Kyosuke
Úgy
három óra magasságában rájöttem, hogy új barátom miért nem
akadt le a tényen, hogy két apám van.
Az
történt ugyanis, hogy miután túl estünk az évnyitón,
osztálynak való bemutatásomon, tankönyvátvételen, és egyéb
ilyen nyalánkságokon, Kyosuke elém állt a következő szöveggel:
- Nézd, Jesse, nekem
most lépnem kell dolgozni, de ha gondolod, eljöhetsz velem.-
Gondoltam. Munkahelye felé buszozva azért megkérdeztem:
- Te, biztos nem lesz
gáz, hogy veled jövök?
- Nyugi, lazán
kezelik az ilyesmit.
- Amúgy mit dolgozol?
- Ja, modell vagyok.-
vetette oda olyan mellékesen, mintha azt közölte volna, hogy egy
gyorsétteremben mosogat. Végigmértem őt. Jóképű volt, szemei
csibészesen csillogó fekete ékkövek, haja szintén fekete és
félhosszú. Olykor előrelibbent és rejtelmesen eltakarta az
arcát. Amennyire az egyenruha látni engedte, teste kisportolt
volt, de nem túlzottan izmos. Ilyen adottságokkal valóban lehet
modell.
- Ez az.- bökött Kyo
egy hatalmas, csupa üveg felhőkarcolóra. Megbámultam az
épületet. Amerikában a felhőkarcolók mind betonból vannak.
Olyan hidegek, szürkék és taszítóak. Legalábbis, amikhez volt
szerencsém. Ez az épület más volt. Csupa üveg, mégsem látni,
mi folyik odabent. Nyíltságnak és titokzatosságnak vonzó
keveréke. Odabent a média világának egyedülálló komplexitása
tárult fel a szemem előtt. Azt hiszem, ezt hívják
vakszerencsének. A legtöbb ember el sem tudja képzelni, mi
történik egy ilyen épületben, én meg – egy szerencsés
barátságnak hála- most benne voltam a sűrűjében. Ismert és
kevésbé ismert személyiségek rohangáltak fel-alá. Az egész
hely olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A stúdió, ahol Kyo
egy feltörekvő tervező legújabb kreálmányaiban pózolt, nem
volt túl nagy. A fényképész kifejezetten örült neki, hogy ott
voltam. Azt mondta, így legalább sikerül pár mosolyt kipréselni
Kyoból. Megdöbbentem, hiszen újdonsült barátom amilyen vigyori
hétköznapi körülmények közt, annyira komoly a kamera előtt.
El se tudom képzelni, miért. Épp szünetet tartottunk, hogy
megnézzük, hogy sikerültek az eddigi képek, amikor kinyílt a
stúdió ajtaja és bejött valaki. Japán létére kifejezetten
magas volt. A haja nem fekete volt, hanem sötétbarna, és hosszú.
A szoros lófarok, amibe fogta, leért a lapockájáig. Átható
zöld szemei elegáns ovális szemüvegen keresztül villantak ránk.
Fehér inget viselt, legombolva egészen kockás hasizmáig,
valószínűleg térdig érő bakancsot, bár ezt nem láthattam,
mert fekete oldalt láncokkal díszített szexisen szűk farmerja
eltakarta.
- Sempai1!-
lelkesült fel Kyo és kezet fogtak.
- Üdv, Kyosuke. Ő
ki?- pillantott rám. A hideg rohangált a hátamon a hangjától.
Mély, búgó, magabiztossággal és erővel teli hang. Olyan típusú
hang, amihez akaratlanul is valami csábító és félelmetes lény
képét köti az ember.
- Tényleg, ti még
nem is ismeritek egymást. Ő Jesse Oldman. Új diák a mi
osztályunkban és jó barátom. Jesse, ő itt Hiroya-sempai. Eggyel
fölöttünk jár az ába. Az iskola büszkesége, éltanuló és
mellesleg seiyu2.
- Oda Hiroya vagyok.
Örülök, hogy találkoztunk.
- Jesse Oldman. Én is
örülök.- és kezet fogtunk. A keze puha volt, és forró, mint
egy nőé.
- A négyesben
dolgozunk, gondoltam, beköszönök, de most már mennem kell. Vége
a kávészünetnek.- mondta sempai és kiment. Megborzongtam,
Kyosuke meg röhögni kezdett.
- Nagyon vicces! A
hideg rohangászik a hátamon ettől a fickótól.
- Nyugi, mindenkinek
ez az első reakciója, de megéri jóban lenni vele.
- Miért is?
- Szuper agyas és
imádják a csajok.
- Húh, micsoda
előnyök.
- De most komolyan!
Hallottam, hogy egyszer betört az FBI titkos adatbázisába is!
- Kamuzol.
- Fenéket, tényleg
ezt mondják…
1 Sempai: idősebb diák