Lélekharang
Zúgnak
a harangok. Nem a templomé. Túlvilági lélekharangok zúgnak
kitartóan.
Nem
lehet hallani kongásukat, az emberek mégis nyugtalanok. Érzik a
hangjukat. Sír, zokog a szél, mint megtört haldoklók utolsó
sóhaja. Úgy hajlonganak a fák, mint űzött, tépett, meghurcolt
öregemberek. Felhők kúsznak a hold elé, sötétségbe burkolják
a tájat, mintha a vén éji lámpás se merné megnézni, mit
történik. Vibrál a fájdalom a levegőben, könnyel terhesen
sóhajt fel az éj, mint az anya, kinek szeme láttára oltották ki
gyermeke életét. A sötét sarkokból csonka, torz rémekként
vacog fel a félelem, de nem mer létezni. A harangok hangja nem
engedi szétterjedni. A semmibe olvadó lelkek fojtott, félig
fájdalmas rebbenése könnyeket fakaszt a gyermekek álmában.
Álomnak,
éji délibábnak tetszik csak, de tompa, tehetetlen szomorúsággal
zúgnak a lélekharangok, hangjuk nem szűnik egy percre sem.