű az apád!
- Az is igaz…-
Egymásra néztünk és valahogy nem tudtuk megállni a nevetést.
- Hé, leszünk
barátok?- kérdezte Kyosuke.
Biccentettem,
és megint vettem a pockey-ából. Valahogy melegséggel töltött el
a gondolat, hogy végre van egy barátom. Egy olyan igazi.