Akkor éjjel…
Emlékszem
az éjszakára, amikor táncoltál nekem. Előtte nem tetted soha, és
utána se.
Nem
szerettél beszélni a múltadról. Talán csak azért mutattad meg,
mire vagy képes, mert részeg voltál. Az a fickó, akinek a vérét
ittad, szinte bűzlött az alkoholtól. Nem tudom, miért nem érezted
meg. Vagy megérezted, csak nem vettél róla tudomást. Már az is
lenyűgözött, ahogy táplálkoztál. Olyan voltál, mint egy
párduc, mely áldozatára les. Gyönyörű voltál. Már a haza úton
megfigyeltem, ahogy az alkohol lassan elhomályosította a tekinteted
és ködöt vont az elmédre. Nyitottabb és őszintébb lettél.
Talán kicsit gyerekebb is. Te vetetted fel az ötletet. Először
meséltél nekem, milyen volt fellépni, érezni a közönséget, a
zenét, milyen érzés volt, amikor mindenki áhítattal bámult csak
téged és számodra egy egész világ nyílt ki a zenétől.
Egyetlen egyet tartottál csak meg a fellépő ruháidból. Azt
mondtad, ez különlegesen kedves neked, de nem mondtad meg, miért.
A fekete feszes nadrág kiemelte tested tökéletességét. Az inged
levetetted és csak egy könnyű, bőrből készült fekete mellényt
vettél a helyére. Hogy ne legyen olyan feltűnő a szalagod, a jobb
karodra is kötöttél egyet. Így puszta dísznek látszott csak.
Számomra oly’ kedves, hószín hajad tiszta zuhatagként omlott
vállaidra. Már te magad is babonáztál. Hát, még amikor táncolni
kezdtél. Nem szólt a zene, féltem, hogy lelepleznek minket, ezért
nem kerestem semmi zeneforrást. De te mégis táncoltál, lelked
muzsikájára és a táncod szavakkal leírhatatlan volt. Szép,
olyan szívszaggatóan szép, hogy könnyeket csalt a szemembe.
Tudtam, hogy a fájdalom, amit mesélsz, a tiéd, sajátod. Még ha
nem is tudtam, kitől vagy mitől van. Arcodon annyira meglátszottak
érzéseid, mint soha máskor. Szavak nélkül elmeséltél nekem
mindent. És nekem vérzett a szívem, mert nem segíthettem neked.
Táncod szomorúságában gyönyörűbb volt, mint bármi, amit
azelőtt vagy azután láttam. Nincsenek rá szavaim, hogy el tudjam
mondani. Csak ültem az ágy szélén és hüppögve sírtam, mint
egy kisgyerek. Észrevettél, abbahagytad a táncot, és odajöttél
hozzám. Mellém ültél, és átkaroltál, ahogy teszed mindig, ha
rémálmomból ébredve hozzád bújok, vagy egy megható, esetleg
szomorú történet csal könnyet a szemembe. Bőröd természetes
illatán keresztül, melybe belevegyült a tusfürdőd és a
testedből kipárolgó vér illata, éreztem a benned keringő
alkohol szagát is. Szokatlan volt, furcsa, de nem kellemetlen. Az
állam alá nyúltál, és felemelted a fejem, hogy rád nézzek. Nem
igazán láttalak rendesen, hiszem a szemem még mindig könnyes
volt. Kitaláltad a gondolataimat, ugyanis közelebb hajoltál
hozzám, hogy eltűntesd könnyeim nyomát. Mindig ezt tetted, ha
sírni láttál. Szorosan átöleltél és lecsókoltad a szememből
fakadó vérpatakokat. Most is így tettél. Közel voltál, jól
esően közel. Éreztem a hajad illatát. Enyhén édeskés volt,
talán kicsit dinnye-szerű. Samponod illata édessége miatt nem túl
népszerű, ezért majdhogynem egyedi. Csak rajtad szoktam érezni,
és már akaratlanul is egyenlővé teszem veled. Ajkaid arcomon
kalandoztak, majd rátaláltak sajátomra. Csókod, bár kicsit
alkohol ízű volt, egész testemben megremegtetett, és mintha
fáklyát gyújtottak volna bensőmben, egyszerre égni, lángolni
kezdtem érted. Magamhoz szorítottalak, pedig így se fért volna
közénk még egy hajszál se. Azt akartam, hogy közel legyél. Még
közelebb. Lassan döntöttél le az ágyra, észre se vettem, mikor
történt.
Álmot
idéztél, mézédes kábulatot, alkohol mámoros révületet, és
mikor magamban éreztem lüktetni olthatatlan vágyadat, egy
pillanatra elhittem, hogy nincs nálam boldogabb férfi.