A mosolya
Emlékszem
a mosolyára. Arra az igazi, szívből jövőre. A leglehetetlenebb
pillanatokban kezdett el mosolyogni.
Gyakran
akkor, ha sírt. Sosem értettem, ilyenkor miért teszi, hiszen nem
örömében sírt. De valahányszor mosolyogni láttam, úgy éreztem,
mintha a nap csak én rám sütne. Valahogy olyankor különlegesnek,
és boldognak éreztem magam. Az ő mosolya meg tudott változtatni.
Úgy éreztem, azért a mosolyért a világ végére is elmennék. És
azok a csillogó, ki tudja, milyen színű szemei. Ha sírt, feketék
voltak, ha nevetett, barnák, és ha beléjük néztem, elveszni
éreztem magam kavargásukban. Kristály tiszta tükrei voltak
lelkének. Mindig valami kis titokzatosság lebegett bennük, de
mégis elárulták, mire gondol éppen. Annyira őszinték voltak.
Hiába próbálta elrejteni fájdalmát, én láttam. Gyakran
megrázta a fejét, mint egy büszke csatamén, és ilyenkor a haja
össze-vissza kavargott, mintha vízből lenne. Azok a szanaszét
hullámzó tincsek megbabonáztak. Gyakran próbálta mögéjük
rejteni a szemét, mikor már rájött, honnan tudom titkait, de
sosem sikerült neki. A gesztenyeszín tömkeleg csak akkor takarta
el arcát, ha nevetett, és nevetésében annyira rázkódott válla,
hogy tincsei előre buktak. Szerette a szelet. Gyakran láttam, hogy
szembefordult vele, szemét becsukva tartotta arcát a szélbe.
Ajkain ilyenkor valami olyasféle mosoly játszott, mint a
gyerekekén, akik még őszintén tudnak szeretni. Mintha a szél
számára több lenne puszta jelenségnél. Számára valami
misztikum volt, valami olyasmi, ami mindig mosolyt tudott fakasztani
belőle. Mintha értené a suttogását. Egyszer megkérdezte tőlem,
fogok-e rá emlékezni, ha meghal. Azt feleltem, nem, mert én fogok
előbb meghalni. Nevetett, de valahogy másképp, mint általában.
Volt benne valami szomorúság, amit akkor még nem tudtam
megmagyarázni. Képek peregnek előttem, ha csak rágondolok.
Először boldog, önfeledt képek, olyanok, amikre szívesen
emlékezem. Aztán a vége. Az fáj, talán mert túl friss még a
seb, de nagyon fáj emlékeznem rá. A szemei láztól csillogtak.
Arca fakó volt, és beesett, de mosolygott. Most is, ugyanúgy, mint
mindig. Miért? Nem tudom megérteni. De sosem felejtem el a
mosolyát. Üresek nélküle a napok. Néha annyira hiányzik, hogy
lássam. Zokogni volna kedvem, de valamiért nem vagyok képes rá.
Annyira fáj látnom, hogy nem omlott össze a világ. Hogy minden
megy tovább nélküle. Aznap nem esett az eső. Sőt, nevetést
hallottam kintről, gyerekek hangját. Feldühített. Hogy tudnak így
nevetni, hogy tudnak boldogok lenni most, hogy ő már nincs többé?
Hogy képesek rá? Aztán elmúlt a haragom is. Most… nem érzek
semmit. Üres vagyok belül, mint egy kirakatbaba. Már nem is élek
igazán. Nem tudom pontosan, mennyi idő telt már el, mióta ő
nincs többé. Egybefolynak a napok, olyan, mintha minden csak álom
lenne, nem emlékszem igazán semmire. Minden olyan üres nélküle.
Értelmetlen. Vajon ő még emlékszik rám?
Jó
lenne hinni, hogy még igen. Jó lenne hinni, hogy egyszer még újra
láthatom a mosolyát. De már hinni sem tudok. Már semmit sem
tudok.