MAGÁNTERÜLET
Belépni tilos
Vagy
- Mit jelent az, hogy csak saját felelősségre?
- Nem szeretjük a váratlan vendégeket. Ez általában
elriasztja a környékbeli suhancokat.
- És akiket nem?
- Hát, azok saját felelősségre léptek be.
- Na de…
- Nyugi, nyugi. Csak megrémítjük őket egy kicsit.-
Miközben beszélt, Marcus egyenesen a kapu felé hajtott, ami
magától kinyílt.
- Fotocella?
- Aha. A húgom ötlete. Eddig mindenkire a frászt
hozta.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgotok is.
- Nem mondtam, mert nem kérdezted.- vigyorgott Marcus-
De ismered a mondást: minden sikeres férfi mögött áll egy
sikeres nő. Szegény, tíz sikeres férfi mögött kell állnia
egyedül!
- Egyedül van lány?
- Aha… szegényke. Néha komolyan az idegeire
mehetünk.- Miközben beszélgettek, túljutottak a kapun és a
fákon, és Marcus egy régimódi, de szépen karbantartott udvarház
előtt parkolt le.
- Ez az?
- Aha, megjöttünk, szállj ki!- Arty kiszállt, majd
követte Marcust fel a lépcsőn. Jégszobor az ajtó előtt
megállt. Zavartnak tűnt, és elkezdte tapogatni magát, valamit
nagyon keresett.
- Mi van?
- A kulcs… sose találom…
- Mert ti, férfiak még az agyatokat is elhagynátok, ha
nem lenne a koponyátokba zárva.- kommentálta egy női hang
bentről és az ajtó kinyílt.
- Sophie!- lelkesült fel Marcus és megölelte a húgát.-
Ő Arty. Jeremy biztosan mondta.
- Aha, és eléggé ki van akadva. Mondd, hogy csinálod,
hogy te mindig belekeveredsz valamibe? Na, mars, befelé!- lépett
félre a lány az ajtóból és végre bementek. A tágas előtérben
Arty alaposan szemügyre vette őt. Babaarcú lány volt, apró,
csókolnivaló ajkakkal, fitos orral és a bátyjáéhoz hasonló,
játékosan piros szemekkel. Szénfekete haja egyetlen dús fonatba
fogva, melyet a bal vállára vetett. Alakja tökéletes volt.
Csípője széles, dereka keskeny, hogy Arty tekintete akaratlanul
is ott ragadt. Marcus barátságosnak egyáltalán nem mondható
bökdösésére kapcsolt csak.
- Hé! Ne bámuld a húgomat!
- Nem bámulom! Csak… csak memorizálom.
- Persze, nekem meg tollas a hátam és Lórinak hívnak.-
A nyomozó fejében megfordult, hogy visszavág, de óvatossága
ezúttal felülkerekedett sértett önérzetén. Fogalma sem volt,
mi lehet Marcus, tehát ki volt szolgáltatva neki. Jobb óvatosnak
lenni. Hallgatott tehát és követte Sophie-t a nappaliba. A lány
hatalmas mosollyal arcán kínálta hellyel a kényelmes, antik
fotelok egyikében. A tágas helyiségben hat ilyen és egy háromfős
kanapé fogott közre egy üvegezett kávézó asztalkát. A
szemközti falon nehéz, bíborszín bársonyfüggönnyel
szegélyezett hatalmas ablakok nyíltak az éjszakára. Az ajtó
mellett bal kéz felől a falat könyvektől roskadozó polcrendszer
foglalta el. Jobb felől ódivatú kandallóban pattogott hívogatóan
a tűz. A párkányon finom kis porcelán figurák, fölötte
festmény. A tizenhatodik század jellegzetes ruháiban egy férfi
ült masszív karosszékében. Fekete haja hátrafésülve, markáns
és karakteres arca komoly, de feketébe hajló bíbor szemeiben
jóindulat és gyengédség tükröződött. Sophie lehuppant a
hatalmas kanapéra és a képre nézett ő is. Marcus még az
előtérben eltűnt.
- Szép kép, ugye?
- Az. Kit ábrázol?
- Apát. Meg azt a széket.- bökött rá a lány a
festett karosszék valós modelljére. Arty elgondolkozott kicsit, a
szépség pedig a homlokára csapott.
- Ó, micsoda egy buta liba vagyok! Nézze el nekem,
kérem! Ritkán jön hozzánk vendég. Legalábbis…
- Legalábbis?
- Legalábbis olyan, aki még él. A nevem Sophie
Mordvin.- A lány barátságosan felé nyújtotta a kezét, de Arty
túl döbbent volt, hogy bármit is reagáljon.
- Ho… hogy érti azt, hogy „aki még él”?
- Ahogy mondta, Mr. Moore.- csendült egy higgadt és
kimért hang az ajtó felől. A detektív ijedten kapta oda a fejét.
Egy férfi állt ott. Magas volt, százkilencven centi körüli,
szénfekete haja derékig érő lófarokba fogva. Öltönye fekete,
makulátlan lakkcipője szintén. Bíbor nyakkendője szorosra
kötve. Szemei mintha csak a képen látott férfié lennének, csak
nem volt meg bennük az a hit és remény. „Úgy
képzelem, ez a férfi megjárta a poklot, hacsak nem járja még
most is.”. Több nem is kellett, hogy ráismerjen, holott
sosem látta még:
- Mr. Mordvin!
- Valóban. Jeremy Mordvin, a legidősebb közülünk.
- Én…
- Tudom. Arthur Moore. Foglaljon helyet!- Arty ekkor
vette észre csak, hogy meglepetésében felugrott. Lángoló arccal
ült le újra. Jeremy vele szemben helyezte magát kényelembe.
Fehér selyemkesztyűbe bújtatott ujjait összefűzte, bíbor szeme
azok fölött pásztázta a detektívet.
- Mr. Moore, maga fiatal és kíváncsi, mindent tudni
akar. De a kívánságok veszélyesek. Az ég őrizze attól, hogy
megkapja, amit akar! Nem kívánom a vesztét. Hagyjon fel ezzel az
ostobasággal, menjen haza békével, és felejtse el mindazt, amit
ma látott és hallott. Jobb lesz ez így magának.
- Sajnálom, Mr. Mordvin, de már túljutottam a
holtponton, többé nem fordulhatok vissza.- Jeremy sóhajtott és
megmasszírozta a halántékát.
- Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. Sophie, hozz
bort Mr. Moore-nak.
- Köszönöm, nem fogyasztok alkoholt.
- Higgye el, szüksége lesz rá.- Pár perc múlva Arty
már a kezében tartotta a szépen metszett kristály poharat, benne
a vérszínű folyadékkal. Jeremy ölébe eresztette a kezeit és
hátradőlt.
- Helyezze magát kényelembe, Mr. Moore. Nem leszek
teljesen őszinte önnel, nincs rá okom. De segített az ostoba
öcsémnek, ezért hálából megosztom önnel az igazság egy
aprócska morzsáját.- Arty mérlegelt. Ez több, mint a semmi.
Talán, ha tudni fog neveket, adatokat, maga is folytathatja a
keresést.
- Rendben van. Figyelek.
- Mondja, Mr. Moore, hallott maga már vámpírokról?
- Vérszopó démonok, a Sátán szolgái, blablabla.
Mindenki hallott már róluk.
- Az apánk, Anthony Mordvin, minden idők leghíresebb
vámpírja volt, Dracula grófot leszámítva, persze, és az egyik
legerősebb is.- Arty nyelt egyet. Nem úgy tűnt, hogy Jeremy
viccel.
- Te… tegyük fel, hogy hiszek önnek.
- Helyesen teszi. Tudja, a vámpírharapás nem feltétlen
jár halállal. Csakis abban az esetben, ha kiisszák az áldozat
összes vérét. Ilyenkor a vámpír két féleképpen dönthet.
Vagy hagyja meghalni, vagy megitatja saját véréből, azáltal
vámpírrá és gyermekévé téve őt. Így tett minket apánk
azzá, amik most vagyunk.
- Úgy érti…
- Igen. Marcus, Sophie, én, és az összes többi
testvérünk. Mind vámpírok vagyunk. Nem fél?
- De.- felelte Arty, és komolyan gondolta. Alig kapott
levegőt, szíve majd eltörte bordáit és legszívesebben kirohant
volna az éjszakába, bárhová, csak el erről az elátkozott
helyről. Mégsem tette. Valami megmagyarázhatatlan erő itt
tartotta. Jeremy arcán kegyetlen mosoly futott át és biccentett.
- Tudom. Csak tesztelem az őszinteségét. Higgye el,
hamarabb tudtam, hogy retteg, mint maga.
- Honnan?
- A vére szagából. Minden emberi érzelemért hormonok
felelősek. Ezek a véráramba kerülve megváltoztatják annak
szagát.
- Azt is tudná, ha hazudnék?
- Ha tudja magáról, hogy hazudik, akkor igen. Az
adrenalinnak van talán a legmarkánsabb kipárolgása. És édesíti
a vért.1-
Arty szeme tágra nyílt.
- Ez… csodálatos!
- Ez csak természetes, Mr. Moore. Elvégre ragadozók
vagyunk. Igencsak bajban lennénk ezen képességek nélkül.
- Végül is, igen. És az igaz, hogy…- de Jeremy
felemelve a kezét elhallgattatta.
- Nem. Nincs több kérdés, Mr. Moore. Az igazság egy
apró morzsáját ígértem önnek, s ezt meg is kapta. Így is
olyasmiket tud, ami más halandó embereknek sosem adatik meg. Az
öcsém majd hazaviszi. Ég önnel!- Arty vitatkozni akart, egyenest
Jeremy bíbor szemeibe nézett, és vége lett. Megszédült, úgy
érezte, mintha kirántották volna a lábai alól a talajt, és ő
csak zuhant és zuhant a végtelen semmiben. Marcus kocsijában tért
magához, alig háromsaroknyira az őrstől. A vámpír kényelmes,
nem túl sietős tempóban vezetett. A visszapillantó tükörben
figyelte Artyt.
- Hogy van?
- Szédülök. Nem tegeződtünk már össze?
- De. De nálunk az a szokás, hogy idegennek kezeljük
azt, akitől búcsúzni készülünk.
- Búcsúzni?
- Maga azt hiszi, hogy veszélyes életet él, de téved.
Elégedjen meg azzal, amennyit tud, és felejtsen el minket.
Kiteszem az őrsnél, onnan már hazatalál.
- Persze.- felelte Arty. Néma csöndben tették meg azt
a pár percet, ami még hátra volt. Marcus megállt a főkapu előtt
és kinyitotta neki az ajtót. Itt általában nem szoktak parkolni,
de ez most csak egy pillanat, és éjszaka volt. Nézte a vámpírt,
próbálta elkapni az elsötétített üveg mögé rejtett karmazsin
szemek ragyogását.
- Fel a fejjel! Ne vágjon ilyen kivert kutya képet,
nyomozó! Ég önnel!
- Ég önnel!- Arty nézte, ahogy a tűzpiros Ferrari
eltűnik a sarkon. A kocsiban még úgy gondolta, igazuk van és
csak a javát akarják. De most, hogy itt állt egyedül az
éjszakában, az igazság egy morzsájával a lelkében, tudva, hogy
talán figyelik, talán ő a préda valakinek… így már tudta,
hogy lehetetlent kívánnak tőle. Most, hogy már felébredt benne
a veszélyérzet, már tudni akarta, mitől fél. Miközben felfelé
ballagott a lépcsőn, már tervét szőtte, hogyan fogja csapdába
csalni a Mordvinokat. Sophie-t alig ismeri, Jeremy pedig túl
intelligens. Marcus az ő embere. Elég naiv és barátkozó, könnyű
lesz a bizalmába férkőzni. De óvatosnak kell lennie, Jégszobor
hirtelen haragú, nem sejtheti meg, mit tervez. Az első dolga az
volt, amikor végre visszakerült az irodájába, hogy keresni
kezdett az Interneten. Megtalálta a színházat, ahol Marcus
játszott, és sikerült jegyet szereznie a következő darabra.
Valamiféle musical volt, vámpírokról szólt. Milyen ironikus!
Egy vámpír játssza a vámpír szerepét. Kicsit elgondolkozott,
vajon ez szándékos lehet-e, de aztán eszébe jutott Jeremy.
Kizárt, hogy hagyná ezt. Három nap volt hátra az előadásig.
Három hosszú, izgalommal, és szorongással teli nap. Arty
próbálta lefoglalni magát, és a munkájára koncentrálni, de
figyelmetlen volt és ingerlékeny. Kollégái közt elterjedt a
pletyka, hogy szerelmes. De Arty nem foglalkozott ezzel, csak
szórakozottan legyintett, ha valaki volt olyan bátor, hogy
megkérdezze tőle. A továbbon törte a fejét. Hogy mit mond majd
Jégszobornak, hogyan indokolja majd hirtelen támadt érdeklődését.
Az utolsó pár óra szinte észrevétlenül röppent el, és mire
észbekapott, már ott ült az oldalpáholyban, öltönyben,
nyakkendőben, torkában dobogó szívvel. Három teljes órája
volt még, mégis olyan ideges volt, mintha két percen belül neki
kéne kiállnia a színpadra. Addig gondolkozott ezen, míg
elkezdődött az előadás. Nem szándékozott odafigyelni, mégis
lekötötte a darab. Szinte reszketve várta a pillanatot, mikor
Marcus megjelenik majd. Minden vámpírt feszült figyelemmel
pásztázott végig, közben találgatva, vajon tényleg az-e, amit
játszik. Ki tudja, hány vámpír lehet a színészgárdában. Ha
egy van, több is lehet. Először fel sem ismerte. Arcát teljesen
megmásította a smink, fekete parókával takarták saját jégkék
tincseit, szokatlan volt a fekete zsabós ing és köpeny látványa.
Csak akkor nyilallt belé a felismerés, mikor énekelni kezdett.
Két másik „vámpírba” karolva dicsérte az éjszakát a
nappallal szemben. Belevitte egész lényét a játékba, és ezt a
szerepet mintha csak neki írták volna. Ő volt a „bohém”, aki
élvezi az életet- esetében a létet- és más nem is érdekli.
Nem tervezett odafigyelni a darabra, de egyszerűen megragadta a
Jégszobor és társai által teremtett csoda. Ők nem játszottak,
önmagukat mutatták, legalábbis úgy tűnt. Marcus epizódszereplő
volt csak, legtöbbször némán grimaszolt a főszereplő vámpír
válla fölött. Nagyszerű volt a darab, soha ilyesmi ennyire még
nem kötötte le Artyt. Együtt izgult, nevetett, szomorkodott,
csodálkozott a szereplőkkel. Bár tudta, hogy ez az egész nem
valós, előre megírt, de mégis, ahogy nézte őket, valahogy
megértette a vámpírok tragédiáját. Minden elpusztul
körülöttük, amit valaha is szerettek, és csak ők maradnak,
örökkön örökké változatlanul. Állva tapsolt a közönség és
velük Arty. Hagyta, hadd sodorja a tömeg kifelé, lelkében, mint
egy rezonáló hárfahúr, még ott rezegtek a darab által keltett
érzések. Arra eszmélt, hogy a hűvös éjszaka miatt borzongva
ácsorog a művészbejáró előtt. A tömeg zsivaja távoli
morajlás volt csupán, tisztán hallotta a masszív ajtó mögül
kiszűrődő beszélgetés és nevetgélés hangjait. Háromnegyed
óra telt el, mire először kinyílt az ajtó, és a korán távozók
kiléptek az utcára. Marcus nem volt köztük. Újabb fél óra
telt el, mire Jégszobor is távozott az épületből. A színész
jó kedvűen, és immár saját hajszínével indult a városba.
Arty mellélépett és a vállára tette a kezét.
- Hello.- látta, ahogy a vörös szemek lecsukódnak és
a sápadt arc egy pillanatra szinte megfagyott. Csak később, mikor
visszaemlékezett erre a jelenetre, jött rá, hogy sikerült
megijesztenie őt.
- Mondja, maga nem ismeri a „viszlát” szó
jelentését?
- Ne higgye, hogy minden maga miatt történik. Színházba
jöttem, és véletlenül erre a darabra. Ez csak totális véletlen.
- Persze, én meg a jó lelkű tündér keresztanya
vagyok.- Erre nem volt válasza. Csöndben ballagtak egy ideig, majd
Marcus az egyik saroknál megállt. Messze voltak az utcalámpák,
alakja sötétségbe veszett, csak szemei parázslottak, mint két
vérszínű éji lámpás. Arty ezúttal okosabb volt, nem nézett
rájuk. Jégszobor halkan beszélt, de hangja zengett, mint
elfeledett katedrálisokban a harangok.
- Menjen el. Tudja jól, mi vagyok. Korán kezdődött az
előadás, szinte szürkületre jöttem. Nem akarom, hogy lássa.
- Miért?- Marcus zavartan hallgatott, halkan felelt,
mintha nem is akarná igazán kimondani:
- Kedvelem magát. Talán… egy más helyzetben barátok
lehettünk volna.
- Hogy érti ezt?
- Mindketten tudjuk, miért van itt, miért jött el a
darabra, és miért beszélget most velem. Maga… szimplán csak
tudni akar, kiismerni minket. Higgye el, nekem ez ellen nem lenne
sok kifogásom, mert maga más, de… nem olyan időket élünk,
hogy hagyhatnánk, hogy idegenek belefolyjanak az ügyeinkbe.
Borzalmas dolgok történnek manapság, lassan érik egy újabb
vámpír-háború. Ez a lehető legrosszabb pillanat az
ismerkedésre.- Arty nem szólt. Annyi mindent akart kérdezni, hogy
nem tudott választani és kicsit elszégyellte magát, hiszen ő
csak ki akarta használni Jégszobrot. Hirtelen szimpátiát érzett
iránta, már nem eszköznek látta őt. Nem adatnak egy aktában,
hanem barátnak.
- Marcus!
- Igen?
- Legyünk barátok!
- Nem érti, hogy…
- De értem. De értse meg maga is, hogy nem egy
porcelánbaba vagyok egy üveg búrában. Rendőr vagyok, az isten
szerelmére, az életem egy merő veszély!- Marcus szemei hirtelen
hatalmasra tágultak, különös hang hallatszott, torokból jövő,
mint egy dühös kígyó szisszenése. A karmazsin éji lámpások
eltűntek szeme elől és tűhegyes agyarak jegesen borzongató
érintését érezte nyakán. Zsigeri rettegés viharzott át rajta,
szíve kihagyott egy dobbanást, légzése veszett mód felgyorsult.
Átkozta magát, amiért fedetlenül hagyta a nyakát és bízott a
vámpírban. Pedig nem tűnt ilyen agresszívnak… „Mert nem az!”
nyilallt belé a felismerés. Rendezni próbálta a légzését,
mesterségesen lenyugtatni magát. Percekbe tellett, mire egyáltalán
megszólalni képes volt:
- Légy szíves és ne tesztelj. Barátok közt ez nem
szokás.- Marcus lassan engedte el.
- Bátor vagy.
- Csak ismerlek. Hirtelen haragú vagy, de nem agresszív.
Nem ugranál így nekem.- a vámpír megkerülte és rávigyorgott.
Arty végre láthatta a bőrén már érzett agyarakat. Öt centis
tűhegyes szemfogak csillantak felé. Kicsit megremegett.
- Ezt még meg kell szoknom.
- Hagyj kicsit, vadásznom kell.
- Vadászni?
- Így szoktuk mondani. De ha jobban tetszik:
táplálkoznom kell.
- Hátborzongatóan hangzik.
- Kicsit az is. De nem halálos.
- Tudom. Jeremy már mondta, hogy nem öltök mindig. De
akkor hogy nem derült ki eddig?- Marcus gúnyosan somolygott.
- Ugyan, ki hinné el?
- Igaz…
- Na, menj!
- Miért?
- Megmondtam, nem? Meglesni egy vámpírt vadászat
közben olyan, mintha szeretkezés közben lesnéd meg. Túl intim
dolog. Zavarba ejtene, ha néznél.- Arty elmosolyodott.
- Oké, felfogtam. Kösz.
- Mit?
- Hogy megint tegezni kezdtél. Viszlát, Marcus!
- Viszlát.- nevette el magát a vámpír, és figyelve,
ahogy a detektív elsétál.
Arty határozottan elégedett volt. Pár perc
beszélgetés után értékes információk birtokába jutott és
szerzett egy barátot. Különös volt a gondolat. Biztosra vette,
hogy ő az egyetlen rendőr a világon, akinek egy vámpír a
barátja, és tudja is róla, hogy vámpír. Elhatározta, hogy
minden lehetséges információt megszerez a vámpírokról, viszont
nem bízott annyira kollégáiban, hogy a számítógépén rögzítse,
amit tud. Tudta, hogy ha valaki hírét venné, ez lenne az első
hely, amit átkutatnának. Ha könnyelműen felgépelne mindent,
veszélybe sodorná Marcust és a családját. Ezt nem teheti meg,
főleg azok után, hogy a vámpír a barátjának nevezte őt. Ezért
Arty egy általa kifejlesztett titkosírással kezdett jegyzetelni
egy zárható noteszbe. Hogy biztosra menjen, átalakította a
lakatot. Bár az eltérés hajszálnyi volt, az apró zár mégis
csak az általa készített kulcsnak engedett. A lehető
legbiztonságosabb mód, hogy rögzítse a megszerzett tudást. Sokat
jártak össze Marcus-szal, akiről Arty nem sokára megállapította,
hogy igazi különc, bohó művészlélek. Különös nézetei voltak
a világról, és annak dolgairól. És férfi létére hihetetlenül
könnyen kotyogott el dolgokat. A detektív nem sokára
kitapasztalta, hogy ha köntörfalazás nélkül teszi fel
vámpírokkal kapcsolatos kérdéseit, nem kap választ, míg ha egy
beszélgetés közben „véletlen” merülnek fel, megtudja, amit
tudni akar. Talán, ha tíz alkalommal találkoztak, amikor is
elválásukkor Marcus egy cetlit nyomott a kezébe.
- Mi ez?- vonta fel szemöldökét a detektív.
- A telefonszámom.
- Neked van mobilod?- értetlenkedett Arty, de amint
kimondta, azonnal rájött, milyen bődületes ostobaságot
kérdezett. Marcus úgy nézett rá, mint egy őrültre.
- Az isten szerelmére, Arty! A huszonegyedik században
járunk, nem létezhetsz mobil nélkül!
- Oké, oké! Csak a vámpírok és a mobilok valahogy
nem passzolnak össze…
- Csak azért, mert háromszáz éves vagyok, még nem
kell megrekednem a középkorban!
- Mennyi?- hűlt el a detektív. Marcus ismét nevetett.
- Látod, megmondtam, hogy nem fogod elhinni. Egész
pontosan háromszáztizennégy éves, három hónapos, két napos és
öt órás vagyok.
- Az sok…
- Mily’ mélyre menő következtetés!
- Ne gúnyolódj!- mordult rá Arty, majd kicsit
elgondolkozott. Háromszáztizennégy… és ő az egyik
legfiatalabb.- Ha te háromszáz körül vagy, akkor mennyi lehet
Jeremy?
- Ezerkétszáz körül. Kapafogú vénvámpír!
- Hogy mi?
- Semmi, semmi. Csak ezzel szoktuk cukkolni.- Arty csak
mosolygott. Nem ez volt azt első ilyen aranyos, majdhogynem
gyermeki momentum, amit megtudott a Mordvinok egymás közti
viselkedéséről. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy az
éjszaka rettegett ragadozói ilyen játékosan cukkolnák egymást.
Már sikerült megtanulnia, és elfogadnia, hogy a vámpírok
ugyanolyan egyéniségek, ugyanolyan érzésekkel, mint az emberek.
Egész olyanok, csak számukra megállt az idő. Valahol ők is
emberek. A test halálának pillanatában megfagyott, örökké
valóságig tartó haldoklásra ítélt emberi lények. Valahol ezt
szomorúnak találta, hiszen a vámpírok nem éltek, csak a
haldoklásukat nyújtották végtelen hosszúra. Amikor ezt elmondta
Marcusnak, épp egy parkon sétáltak keresztül. Jégszobor
elgondolkozva bámult be a fák közé.
- Amikor úgy dönt valaki, hogy vámpírrá válik, azt
hiszi, akkor jobb lesz. Azt hiszi, a végtelen idő, az ember
feletti képességek, és a hatalom megadja azt, amire vágyik. De,
még ha meg is kapja, túl nagy árat kell fizetnie érte.
- Hogy érted ezt?
- Vámpírnak lenni nem két hétre, vagy három évre
szól. Ez egy örök állapot, amitől nem fogsz tudni
megszabadulni. Minden, amit valaha ismertél és szerettél, meghal
körülötted, és neked tétlenül kell végignézned. A vámpírok
sorsa a magány. Ha megszeretsz valakit, végig kell nézned annak
pusztulását. Végső soron nem kapod meg azt, amit akartál, csak
elveszíted azt, amid volt.- Arty nézte őt. A sötétséget
pásztázó karmazsin szemeket, a már oly’ jól ismert arc
lámpafénytől elmosódott vonásait, ahogy rejteni próbálja
fájdalmát. Már első találkozásukkor sejtette, hogy a férfi
fájdalmas titkokat őriz, de most már biztosan tudta.
- Miért tetted?
- Mert féltem meghalni.
- Elmondod?
- Nem.- A vámpír rápillantott, arcán mosoly futott
keresztül, mely minden eddiginél erőltetettebbnek tűnt.- Ne
rontsuk el ilyesmivel ezt a csodás éjszakát.
- Csodás?
- Igen. Meglehet, te nem érzékeled a szépségét úgy,
mint én.
- Ezt meg hogy érted?
- Tudod, nekünk, vámpíroknak egészen más az
érzékelésünk, mint nektek, embereknek.
- Tényleg?
- Aha. Több színt látunk például. Élesebben érezzük
a szagokat, ugyanez áll az ízekre és a hangokra. Elvégre
ragadozók vagyunk.
- Aha, ragadozók… és mint ilyenek, barátkoztok a
prédával?
- Ne forgasd már ki a szavaimat! A barátaim nem a
prédáim. Egyébként a legtöbb vámpír szeret feltűnősködni,
szóval elég gyakran előfordul, hogy emberekkel barátkozunk.
- Akkor miért nem tudtunk rólatok eddig?
- Javíthatatlan vagy! Az ember… de még a vámpír sem
dobja fel a barátját. De, még ha erre is vetemedne valaki, ugyan
ki hinné el?
- Ehh… igazad van. Azt hiszem, kezdem természetesnek
venni a létezésed.
- Lassan egy hónapos barátság után ez igazán kedves
tőled!
- Nem úgy… mit csinálsz hétvégén?
- Semmit. Miért, randira akarsz hívni?
- Idióta! Arra gondoltam, átugranék hozzátok.
- Mert?
- Nincs mert. Csak.
- Oké, szombaton érted jövök a kocsival. Hét óra jó
lesz?
- Nem kell eljönnöd, nem vagyok nádszál kisasszony.
- Jól van már, csak kedves akartam lenni, Méregzsák
Arty!
- Fejezd be!
- Méregzsák, méregzsák!
- Még egy ilyen és a képedbe nyomok egy fokhagymát.
- Mert te fokhagymával a zsebedben rohangálsz.
- Sosem tudhatod.
- Gyerekes vagy.
- Mondod te.- Arty magában somolygott. Való igaz, a
vitáik gyerekesek voltak, de élvezte Marcus társaságát. A
csipkelődéseik mindig felvidítottak, a vámpír kötözködései
megmosolyogtatták. Lassan kezdte megszokni, hogy a barátja nem
ember. És mint ilyen megszokás, tényleg hordott magánál
fokhagymát. Mint nem rég megtudta, egy igazán dühös vagy éhes
vámpírt nem fog elriasztani vele, de mivel nagyon büdös és a
szaga megmarad, elkerülik, hacsak tehetik. Ez épp olyan, mint a
csatorna. Az ember nem szívesen mászik le oda, de ha rákényszerül,
megteszi. Arty megtudta azt is, hogy a félelem a kereszttől
ostobaság. Ami azt illeti, a vámpírok kifejezetten kedvelik a
kereszteket. Amikor erről beszélgettek, Arty kicsit meg is rémült.
- És a szentelt víz? Meg az ereklyék?- Marcus megrázta
a fejét.
- Nem. Jajj, hogy is magyarázzam… önmagukban azok
csak tárgyak. Nincs okunk félni a tárgyaktól. Amitől mi félünk,
az a jelentés, amit az emberek a hitükkel adnak ezeknek a
tárgyaknak. Félre ne érts, hitről beszélek, nem fanatizmusról.
Mi vámpírok annyi borzalmat láttunk már, hogy elfeledtük,
hogyan kell hinni. Ezért félünk tőle. Ha igazán hinnél benne,
akár még egy csoki Mikulással is le tudnál győzni.
- Egy csoki Mikulással?
- Na, jó, talán azzal pont nem, de sok mindennel.
- És az ezüst?
- Az stimmel. Nem tudom, miért, de allergiásak vagyunk
rá. Ha hozzá érünk, megéget minket.
- A fakaróra is allergiásak vagytok?
- Marha! Mutass nekem egyetlen lényt ezen a bolygón,
akinek ha átvered a szívét akármivel, vígan trallalázik
tovább!
- Miért, te vígan trallalázol?
- Kész, vége, feladom!- Arty nevetett, Marcus pedig
tovább vizsgálta a csillagokat. Imádta nézni őket. Hosszú
csönd állt be közéjük, mit végül a detektív tört meg:
- Akkor te az ezüsttől félsz a világon a legjobban.
- Nem. Az csak allergia, nincs okom félni tőle.
- Hát akkor?
- Nem mondom meg.
- Miért?
- Mert egyfolytában azzal húznál.
- Nem tenném! Na, kérlek!
- Nem.
- De mogorva vagy ma!
- Csak elővigyázatos.- Artyt megmosolyogtatta az emlék,
miközben az országúton sétált a Mordvin-ház felé. Persze,
csak ő hívta így. Még korábban megtudta Marcustól, hogy csak
Sophie és ő laknak ott, a többi testvérük már régen
elköltözött. Tulajdonképpen ezért akart átjönni hozzájuk.
Hogy megtudja, miért mentek el a többiek és ők ketten miért
maradtak. Nem tehetett róla, de kirázta a hideg ettől a helytől.
Már bánta, hogy nemet mondott Marcus ajánlatára. Nem volt túl
kellemes teljesen egyedül sétálgatni itt. A kis városok
általában nyugodtak és csöndesek. De ez a környék kihalt volt,
és így, sötétedés után, tudva, hogy vámpírok lakhelye, elég
kísérteties. Ez felébresztett benne egy kellemetlen gondolatot.
Ha a vámpírok léteznek, akkor vajon a többiek is? Tündérek,
démonok és egyéb „mese lények” járnak köztünk a tudtunk
nélkül? Kirázta a hideg a gondolattól. Körülbelül eddigre
érte el az udvarházat. Már emelte volna a kezét, hogy kopogjon,
amikor az ajtó hirtelen kinyílt és barátja a képébe
vigyorgott:
- Csak hogy végre! Már azt hittem, út közben megevett
egy tölgyfa!
- Hogy mi?
- Semmi, vámpírhumor.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Szagból. Minden személynek jellegzetes illata van,
amit ő maga nem érez, de a körülötte lévők igen.
- És nekem milyen illatom van?
- Arty-illatod. Nem lehet igazán behatárolni.- jelent
meg a lépcsőn Sophie. Ma este könnyű nyári ruhát viselt,
fekete selyemből és csipkéből.
- Ó, szép estét, Miss Mordvin! Csodálatos a ruhája.
- Köszönöm. Tervezői darab, a bátyám csinálta.
- A bátyja?
- Ühüm. Az egyik bátyánk divattervező- felelt Marcus
a húga helyett.- Elég híres, lehet, hogy még te is hallottál
róla, Emmanuelnek hívják.
- Nem rémlik.
- Nem lep meg. Már megbocsáss, barátom, de te és a
divat ütitek egymást.
- Ezzel most arra célzol, hogy ódivatúak a ruháim?
- Eszembe se jutna! Pusztán csak… a divat annyira
hétköznapi dolog, hogy nem lelnéd benne kedved.
- Hmm… mindezek tudatában talán változtatok ezen.
- Hogy mi?
- Semmi, semmi. Inkább meséljetek nekem apátokról!
Rákerestem a neten, de nem találtam semmi értelmeset.
- Nem lep meg.- felelte Marcus, átsétált a nappaliba
és leült egy fotelbe. Sophie a kanapéra huppant le, ugyanoda,
ahol legutóbbi ittlétekor ült.
- Tudod, apa nem volt az a közlékeny típus. Persze,
kedves volt és segítőkész, de nehezen engedett közel magához
bárkit is. Ezért is laktunk ilyen messze a várostól.
- Értem. És mi történt? Mármint… azt mondtad, már
régen meghalt.- Marcus elfordult.
- Egy ilyen idős vámpír szinte elpusztíthatatlan.
Amennyire én tudom, apa még az ezüst allergiát is kiküszöbölte
valahogy. Azt hiszem, akárhogy ölik is meg, ő képes lett volna
visszajönni a halálból. Kivéve, ha nincs test, amibe
visszajöhetne.
- Ezt… nem értem…
- A bátyám azt próbálja elmagyarázni, hogy
szerintünk csak így lehetett apát megölni.
- De hogyan? Az isten szerelmére, bökjétek már ki!
- Tűz, Arty. Apa elevenen égett el. Ez a ház silány
másolata a régi kastélynak. A világ leggyönyörűbb épülete
volt, de minden porrá lett. A semmibe fakult apával együtt.- Arty
elsápadt. Szinte hallani vélte a vámpír sikolyát, amikor a
húsába mar a tűz. Borzalmas vég.
- Marcus és én akkoriban nagyon fiatalok voltunk. Még
kölyökvámpírok. Jeremy és a többiek vigyáztak ránk, csak a
szagokat éreztük, meg azt a furcsa zsibbadást. Olyan volt, mintha
a szívünket szakították volna ki, és tudtuk, hogy meghalt.
Minket elvittek onnan, hogy ne essen bajunk, de az egyik bátyánk,
Keita, végignézte. Ő látta apát meghalni.
- És… mi történt vele?
- Beleőrült.- felelte Jégszobor és kipillantott az
ablakon.- A tudata meghasadt, és már sosem fog helyre jönni. A
szívem szakad bele, valahányszor találkozunk.- Arty hosszú
percekig képtelen volt megszólalni. Lesokkolta, amit hallott. Az
apjuk meghalt, a bátyjuk pedig megőrült egy azon napon.
Szerencsétlenek.
- De ha… ha ennyi borzalom történt itt, miért nem
költöztök el?
- Ez egyszerű.- mosolygott rá Sophie- Valakinek
gondoznia kell a sírokat. Ha mi is elmegyünk, nem marad itt senki.
Minket ért a legkevesebb tragédia, mert mi vagyunk a
legfiatalabbak. Nekünk a legkönnyebb maradni és őrizni a
sírokat.
- Miféle sírokat?
- Azokét, akiket elvesztettünk. Például apáét.
- Ez… hátborzongatóan hangzik.
- Aki fél a temetőktől, miért barátkozik
vámpírokkal?- kacagott fel Marcus hirtelen, de nevetése
kivételesen nem volt elég, hogy elűzze a sötét felleget Arty
szívéről.
1 Adrenalin: Stresszhormon. Valóban édesíti a vért azáltal, hogy felszabadítja a raktározott cukrot.