3.
Christine
Mikor
haza értem, apu széles vigyorral és könyékig habosan fogadott.
Azt
hiszem, éppen mosogatott.
- Szia, apu!-
mosolyogtam rá, miközben bedobtam a táskámat a szobámba.
- Szia, kicsim!-
kaptam egy vizes-habos ölelést és egy cuppanós puszit a
homlokomra.
- Apu! Tudod, hogy
utálom ezt.
- Pedig kis korodban
de szerettél hozzám bújni…
- Öt évesen! Apu,
tizenhat vagyok, és ez nagyon félreérthető!- színpadiasan
sóhajtott.
- Ah, ezek a kamaszok!
Minden esete levelet kaptál Christine-től.
- És ezt csak így
mondod? Hol van?- apu nevetni kezdett és az ebédlő asztalra
bökött, ahol ott hevert egy nagyon vastag, nagyon barna boríték.
Christine és én együtt nőttünk fel. Világ életünkben a
legjobb barátok voltunk, szétválaszthatatlanok. Kis túlzással ő
volt az egyetlen dolog, amit sajnáltam otthagyni, amikor
elköltöztünk Amerikából. Feltéptem a borítékot. Jó
ötoldalnyi levél és egy fotó volt benne. A képen Christine
vigyorgott, elmaradhatatlan piros baseball sapkájában egy világos
barna szőrű ló nyergében. Megmosolyogtatott. Tipikus Christine.
- Apu, van itthon üres
képkeretünk?- kiabáltam ki a konyhába.
- Azt hiszem, kéne
lennie. Nézd meg a négyes dobozban. Kaptál képet Christine-től?
- Igen, majd küldök
neki én is egyet.- feleltem oda sem figyelve, hiszen már könyékig
turkáltam a dobozban. Végül találtam egy vörösre pácolt fából
készült üres keretet. Gyorsan belebűvészkedtem a fotót,
átvittem a szobámba, és az íróasztalomra állítottam, aztán
leültem és elkezdtem olvasni a levelet.
„Jessie baby”
Muszáj voltam ezen is
nevetni. Ő volt az egyetlen személy, aki Jessie-nek szólított.
Néha csipkelődésből baby-nek szólítottuk egymást, ami miatt az
ismerőseink mindig azt hitték, hogy járunk. Másfél hónap alatt
nem történt vele semmi érdekes, de ezt a semmit öt oldalon
keresztül tudta taglalni. Egyszer lyukat fog beszélni valaki
hasába.
Hirtelen
nagyon hiányozni kezdett.