III. Rész

Szövetség

         Napokig szinte sokkban volt attól, amit hallott.
        Dolgozni sem volt képes, az őrsön azt hitték, beteg, ezért haza küldték. Nem érezte jól magát. Émelygett, és csak arra tudott gondolni, amit Marcus és Sophie meséltek. Elevenen elégni… pedig az alapján, ahogy beszéltek róla, jó ember volt, nem ilyen véget érdemelt volna. Nem is kellett volna meghalnia. Négy nap telt el, de egyfolytában ilyen gondolatok keringtek a fejében. Épp éjszaka volt, tíz óra körülre járt az idő, Arty a konyhában ült, és várta, hogy elkészüljön a teája, amikor egyszer csak megcsörrent a mobilja. Ólmos mozdulattal fordult oda, hogy a kijelzőre pillantson. Marcus volt az.
- Halló?- szólt bele a készülékbe.
- Arty, hol a fenében vagy? Négy napja egy árva mukkot se hallani felőled, bejövök, hogy beszéljünk, erre nem vagy sehol!
- Éjjel tíz óra van, Marcus. Az emberek ilyenkor otthon vannak és alszanak.- Hosszú csönd következett. Mikor megszólalt, Jégszobor hangja halk volt és kérlelő. Arty sosem hallotta még így beszélni.
- Gyere át hozzánk, kérlek!
- Marcus… olyan fura a hangod. Valami baj van?
- Igen. Nagyon nagy baj van.
- Indulok- felelte Arty és letette. Sosem hallotta még barátja hangját ennyire kétségbeesettnek. Szinte nem is emlékezett, hogy tette meg az utat az udvarházig, de egyszer csak ott állt előtte. Felszaladt azon a pár lépcsőfokon és bekopogott. Sophie nyitott ajtót. Mikor meglátta a detektívet, apró kis ajkai sírásra gördültek, és erőteljesen megölelte a férfit. Arty túl zaklatott volt, hogy lereagálja ezt az első érintést. Csak magához szorította a lányt és a futástól lihegve kérdezte meg:
- Sophie… mi történt?
- Majd Jeremy elmondja. Gyere!- a vámpírlány kézen fogta, és a nappaliba vezette Artyt. A detektív jól ismerte már ezt a helyiséget, de a bent lévők közül csak Marcust és Jeremy-t sikerült beazonosítania. Rajtuk kívül még nyolc férfi volt a szobában. Volt, aki a kanapén, meg a fotelokban ült, egy szőke lófarkas alak a kandallópárkányra támaszkodott, Marcus az ablakon bámult kifelé. Mind gondterheltnek tűntek, és olyan végtelenül öregnek. A lehető legkülönbözőbben néztek ki, a többségüket Arty sosem látta még. Mégis volt bennük valami közös: a szemeik. A vörösnek annyi különböző árnyalatában játszó, valahol mégis egyforma szemek egyértelművé tették számára, hogy ők a „többiek”, végre megismerheti az összes Mordvint. A fotel, amiben legutóbb ült, most is szabad volt, mintha csak szándékosan tartották volna fent neki a helyet. Marcus bátorító biccentése után le is ült. Mintha a Mordvinok csak erre vártak volna, csend lett. A két szomszédos fotelból összehajoló férfi abbahagyta a pusmogást, és felé fordultak. A kandallónál álló szőke körmei is abbahagyták a dobolást a párkányon. Sophie lehuppant a vastag szőnyegre a kanapé mellé, és akkor Jeremy megszólalt:
- Mr. Moore, örülök, hogy eljött. Sosem hittem volna, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerülünk, de sajnálatos módon, szükségünk van, ha ezúttal nem is a rendőrség, de az ön segítségére mindenképpen.
- A segítségemre?- döbbent meg Arty- De hiszen pont maga mondta, hogy ne folyjak bele az ügyeikbe.
- Valóban, Mr. Moore, csak hogy azóta változtak a körülmények. Tisztában vagyok vele, hogy nem adja ingyen a segítségét, tehát az ajánlatom a következő: engedélyezem a barátságát az öcsémmel, és amennyire időnk engedi, válaszolni fogunk a kérdéseire. Megkapja a tudást, ami után annyira sóvárog.
- És mi lenne a feladatom cserébe?
- Információt szolgáltatni. Biztosra veszem, hogy különös események egész láncolata fogja hamarosan kezdetét venni. Mindenről tudnom kell, még a legapróbb részletekről is.
- Mások aktáiba nem nézhetek bele. Ha ezeket a „különös eseményeket” más kapja meg, tehetetlen leszek.
- Hát akkor tegyen róla, hogy maga kapja meg.- Arty talán életében másodjára látta ezt a vigyort, de gyűlölte. A leopárd vigyoroghat így a gazellára, mikor vacsorára hívja. Nagyon jól tudta, hogy ha ezt most elfogadja, azzal hatalmas bajba keveri magát, de túl nagy volt a kísértés. Megismerni a Mordvinok összes titkát, cserébe pár jelentéktelen aktáért… nem tudta, vajon az a híres vámpír-sárm teszi-e ezt vele, vagy saját kíváncsisága, de kimondta. És ahogy kimondta, már bánta is:
- Rendben van, vállalom.
- Tökéletes. Ti többiek tudjátok a dolgotokat, igaz? Legyetek óvatosak, keresni fogja az alkalmat, hogy belénk kössön és kirobbantson egy újabb háborút.
- Felvilágosítana valaki, hogy miről van szó?- morogta Arty. Nem volt túl jó kedvű, hiszen minden racionális érve ellenére belement ebbe az őrültségbe. A kandallónál ácsorgó férfi felé fordult. Magas volt, és szikár. Szőke, hullámos haját rövid lófarokba fogta. Szmokingot és cilindert viselt, kezében sétapálca, melynek gombja bagolyfejet mintázott. Köpenyt hordott. Feketét, vörös béléssel. Olyan fajta figura volt, akit nem felejtesz el, amíg élsz. Különös módon eddig fel sem tűnt Artynak, hogy jelen van. De most, hogy feltűnt, a hideg kirázta tőle. A hangja leginkább a kántáló sámánokéra emlékeztette a detektívet.
- Üdvözlöm, Mr. Moore. A nevem Dex Mordvin, én vagyok a negyedik legidősebb közülünk. Hadd szolgáltassak önnek némi információt a kialakult helyzetről. Feltételezem, ismeretei eléggé hiányosak a vámpír-politikáról.- Arty legszívesebben visszakérdezett volna, hogy „Létezik olyan egyáltalán, hogy vámpír-politika?”. Szerencsére sikerült ezt megállnia, de arckifejezése nyilván elárulta, hiszen Dex megbocsátó mosollyal folytatta monológját.- A vámpírok társadalmát az úgy nevezett Kongresszus irányítja. Huszonhárom tagból áll, akik társadalmunk legbefolyásosabb személyei. Mint nyilván ön is belátja, esetünkben elég ritkán üresednek meg a posztok, ha ez mégis megtörténne, a halott legidősebb gyermeke örökli azt. A család kihalása esetén a Kongresszus maradék tagjai döntenek a hiánypótló személy kilétéről. A Kongresszus feladat körébe tartozik a botrányok eltussolása, viselkedési normák megszabása… egy szóval minden, ami vámpírok és emberek békés együtt élését hivatott biztosítani.
- Ezt úgy értsem, hogy ez a maguk Kongresszusa önhatalmúlag irányít mindent?
- Igen. És nem. A Kongresszus döntését egyetlen személynek áll jogában felülírni, de az ő szava törvény.
- Ki ő?
- A Vámpírok Királya.
- A Vámpírok Királya… ilyen hatalmas tisztség… sosem hallottam róla.
- Nem lep meg. A trón jelenleg üresen áll, a királyi vérvonal homályba vész, többé nem követhető. Akár úgy is mondhatjuk, hogy elveszett a király.
- Hogy-hogy elveszett a király? Egy király nem veszhet el!
- Ó, dehogynem. A Vámpírok Királyát megválasztani nem olyan egyértelmű, mint a Kongresszus tagjai felől dönteni. Túl sok az opció, amibe most nem mennék bele. Ráadásul az a felfordulás, amit maguk emberek műveltek világháborúk címmel, igencsak megkavarta a politikánkat. Azt hiszem, ezek tükrében teljességgel érthető, hogy Őfelsége személye és tartózkodási helye ismeretlen.
- Tehát a Kongresszus irányít.
- Technikailag igen.- vette át a szót Jeremy- Őfelsége távollétében teljes jogkörrel és felelősséggel. Azonban a közelmúltban felmerült egy apró probléma.
- Probléma?
- Igen. Mivel Őfelségéről pár évszázada semmi hír, egyesek úgy vélik, a királyi család kihalt, és ideje lenne a Kongresszusnak véglegesen átvenni a hatalmat…
- Nos… előbb-utóbb mindennek eljön az ideje…
- És mint első intézkedés, javasolják, hogy indítsunk háborút az emberiség ellen, elfoglalandó a „minket megillető” helyet, mint uralkodó faj.
- Micsodaaaaa?
- Hasonló módon reagáltam én is. Remélem, most már érti, miért kényszerültünk a segítségére.
- De hát ez egy agyrém! Aki ezt kitalálta, nem lehet épelméjű!
- Kérem, csillapodjon, Mr. Moore! Ne feledje, hogy a mítoszok nem keletkeznek alaptalanul. A maguk által sötét középkornak nevezett időszakban igenis uralkodó fajnak számítottunk az eldugott, nehezen elérhető helyeken, mint például a szívünknek oly’ kedves Erdélyben. Arrafelé manapság sem kérdőjelezik meg a létünket, és elfogadnak minket uralkodó fajnak.- Szegény Arty fejében csak úgy kavarogtak a kérdések. Szüksége volt pár percre, míg fontossági sorrendbe rendezi őket.
- Ha ez valóban így volt, miért nem támogatja ezt az elképzelést?
- Nem felebaráti szimpátiából, ha erre kíváncsi. Az emberi technológia ugrásszerűen fejlődött az utóbbi száz évben. Egy esetleges háborúban már nem azokkal a tuskó parasztokkal kényszerülnénk szembenézni. Az emberiség fejlődött, a modern fegyverek már veszélyt jelentenek ránk. Kevesen vagyunk, és már legyőzhetőek. Őrültség lenne belevágni.
- Maga mindig ilyen kegyetlen?
- Csak ésszerű. Logikusan levezetve az esélyeink igen csekélyek.- szólalt meg hirtelen egy férfi Artytól jobbra. Testvérei körülvették, így különösebben fel sem tűnt a jelenléte. Középmagas, átlagos testalkatú férfi volt. Egyszerű farmert és szürke pólót viselt. Haja alapvetően rövid volt és szőke, de volt egy-két rendszertelenül lapockájáig növesztett vörös tincse. Arca kisfiúsan pufók volt. Az a fajta arc, amin a kifejezések úgy változnak, mint a kaleidoszkóp. Kedves, barátságos, szeretnivaló arc volt, egészen addig, míg a pillantás a szemeire nem tévedt. A tágra nyílt szemek és hatalmasra tágult pupillák úgy megrémisztették Artyt, hogy egy meglepett kiáltással hátrahőkölt ültében. Jeremy hangosat sóhajtott, és Arty felettébb hálás volt, amiért ez magára vonta a fiú figyelmét.
- Köszönöm, Keita, a számból vetted ki a szót.- Arty lehunyta a szemeit, hogy lenyugtassa magát. Szóval ő lenne Keita. Emlékezett barátja szavaira: „A szívem sajdul bele, valahányszor találkozunk”. Meg tudta érteni. Borzalmas. Kinyitotta a szemét, és kényszerítette magát, hogy Jeremyre koncentráljon.
- Elfogadom az ajánlatot, de meg kell érteniük, hogy meg vannak a magam korlátai, előfordulhat, hogy nem tudok valamit azonnalra megszerezni.
- Megértem.- biccentett rá Jeremy. Marcus köhintett egyet. Bátyja erre megforgatta a szemét, előredőlt ültében és kesztyűs jobbját Arty felé nyújtotta. A detektív elfogadta, és kezet ráztak. Különös érzés volt. Mintha a lágy selyem alatt kemény hegek, kidudorodások húzódnának. Ez felkeltette az érdeklődését, de a vámpír szinte azonnal elrántotta a kezét.
- Bocsásson meg, nem szeretek megérinteni másokat.
- A keze…
- Mára ennyi. Köszönöm mindenkinek!- emelte fel a hangját Jeremy, nyilvánvalóan szándékosan szakítva félbe a detektívet. A szoba, mint egy méhkas felbolydult. Az eddig csendesen figyelő vámpírok mind egyszerre kezdtek beszélni. Az egyik fotelből egy szemüveges fiú felállt, hogy két székkel arrébb helyet foglaló bátyja mögé lépve beszéljen vele. Dex rendezgetni kezdte a párkányon álló porcelán figurákat, Marcus ott hagyta az ablakot és a detektív mellé lépett. Most nem mosolygott, csak csöndesen annyit mondott:
- Hazaviszlek, jó?- Arty biccentett, elköszönt Sophie-tól és követte barátját annak kocsijáig. Jégszobor elég sötét hangulatban volt, egyáltalán nem csipkelődött vele. Nem volt ez így jó, fel akarta vidítani, vagy legalább elterelni a gondolatait, ezért, mikor elindultak, megkérdezte:
- Mondd, Marcus, mit imádtok ti annyira Erdélyben?
- Nem jártál még ott, ugye?
- Nem…
- Sejtettem, különben nem kérdeznéd. Csodálatos hely! Vadregényes táj, meseszép kastélyok, az ottani emberek mentalitása! A mi romantikus lelkünknek Erdély valóságos kis földi paradicsom.
- Romantikus lélek?
- Mi van vele?
- A ragadozók meg a romantikus lélek nem passzolnak össze!
- Ó dehogynem! Még a legvadabb vámpírt is le tudod venni a lábáról néhány ügyes trükkel.
- Például?
- Nem mondom meg.
- Hé, ez nem ér! Felcsigázod a kíváncsiságom, aztán meg nem válaszolsz egyenesen!
- Megvan rá az okom.
- Igen, az, hogy egy elvetemült szadista vagy, aki élvezi, ha engem mardos a kétség!
-  Még az is lehet.- vigyorodott el Marcus. Az út hátralévő része jó kedvben telt. Arty napokig nem találkozott egyik Mordvinnal sem, de Jeremy jóslatának megfelelően különös dolgok vették kezdetüket. Megmagyarázhatatlan halálesetek, rejtélyes, nyomtalan eltűnések. A detektív minden tekintélyét és pszichológiai tudását latba vetette, hogy minél többet megtudjon. Nem volt könnyű, de megvolt az inspirációja. A Jeremy által beígért tudás mennyiség minden emberi tudós fölé emelheti őt. Közben persze nem tett le róla, hogy magától kutasson a vámpírok után. Kevéske szabadidejét erre áldozva érdekes teóriát sikerült összeraknia a Mordvinok váratlan eltűnéséről. Az akkori rendőrfőnök nyilván rájött, hogy a kimagasló eredmények mögött nem állhatnak emberek, és mint „csodafegyvert” a saját oldalukon akarta tudni a Mordvinokat a háborúban. Jeremy ezt visszautasította már csak a pacifista személyisége miatt is. A rendőrfőnök nem engedett, akarta őket, ennek érdekében tettek valamit, amivel sikerült annyira felbőszíteniük ezt a birkatürelmű vámpírt, hogy vérontás lett a vége. A kérdés csak az, mit. Vajon milyen szörnyűséget követhettek el? Erre nem talált magyarázatot. Az évszázados dokumentumok hallgattak. A másik, ami nagyon érdekelte, Keita volt. Nyilvánvalóan a férfinak voltak tiszta pillanatai, és ahogy abból az egy mondatból kivette, felettébb intelligens. Arty valami matematikus-félének tippelte. Sőt, még azt is sikerült kikövetkeztetnie, hogy valószínűleg gyakrabbak és hosszabbak ezek a „tiszta pillantok”, hiszen egy beszámíthatatlan őrültet nem lett volna értelme elhívni arra a gyűlésre. Keita reális, logikusan építkező gondolkodás módja nyilván nagy segítség a többieknek. Kicsit utána nyomozott, és egy magán pszichológus kliensei közt megtalálta őt, mint enyhén skizofrént. A kórtörténet szerint Keita alapvetően teljesen normális, képes ellátni önmagát- és Arty nagy meglepetésére-kémikus diplomája van, és tűzszerészként dolgozik. Probléma akkor van, amikor erőteljes érzelmi hatások érik, vagy felzaklatja valami. Olyankor vált a két személyisége és Keitából egy magatehetetlen, rémült és kiszolgáltatott gyerek lesz, aki „apát akarja”. Hátborzongató. De pár napon belül Artynak lélegzetvételnyi ideje sem maradt, egészen el is felejtkezett Keitáról. A különös módon eltűnt, vagy meggyilkolt személyek szinte mindegyikének volt valami köze a vámpírokhoz. Nem egy közülük kis tekintéllyel de nagy ambíciókkal rendelkező bukott angyal volt. Marcustól tudta, hogy bár technikailag semmi közük az angyalokhoz, a vámpírok szeretik, ha így hívják őket. Viszont valami nem értett. Az emberi áldozatoknál gyakran előfordultak az „ara” és „menyasszony” kifejezések, még ha férfiakról volt is szó. Erre rá is kérdezett, mikor egy kellemes esti séta közben beszámolt Marcusnak kutatási eredményeiről.
- Vámpírzsargon.- felelte Jégszobor- Jajj, hogy is magyarázzam…
- Ha lehet, érthetően.
- Jajj, maradj már! Az egész lényege az, hogy nem mindig vadidegenekre „vadászunk”, hogy táplálkozzunk belőlük. Sok vámpírnak vannak emberi barátai, mint például te nekem. Na már most, ha egy ilyen barát megengedi, hogy az adott vámpír igyon a véréből, akkor őt a vámpír arájának nevezzük. Így érthető?
- Azt hiszem, igen. Ez az ara tehát olyan ember, akinek a vámpír engedéllyel iszik a véréből.
- Pontosan.
- És a menyasszony?
- Húh, az egy fokkal más. Olyan ember, akit kiszemelünk arra, hogy gyermekünké tegyük.
- Hogy mi?
- Á… nem akartam ebbe belemenni…
- Előbb-utóbb úgyis el kell mondanod.
- Jó, de… olyan kínos erről beszélni.
- Minél hamarabb túl leszel rajta, annál kevésbé lesz kínos.
- Kac-kac.- Fintorgott Marcus. Rövid csönd következett, míg összeszedte a gondolatait.- Rendben, akkor induljunk el a kályhától. Az gondolom tiszta, hogy a vámpírok hagyományos értelemben terméketlenek.
- Mert meghal a testetek. Ezt tudom, meg azt is, hogyan szaporodtok. Ezt a „menyasszony” dolgot nem értem.
- Ja! Lássuk csak… Alapvetően egy bizalmatlan faj vagyunk. Nagyon ritka eset, hogy csak úgy gondolunk egyet, és vámpírrá teszünk egy vadidegent. Általában előre kiszemelünk magunknak valakit, és, még ha nem is létesítünk vele személyes kapcsolatot, figyeljük. Évtizedeken át, ha kell. Valaki menyasszonya tabu a többiek számára. Nem közeledhetünk hozzá sem érzelmileg, sem szexuálisan sem vadászati célból.
- És mi történik akkor, ha valaki ezt megszegi, vagy ketten véletlenül ugyanazt a valakit szemelik ki?
- Párbaj. De sokkal véresebb, mint a tiétek volt. Gyakorlatilag bármit szabad, és a harc addig tart, míg egyikük meg nem hal.
- És ezt a Kongresszus elnézi?
- Persze. A párbaj nálunk törvényes dolog, sőt, egy-két konfliktus rendezésének az EGYETLEN módja.
- Húh… mindig azt hittem, a vámpírok méltóságteljes, békeszerető lények.
- Méltóságteljesek, de alattomosak és vadak. Mit gondolsz, miért hívtak minket a „csábítás démonainak”? Megtestesítjük mindazt, amit egy mélyen vallásos embernek nem szabad. Sokkal lazábbak az erkölcseink, mint nektek embereknek.
- Ezt azért Jeremyről nem gondolnám.
- Jeremy nagyon diszkrét és bámulatos diplomata.
- Ezt úgy érted, hogy…
- Hagyjuk! Inkább mondd tovább, miket találtál!
- Marcus!
- Így hívnak.
- Mondd el!
- Dehogy mondom!
- Úgyis meg fogom tudni.
- De nem tőlem.
- Szemét vagy.
- Csak vámpír, és mint ilyen, nem önmagam ellensége.- Arty a szemét forgatta, de visszatért az eredeti témához, amikor eszébe jutott egy kényes apróság. Olyan sokáig gondolkozott rajta, hogyan kérdezze meg, hogy az még Marcusnak is feltűnt.
- Mi van? Úgy elhallgattál…
- Aha… figyelj csak… a ti vámpír zsargonotokban mit jelent a „szerető”?
- Ugyanazt.
- Várj, ez így nem stimmel… ez azt jelentené, hogy a férfi áldozatok jó része más férfiaknak volt a szeretője.
- Előfordulhat.- biccentett Marcus, majd barátja értetlenségét látva megmagyarázta- A vámpírok nagy része férfiakhoz és nőkhöz is vonzódik. Gyárilag ilyenek vagyunk. Gondolom, ez is a „jó hívőnek nem szabad” dolog miatt van.
- Úgy érted, ti vámpírok genetikailag biszexuálisok vagytok?
- Őőőőő… ha esetünkben lehet genetikáról beszélni, akkor igen.- Arty kicsit arrébb húzódott, Marcus nevetett.- Nyugi, nem vagy az esetem.
- Ennek most őszintén örülök.
- Prűd.
- Mit motyogsz?
- Semmi, semmi. Na mondd tovább.- Arty nagyjából felvázolta, kik és milyen körülmények közt haltak meg vagy tűntek el. Némelyikükről kiderült, hogy a Mordvinok közeli barátja volt. Az ő halálhírük elszomorította Marcust. Arty nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyennek. Nem sírt, nem borult ki, mint ahogy az emberek szoktak. Szája sarkából eltűnt az örökös mosoly, karmazsin szemei a messzeségbe révedtek. Gyásza néma volt, és mélyebb, mint amit Arty akár csak elképzelni tudott. Kétszáz évének súlya most látszott csak rajta igazán. Az örök vidám maszk mögött számára elképzelhetetlen magány, félelem, és fájdalom húzódott. Eltöprengett rajta, mi tehette ilyenné. Mitől retteghetett annyira, hogy inkább ezt a kárhozott félig-létet választotta? Persze, megkérdezhette volna, de tudta, hogy Marcus úgysem fog válaszolni. Már rég tudta, hogy nem Jeremy az egyetlen Mordvin, aki „megjárta a poklot”, de Keita volt az egyetlen, akiről legalább sejtette, mi lehet a pokla. Hirtelen őrült ötlet fogant meg elméjében: ha teljesen ismerni akarja a Mordvinokat, vele kell kezdenie. Keita lesz az, aki elvezeti őt a többiekhez, hogy választ kaphasson a kérdéseire. Kockázatos vállalkozás, hiszen ha felzaklatja a férfit, igencsak nagy bajba kerül, viszont nincs más választása, hiszen Marcus nyilván nem fog többet mondani, a többiekkel pedig egyelőre nem tudott mit kezdeni. Megkérdezte Marcust, hogy szerinte Keita mennyit tud a családjuk történetéről. Barátja azt felelte, többet, mint ő, hiszen lényegesen idősebb nála. Beszédes kedvében volt, mert még azt is elárulta, hogy az egymást követő testvérek közt mindig körülbelül száz év van. Artynak erről a szisztematikusságról rögtön az ugrott be, hogy az öreg Mordvin tervezett valamit. Ezzel a rendszerrel túl nagy a korkülönbség a legöregebb és a legfiatalabb Mordvin közt. Ráadásul a mindig elegáns, talpig úriember Jeremyben és a szakadt punkhoz hasonlító Damieonban vajmi kevés közös volt. Mondhatni homlokegyenest ellentmondtak egymásnak. Valami célja volt az öregnek velük, hogy pont őket szemelte ki gyermekeinek. A zsigereiben érezte, hogy van valami, amit nem vesz észre, hogy valami kulcsfontosságú apróság elkerült a figyelmét, csak még azt nem tudta, mi az. Mindenesetre folytatta a nyomozást a Mordvinoknak, és felettébb büszke volt magára, mikor végre sikerült találnia az áldozatokban egy közös pontot. A szálak mind egyetlen személyhez vezettek: Justin Ferrow. Ez volt minden, amit Artynak sikerült megtudnia. Egy név, amihez nem tartozott arc, múlt, anyakönyvi kivonat, bankszámla, jogosítvány… semmi. Mintha nem is létezett volna. Csak a lehallgatott telefonokban emlegették újra és újra. Gyűlölettel, megvetéssel, esetenként félelemmel. „Justin, Justin, Justin”… valamiért vészjósló volt számára ez a név. Kirázta a hideg, hacsak hallotta. Mikor beszámolt erről Marcusnak, az látványosan elkomorodott.
- Ismerjük őt. Sajnos.
- Mesélj róla! Nem találtam semmit vele kapcsolatban, mintha nem is létezne.
- Nem lep meg. Mindig is ilyen volt, a kétszínűsége még minket is felháborít, pedig a vámpírok nem az őszinteségükről híresek. Mi, Mordvinok gyűlöljük Justint, és ő is minket. Több száz éve próbáljuk elpusztítani egymást. Mint látod, egyelőre sikertelenül.
- De miért?
- Ehm… ezt inkább Jeremytől kérdezd, ebben ő az illetékes.
- Mi az, amiben nem?
- Tessék?
- Semmi, semmi. Szóval Jeremy… és mégis hogy tudom ezt vele megbeszélni?
- Telefonon példádul.
- Titkosítva van a száma, te okostojás!- Marcus elvigyorodott.
- Tudod, erre való az a bizonyos varázsszó, hogy „kérlek”.
- Hogy a fenébe’ tudnám elkérni, ha egyszer… álljunk csak meg egy szóra! Neked megvan a száma, azért vigyorogsz így!
- Az öccse vagyok. Persze, hogy megvan a száma.
- Óhogyaza…-Arty általában nem szokott káromkodni, de azért vannak kivételek. Egy rövidebb vita után sikerült megszereznie a vámpír telefonszámát, és mihelyt hazaért, felhívta. Torkában dobogó szívvel hallgatta a tárcsa hangot, majd egy halk kattanás után beleszólt a férfi:
- Halló, Jeremy Mordvin.
- Arty vagyok- hosszú csönd, majd egy bizalmatlan kérdés:
- Mr. Moore, nem látom okát a hívásának. Kérem, világosítson fel!
- Marcus tanácsolta, hogy felhívjam…
- Igazán? Miért is?
- Justin Ferrow miatt.- újabb csönd. Hosszú-hosszú, idegtépő csönd. Végül Jeremy nagyon lassan, nagyon kimérten válaszolt:
- Most nem alkalmas. Holnap kilenckor találkozunk az őrs előtti parkban.
- Rendben…
- Viszonthallásra.- és letette.
Másnap Arty már háromnegyed kilenckor a parkban lézengett. Egy csókolózó párocskától eltekintve, teljesen egyedül volt. Céltalanul barangolt a fák közé rejtett ösvényeken, hogy lefoglalja magát, de nem lett könnyebb. Gondolatai egyre vadabbul csapongtak, és Jeremy még nem volt sehol. Lassan kezdte azt hinni, hogy a férfinek esze ágában sem volt találkozni vele, csak le akarta rázni valahogy. Már épp indulni készült, mikor a fák közötti sötétségből kilépett Jeremy. A tőle megszokott makulátlanul elegáns fekete öltönyben és lakkcipőben, vörös nyakkendővel és fehér selyem kesztyűkkel. Arty kicsit megrémült hirtelen felbukkanásától, de szerencsére sikerült ezt lepleznie.
- Jó estét.- biccentett a vámpír felé, aki viszonozta a köszöntést, és intett neki, hogy kövesse. Kisétáltak a parkból, és Jeremy egy éjfekete autóhoz vezette őt. Nem volt olyan feltűnő, mint Marcus Ferrarija, de belső terén látszott a luxus. A nyomozó nem vitázott, beült az anyós ülésre, csak akkor szólalt meg, mikor már elindultak.
- Felvilágosítana, ki ez a Justin Ferrow?
- Mindent megtud a maga idejében.
- Hova megyünk?
- A Kongresszus főépületébe.
- Hogy hova?!
- Mondom: a Kongresszus főépületébe.
- De de de de... én csak egy egyszerű ember vagyok, nem vihet oda!- Jeremy lesújtóan nézett rá.
- Na de kérem! Mit feltételez rólunk? A Kongresszus tagjai mind tökéletes úriemberek és úrhölgyek! Ami pedig azt illeti, sokan elhozzák az arájukat, vagy a menyasszonyukat, tehát nem ön lesz az egyetlen ember.- Arty megkönnyebbült. Így azért már más a dolog. Jól nevelten is meg lehet csapolni valakinek a vérét, de ha ott vannak az arák és a menyasszonyok, csak nem kell tartania tőle, hogy valaki szó szerint a torkának ugrik. Az épület, ahova mentek, hatalmas volt, szemkápráztatóan elegáns, de kellőképpen visszafogott. A Mordvin-ház silány viskónak tűnt mellette. Odabent hatalmas volt a nyüzsgés, akár csak egy elegáns fogadáson. A férfiak öltönyben, a nők sokat sejtető finom koktélruhákban. Arty eléggé zavarban volt, mert nemre és látszólagos korra való tekintet nélkül sem a vámpírok, sem a kísérőik nem fogták vissza magukat. Csevegtek, táplálkoztak, ölelkeztek, csókolóztak… férfiak nőkkel, nők nőkkel, férfiak férfiakkal. Úgy tűnt, Marcusnak igaza volt, és a vámpírok valóban „gyárilag biszexuálisok”. A detektív fülig pirult a számára kínos látványtól, és inkább lesütötte a szemét. Így nem is vette észre, hogy került oda a harmincévesnek tűnő férfi. Tengerésztiszti egyenruha volt rajta, rövidre nyírt sötét haja a halántékán már őszült, karakteres arca jóindulatú volt, szemei smaragdzölden szikráztak. Háta mögött félig elbújva egy tizenhét-tizennyolc éves fiú, nagy, világra csodálkozó barna szemekkel, rendezetlen, kócos hajjal. Szürke öltöny volt rajta, de szinte sütött, hogy úgy kellett ráerőszakolni. Arty határozottan a nőket szerette, de még neki is el kellett ismernie, hogy hihetetlenül aranyos volt.
- Maximilian, öreg cimbora!- fogott kezet Jeremy a smaragdszemű vámpírral.
- Rég láttalak, Jeremy! Ki ez az ifjonc melletted? Csak nem…
- Á, dehogy! Arthur Moore. Segít nekünk Ellene. Mr. Moore, ő itt Maximilian River, régi jó barátom, és egyik fő szövetségesünk. Az a félénk kiscica ott a háta mögött pedig az arája, Randy.- a vámpír kezet fogott Artyval. Nagy és erős keze volt, szinte összeroppantotta a detektívét.
- Igazán örvendek! Mindig jó új szövetségeseket tudni az oldalunkon. Ha megbocsát, most kicsit elrabolnám Jeremyt. Cicuskám, addig rád bízom Mr. Moore-t, oké? Vezesd körbe, és mondd el neki, hogy mennek itt a dolgok.- Randy bőszen bólogatott, és miután a vámpírok elmentek, félszegen a detektívre mosolygott:
- Mr. Moore…
-Arty.
- Őőő… oké… Arty, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mondd csak, hogy sikerült?
- Mármint micsoda?
- Ilyen közel kerülni hozzá. Jeremy nagyon magának való. Még soha senkit nem hozott el… legalábbis, amióta én itt vagyok.
- Komolyan?
- Teljesen.- bólogatott a fiú, és átvezette Artyt egy másik, kisebb terembe. A hideg tálakból és különböző italokból arra következtetett, hogy minden bizonnyal itt várakoznak az emberi kísérők. Randy sorra bemutatta neki a többieket, egyeseket személyesen, másokat csak rámutatva. Voltak hozzá hasonló „aranyos kiscica” típusok, de néhány kifejezetten önelégültnek és beképzeltnek tűntek. Randytől megtudta azt is, hogy nekik van a legtöbb joguk a vámpírjukkal szemben. Míg egy átlag ember számára végzetes lehet megérinteni egy vámpírt, addig ők megengedhetik maguknak akár azt is, hogy egy fontos tárgyalás közben az ölükbe másszanak. Most is voltak, akik bementek a vámpírjaikkal, akik itt kint voltak, csak azért, mert nem érdekli őket a téma, amiről bent szó van.
- Nem tudlak elképzelni River ölébe mászni.
- Pedig szoktam.- Arty fülig pirult.
- Ezt most nem akartam tudni. Inkább mesélj nekem erről a Justinról.
- Az egy kétszínű kígyó! Állandóan mosolyog, de egy kanál vízben megfojtana. Ő olyan, mint… mint egy nagy meztelen csiga. A hideg kiráz tőle.
- Meztelen csiga?- Randy bőszen bólogatott. A vámpírok nem sokára szünetet tartottak, és a fiú imádott Maximilianje karjaiba vetette magát. Arty úgy döntött, megkeresi Jeremyt. Nem volt könnyű dolga, de végül ráakadt a vámpírra egy másik teremben. A férfi, akivel a Mordvin beszélgetett, galambszürke öltönyt viselt, mely igazán középszerűvé tette. Haja egyszerű barna volt, szemei savószínűek. Modora tenyérbe mászóan udvarias volt, vonásait egy fajta behízelgő mosoly uralta. Beszélgetésük kínosan udvarias volt, de szinte szikrázott köztük a levegő a visszafojtott indulatoktól. Hosszú percek teltek el, mire észrevették az ott álldogáló Artyt. Jeremy szeme felcsillant.
- Hadd mutassam be az urakat egymásnak! Ő itt kedves jó barátom, Arthur Moore. Arty, az ú Justin Ferrow.- kezet fogtak, és kirázta a hideg. Olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas, nyálkás meztelen csigát érintene. Egyszerűen undorodott Justintól. Jeremy egy Maximiliannek tett ígéretre hivatkozva lerázta ellenségét, megkeresték Mr. Rivert és Randy-t, majd a vámpírok egy rövid vitával eldöntötték, hogy elviszik őket vacsorázni. Habár csak a fiú és a detektív ettek, az étkezés mégis jó hangulatban telt. Arty megkedvelte mind Randy-t, mind Maximiliant, akivel a búcsúzáskor összetegeződtek. Jeremy-ről már tudta egy ideje, hogy komoly férfi, de a kocsiban mégis sikerült párszor úgy istenesen megnevettetnie. A vámpír az őrsnél tette ki, és szinte már barátian búcsúztak el.
- Köszönöm a meghívást.- hálálkodott a detektív. Jeremy nevetett.
- Úgy beszél, mintha randevúra vittem volna.
- Isten ments!- pirult fülig Arty.
- Viszontlátásra, Mr. Moore. Elmentettem a számát, majd keresem, ha lesz bármi változás.
- Köszönöm. Viszontlátásra.- Két hét telt el, és Arty nem hallott semmit Jeremy felől. Persze, Marcussal gyakran találkoztak, de valahogy mindig kerülték a Justin-témát. Egyszerűen benne volt a levegőben, hogy Jégszobor nem akar róla beszélni. Persze, a detektívnek fogalma sem volt róla, miért, és hiába próbálkozott, barátjából semmit sem tudott kiszedni. Arty próbált nyomozgatni, de mintha zsákutcába jutott volna. Elfogytak a nyomok és a tanúvallomások, lehetetlennek tűnt bármi újat megtudni. Jeremy ebben a reményvesztett pillanatban telefonált rá. Justin egyre hevesebbé és pimaszabbá vált. Valami készül. A vámpír találkozót kért másnap kilencre az őrs előtti parknál. Arty belement, de főnökei keresztülhúzták számításait. Átküldték az iratrendezőbe, ahonnan csak éjjel fél tízkor sikerült elszabadulnia. Lélekszakadva rohant keresztül a parkon, arrafelé, ahol Jeremy legutóbb leparkolt. Szerencséje volt, a vámpír épp beszállt a kocsijába.
- Jeremy! Jeremy Mordvin!- kiabált utána.
- Kérem, ne kiabáljon! Már egy ideje tudom, hogy jön.- Igaz. A vámpír valószínűleg már akkor megérezte a szagát, amikor kilépett az őrsről. Odakocogott a kocsihoz, lehuppant az anyós ülésre, és jó alaposan kilihegte magát, amíg elindultak, majd elregélte Jeremy-nek, miért is késett ennyit. A vámpír először neheztelt rá, de nem volt olyan gyerekes, mint Marcus, hamar belátta, hogy Artynak nem volt más választása. Ahogy közeledtek úti céljuk felé, már messziről látták a fényeket, a tárgyalások már elkezdődtek. Mégis volt valami különös a levegőben. Artynak hirtelen szédítően erős veszélyérzete támadt. Nem bírt nyugton maradni, legszívesebben elrohant volna. Valami határozottan nem stimmelt. Jeremyre nézett. A vámpír összehúzott szemmel fürkészte az utat, vonásain gyanakvás látszott, ő is érezte.
- Nem tetszik ez nekem. Túl nagy a csönd.- és valóban. Ez volt annyira különös! Előző alkalommal már messziről hallani lehetett a kiszűrődő zenét és beszélgetést. Most csönd volt, akár egy temetőben. Az udvaron fák és sűrű sövény nőtt. Mikor kiszálltak a kocsiból, ezek közt indultak meg a bejárat felé. A csönd tompán dobolt Arty fülében, adrenalin szintje pillanatról pillanatra nőtt, amikor egyszer csak motozást hallottak a bokrok felől. Jeremy odalépett és félrehajtotta az ágakat. A detektív elborzadt. Egy véres, csonka test hevert a cserjék tövében. Először fel sem ismerte. Végtagjait brutális módon leszaggatták, világra csodálkozó barna szemeit kikaparták, bájos arcocskáját fájdalom torzította el, de kétségtelenül ő volt.
- Randy…- suttogta Arty. A legborzalmasabb az egészben az volt, hogy a fiú még élt. A látvány oly annyira borzalmas volt, hogy habár nem tudta nem nézni őt, Arty még sem tudta felfogni. Túl szörnyű volt ahhoz, hogy el tudja fogadni. Jeremy arca semleges volt, mikor sikerült beazonosítania a fiút, szenvtelen hangon szólalt meg:
- Randy, hol van Maximilian?
- Mindenki… mindenki meghalt…- lehelte a szerencsétlen fiú. Arcán vérbarázdák indultak meg, talán sírt.
- Mindenki?
- Mindenki…
- Ki tette ezt?
- Ő…
- Ki az az ő?
- Justin…
- Justin Ferrow?
- …Igen… ő…-Jeremy nézte Randy-t, az emberi roncsot, ami belőle maradt, a fájdalomtól eltorzult még gyermeki vonásokat. Olyan gyorsan mozdult, hogy Arty képtelen volt szemmel követni. Csak egy reccsenést hallott, és a fiú zihálását mintha ollóval vágták volna el.
- Sajnálom, kölyök.- morogta Jeremy és felegyenesedett. Már nyitotta az épület kapuját, mire Artynak sikerült magához térnie.
- Mit tettél?
- Nyugalmat adtam neki.
- Nem! Meggyilkoltad! Megmenthettük volna!
- Nem lett volna értelme…
- De igen! Élhetett volna…
- Nem, Arthur. Az már nem élet lett volna, puszta vegetáció. Így volt a legjobb neki.
- De hát meghalt…
- És ezáltal nem szenvedett tovább. Arthur, van rosszabb a halálnál.- vitatkozni akart, de nem talált érveket. Valahol tudata mélyén kezdte belátni, hogy a vámpírnak igaza van. Bénultan áll percekig, révedezéséből Jeremy érintése riasztotta fel. A vámpír ott állt tőle alig egy lépésnyire. Megrázta a detektív vállát, és mélyen a szemébe nézett.
- Menjen vissza a kocsiba. Én körülnézek, hátha vannak még túlélők.- Arty szinte félálomban támolygott el a fekete BMW-ig. Leroskadt az anyós ülésre és sírva fakadt. Rendőrként rég hozzá szokott már, hogy az emberek meghalnak. De túl kegyetlen volt egy fiatal fiút ilyen állapotban látnia. Jó egy órán keresztül zokogott folyamatosan. Egészen addig, míg Jeremy vissza nem érkezett. Arca semleges volt, nem mutatott semmiféle érzelmet. Beszállt a kocsiba és indított. Arty a visszapillantó tükörben figyelte az épületet. Mikor elég messzire jutottak, és már a tető sem látszott, Jeremy-re pillantott. A vámpír halkan sóhajtott, és csak annyit mondott:
- Mindeni meghalt.

Előző

Vissza a főoldalra