Akár két tojás
Amióta
csak az eszemet tudom, Dile mindig velem volt.
Egész
sokáig kedvelt szórakozásunk volt, hogy „összecseréltük”
egymást. Ezt főleg akkor tettük, ha tudtuk, büntetés vár ránk.
A szüleink sosem tudták, hogy melyikünk melyik. De aztán
megoldották a problémát, és mindketten büntetést kaptunk. Így
a játék értelmét vesztette. Kettőnk közül mindig én voltam a
ragaszkodóbb, a csendesebb. Dile olyan volt, mint egy kiscsikó, vad
és zabolátlan. Minden őrültségben benne volt. Csökönyös volt,
önfejű és lázadó. Állandóan csak a saját feje után ment, de
hihetetlen mázlija volt, így nem hogy megúszta a csínyeket, de
elég volt csak elhatároznia valamit, és az szinte máris az ölébe
hullott. Olykor irigyeltem is emiatt. Soha semmiért nem kellett
küzdenie, számomra könnyed tündérmesének tűnt az élete.
Olykor attól féltem, egyszer csak szertefoszlik, mint a délibáb,
mert még a saját életét is olyan könnyedén vette.
Gyerekkorunkban gyakran volt súlyos beteg, pusztán csak azért,
mert egyáltalán nem érdekelte, mi történik vele. De a
szerencséje ebből is mindig kisegítette. Egyszer azt mondta nekem,
azért csinálja, mert ismerni akarja a korlátait. Tudni akarja, hol
a határ, melyik az a pont, ahonnan már nem segíti meg a
szerencséje. Tízéves fejjel hihetetlenül ostobának tartottam
ezért, most már hihetetlenül bölcsnek. Visszagondolva fogalmam
sincs, hogy támadhattak benne ilyen fiatalon ilyen mély gondolatok.
Tizenhat, vagy tizenhét évesek lehettünk, emlékszem, tél volt,
mikor hazaállított azzal a fiúval. Szinte magam előtt látom
ijedt, tengerkék szemeit és lágyan hullámzó gabona szőke haját.
Az arca piros volt, de hogy a kinti hidegtől-e, vagy a zavartól,
azt nem tudnám megmondani. Arca kerekded volt, mint egy kis
angyalkáé, és amíg nem vette le a kabátját, azt hittem rá,
lány. Valami gróf, vagy báró fia lehetett és Dile az iskolában
találkozott vele, de a nevét már nem tudnám megmondani. Őszintén
szólva nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is azelőtt, de
Dile-nak elhittem, amit mondott. Ő kézen fogta a fiút és fejével
a nappali felé intett. Én engedelmesen bementem és leültem anyáék
mellé. Dile pedig odaállt elénk, szőke angyalkája kezét
szorongatva és azt mondta:
- Ő a szerelmem.-
Anyáék nehezen dolgozták fel, hogy a bátyám meleg, de végül
is elfogadták. Engem nem rázott meg különösebben. Valahogy
mindig is tudtam, de nem érdekelt.
Aznap, mikor meghalt, úgy
éreztem, széthasad a lelkem. Iszonyatosan fájt, és már tudtam,
hogy baj van. Korábban sokat mesélt nekem új szeretőjéről, de
mikor megtudtam, mi történt, ismeretlenül is meggyűlöltem a
férfit, aki elvette tőlem. Nélküle sivár és kietlen lett a
világ. Mint egy könyv lapok nélkül, vagy a gyümölcstorta
gyümölcs nélkül. Nem akartam így élni. Kiugrottam… vagy
kizuhantam? Nem emlékszem már. Kiestem a padlásablakon, és azt
hittem, ott halok szörnyet. De nem így történt. Hajnaltájban
ébredtem, vámpírként. Atyám, Polónia volt az első, akit
megláttam.
A
szüleimnek végül sikerült kicsikarniuk a várostól Dile testét,
így legalább tisztességes temetést kaphatott.
Itt nyugszik:
DILE REMON
A kiváló ügyvéd, fiú és testvér
1603-1629