6.
Ketten
Ültünk
a szobában egymással szemben.
Kényelmetlen
volt a csend.
- Ehm… sempai, te
hol akarsz tovább tanulni?- Ennél cikibb csak akkor lehetne, ha az
időjárásról kezdek beszélni.
- A főiskolán.
Hivatásos seiyu akarok lenni.- felelte és maga alá húzta az
egyik lábát. Elkapott a röhögőgörcs a zoknija láttán.
Vörös-fekete csíkok.
- Szeretem a feketét.-
kommentálta.
- De miért csíkos?
- Szerintem jópofa.-
mozgatta meg a lábujjait.
- Tényleg az. De a
rajongóid padlót fognának tőle.
- Mert?
- Mert a „csodálatos
Hiroya”, a „vámpír Hiroya”, az „imádott Hiroya”
címekkel nehezen fér össze a csíkos zokni.
- Vámpír Hiroya?
- Nem hallottad még?
Néhány rajongód azt terjeszti, hogy azért vagy ilyen álomkóros,
mert valójában vámpír vagy és nem tesz jó neked a nap.- Sempai
kimeresztette a szemét és felkacagott. Először láttam nevetni.
Hátravetette a fejét, ádámcsutkája fel-alá ugrált, válla
reszketett a nevetéstől. Különös volt látni. Néztem, és
nekem is jó kedvem lett. Percekig nevettünk együtt. Mikor
lecsillapodtunk, benyúlt a szemüvege mögé, és kitörölt
szeméből egy könnycseppet. Mindig annyira komoly, nem hittem
volna, hogy ilyen jóban leszünk. Kyoval már két éve ismerik
egymást, de csak most kezdtek el barátkozni.
Ami
azt illeti ez felettébb különös.