Mordvin 11- VI. Rész

Sophie gondos ápolásának, és nem emberi mivoltának hála, Blake gyorsan gyógyult.
Fizikális képességeit tekintve gyenge vámpír volt, így sérülései jobban megviselték, mint mondjuk Adam-mel tették volna. De a fiú csodálatos módon nem hagyta el magát. Bár ágyhoz volt kötve, tömérdek könyvet stócolt maga köré, és egyfolytában pötyögött a laptopján. Mindent megtett, hogy a vadászlány nyomára bukkanjon. Arty csodálta ezért. Biztos volt benne, hogy ő a fiú helyében sokkot kapott volna. A Mordvin-házban feszült hangulat uralkodott. Még az egyébként vidám, felszabadult Marcus is ingerlékeny és türelmetlen lett. Mind aggódtak. Justin a Kongresszusban történt mészárlás óta túlságosan csendben volt. Valami nagyra készülhetett, ráadásul megjelent ez a vadászlány is. Blake szerint a szőkeség nem valami önjelölt igazságbajnoka. Fegyverei egészen hasonlítottak középkori kollégáiéhoz, csak persze modernebbek voltak, és mind ezüstből. Nem csak úgy vaktában hadonászott, pontosan tudta, hol vannak gyengepontjai, és azokat támadta. Valaki, egy tapasztalt személy, esetleg egy másik vadász edzette őt. Túl precíz és pontos volt ahhoz, hogy egyedül dolgozzon. Már pedig ha többen vannak, lehetnek nála jóval képzettebbek is, akik nem fognak hibázni. Komoly veszélyben voltak. Arty próbálta megőrizni optimizmusát, de a baljós hangulat átragadt őrá is. Akkor látta a Mágust életében először. Kora este volt, éppen hogy szürkült még. Egy rövid szundítás után épp a lépcsőn jött lefelé nyújtózkodva, mikor meglátta Jeremy-t. A legidősebb Mordvin épp akkor nyitott ajtót és engedett be egy idegen férfit. Arty megtorpant, és figyelni kezdett. A férfi magas volt, és szikár. Talán még Jeremy-nél is magasabb kicsivel. Rókákéra emlékeztető, alattomosságot sugalló pásztázó szemei vihar szürkék voltak. Olyan fajta szemek, melyek semmi jót sem sejtetnek. Penge vékony ajkait egyfajta sunyi farkas vigyor uralta. Körülbelül ennyit lehetett látni belőle. Teste többi részét elrejtette, alakját elmosta az őt körüllengő füst-szerű sötétség. Vigyora is olyan volt, mintha rést szakítottak volna a homályba. Jeremy nem tűnt túl boldognak, hogy látja.
- Mágus… mit keresel te itt?
- Ugyan már, ne legyél ilyen rideg, Jerry, öreg barátom!
- A nevem Jeremy, és nem a barátod. Mit akarsz?- Mágus vigyora mintha egy leheletnyit szélesedet volna.
- Levelet hoztam az uramtól.
- Urad? Mégis ki képes az uralma alá hajtani téged?
- Senki. Önszántamból szegődtem a szolgálatába, mert tetszenek a céljai.
- Miféle célok?
- Azt neked nem kell tudnod. Szóval, itt a levél.- Arty nem látta a kezét, csak a sötétség egy nyúlványát, ami átadott egy vastag borítékot Jeremy-nek. A detektív tekintete ezt követte, ahogy a legidősebb Mordvin elolvassa a címzést, és elsápad. Mire mindketten felnéztek, Mágus már nem volt ott. Arty lefutott a hátralévő pár lépcsőfokon, és a vámpír mellé lépett.
- Jeremy?
- Olvasd!- adta a kezébe a borítékot a férfi.

Arty felvonta a szemöldökét. Ebben nem látott semmi különöset.
- A feladót.- találta ki gondolatait a vámpír. Arty engedelmeskedett, majd ő is elsápadt.

- De miért? Mit akarhat?
- Fogalmam sincs.- felelte Jeremy, és visszavette a levelet.- Minden esetre volt ideje írogatni.- Bementek a nappaliba, ahol miután kényelmesen elhelyezkedett kedvenc karosszékében, a vámpír felbontotta a levelet és olvasni kezdett. Arca fokozatosan sötétedett el, és Arty biztosra vette, hogy ha kevésbé nyugodt jellem lenne, már a kandallóba hajította volna a cirkalmas betűkkel teleírt oldalakat. Mikor a végére ért, ölébe ejtette a lapokat, és fejét hátra hajtotta.
- Felháborító.- nem is beszélt, szinte lehelte ezt az egy szót. Arty ismerte már annyira, hogy tudja, hiába nyugodt a férfi arca, ha ilyen halkan beszél, forr benne a harag. A detektív várt, míg a vámpír lecsillapszik. Tudta, az úgyis elmondja neki, mi áll a levélben, és köszönte szépen, nem akart a férfi dühének céltáblája lenni. Jó fél óra telt el, mire Jeremy ismét felemelte a fejét.
- Arty, hívd ide a többieket! Tudniuk kell erről.- a detektív biccentett, és már indult is. Nem sokkal utána a többi Mordvin is visszaköltözött az udvarházba, mert így jobban tudtak vigyázni egymásra. A vámpírok jól viselték, hogy köztük él, már-már a családhoz tartozónak érezte magát. Ez jól esett neki, így egyáltalán nem bosszantotta Jeremy kérése. Nagyjából húsz percbe telt, míg a lábadozó Blake-n kívül mindenkit sikerült leterelnie a nappaliba. Jeremy meglobogtatta előttük a levelet.
- Ez a firkálmány Justintól érkezett. Ultimátumot üzent nekünk. Választhatunk, hogy vagy elpusztít minket, vagy Sophie kivételével csatalakozunk hozzá, és segítünk a tervei megvalósításában.
- És… én?- kérdezte Sophie félénken
- Azt írja, veled mindenképp végezni akar, mert nem tudja megbocsájtani, amit tettél.
- Mi? Elmondaná végre valaki, miről van szó?- fakadt ki Arty értetlenül. Sophie elpirult, Jeremy pedig félre pillantott.
- Neked kell elmondanod, ha készen állsz rá, húgi.- mondta csendesen. A vámpírlány biccentett. Pár perc csend következett, majd csendesen megszólalt:
- Tudod, Arty, ő nem volt mindig ilyen. Amikor megismertem pár évvel a halálom után, életvidám, kedves, romantikus férfi volt. Bókokkal halmozott el, virágokkal, felcsillant a szeme, ha meglátott, és mindig volt egy mosolya nekem. Volt, hogy egész éjszaka csak sétáltunk, és beszélgettünk. Néztük a csillagokat, és milliószor a fülembe súgta, hogy szeret. Jobban szeret az egész világmindenségnél, hogy létezése éjszakájának én vagyok egyetlen, szikrázó esthajnalcsillaga, hogy én vagyok mindaz, amiért léteznie érdemes.- a detektív leesett állal figyelt. Kezei kihűltek, torka kiszáradt, hogy alig bírt kinyögni egyetlen szót:
- És… te?
- Szerettem őt. Életem nagy szerelme volt Justin Ferrow.- Arty tüdejéből kiszakadt a levegő. Köhögni kezdett, hogy rendbe hozza légzését, de így is majd’ megfulladt. Szédült, és látása elhomályosodott. Szíve megsajdult, mintha kést forgatnának benne, és egyszeriben gyűlölni kezdte Justint. Idáig csak igazságérzete, és az áldozatok iránti szánalom mozgatta, de most gyűlölni kezdte, olyan vadul, és hevesen, mint ahogy még soha senkit. Nem értette magát. Korábban egyszer sem érzett ilyet. Kapaszkodót kereső keze megtalálta Jeremy vállát, és a férfi aggódva karolta át, nehogy összeessen.
- Arty, te reszketsz. Minden rendben van?
- Persze… csak… megszédültem kicsit. Igen, csak megszédültem.
- Természetesen. Gyere, ülj le!- támogatták a detektívet egy fotelhez. Sophie elé guggolt, és egy pohár vizet adott neki. A férfi egy húzásra itta ki, háborgó lelke lassan megnyugodott, és bátorítóan a vámpírlányra mosolygott. Amíg a lány elvitte a kiürített poharat, Arty tekintete Marcusra tévedt. Barátja sötéten, mondhatni rosszallóan nézett rá. A detektív nem értette, de nem is volt ideje gondolkodni rajta, hiszen Sophie pár pillanat múlva visszatért, és folytatta a történetet:
- Justin már-már a családhoz tartozott. Apa szinte saját fiaként kezelte, és Jeny is imádott vele játszani. Tökéletes apa típus volt. Türelmes és játékos, ugyanakkor figyelmes, és kellően szigorú. Úgy tanítgatta játszva a húgunkat, mintha az ő lánya lenne. Boldogok voltunk. Általában a birtok kapujában találkoztunk. Aznap is ott vártam rá, de késett. Soha azelőtt nem késett még. Mindig mindenhova öt perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett, nehogy lemaradjon bármiről is. Aggódni kezdtem, féltem, hogy valami szörnyűség történt. Végül jó fél óra késéssel érkezett meg, ziláltan és falfehéren. Próbáltam kifaggatni, hogy mi történt vele, de nem reagált, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélek. Aztán egyszer csak kiabálni kezdett, elmondott mindennek, ami mocskos és undorító. Nem értettem. Emlékszem, sírtam, és kértem, hagyja abba, ne mondja ezt, mert fáj. Erre csak még jobban bedühödött. Rám támadt, és megpróbált megölni. Sikerült is volna neki, ha apa nem jár arra véletlenül. Lefogta, és kilökte a kapun. Életemben először láttam dühösnek. Üvöltött Justinnal. Azt mondta neki, hogy nem tűr el ilyen viselkedést a lányával szemben, és jöjjön vissza, ha már lehiggadt, és kérjen bocsánatot. Figyeltem Justin arcát. Máskor azonnal elszégyellte volna magát, és hajlongva kért volna bocsánatot. Akkor nem. Az arca eltorzult a dühtől, és a keze ökölbe szorult. Soha azelőtt nem láttam még ilyennek. Azokkal a szemekkel ölni lehetett volna. Azt mondta, ezt nem bocsájtja meg, hogy elvesz tőlem mindent szépen lassan, hogy úgy szenvedjek, ahogy ő szenved. Nem sokkal ezután apa és Jeny meghaltak. A mai napig nem tudom, mi boríthatta ki ennyire. Az ilyen viselkedés annyira nem volt jellemző rá.- Sophie beszéd közben szomorodott el egyre inkább, végül már nem bírta nézni őket, ezért kipillantott az ablakon. Artynak a szíve szakadt bele. Szerette volna megvigasztalni őt, de nem tudott mit mondani. Sophie történetével már szinte teljes volt a mozaik, egyetlen nagy kérdőjel maradt csak: Miért? Akárhogy gondolkodott is, nem talált magyarázatot. A Mordvinok minden szenvedésének egyedüli oka Justin hirtelen, látszólag értelmetlen változása. Pörgette magában az információkat, emlékeket a Mordvinokról, és egyszer csak eszébe jutott Mágus. Az alapján, amit Justinról tudott, kizártnak tűnt, hogy képes legyen uralni az árnyak közt rejtőző férfit.
- Ez a Mágus… ki ő?- kérdezte lassan. A vámpírok tekintete rászegeződött. Percekig csend volt, majd végül Dex szólalt meg:
- Azt nem tudja senki. Egyesek szerint valaha ember volt, mások szerint ember testű démon. Annyi bizonyos, hogy nagyon öreg. Az igazi nevét senki sem tudja, talán már ő sem emlékszik rá. Valaha régen mágiát tanult, és kivételes tehetség volt. Hihetetlen sebességgel tanult, és nem sokára már messze felülmúlta saját mestereit. Azok nem ismerték fel a veszélyt, hiszen csak emberek voltak. Nem tudni miért, de röpke öt év alatt minden más mágiahasználót legyilkolt, még a tehetségesnek ítélt gyermekeket sem kímélte. Akkor kezdték el Mágusként emlegetni. Ő lett az egyetlen kizárólagos mágiahasználó. A világban mindenkinek vannak céljai, és a célok mögött általában logikusan felépíthető érvek. Ott van például Justin. Bosszút akar, mert úgy véli, valami sérelem érte. Mágus egészen más. Káoszba akarja taszítani a világot, de senki sem tudja, miért. Ha hatalomra vágyna, azt a mostani erejével is könnyedén megszerezhetné, istenekben pedig nem hisz. Minél nagyobb káoszra törekszik, látszólag minden ok nélkül. A legpusztítóbb harcokban mindig ott volt, de egyik fél oldalán sem állt. Őt csak a pusztítás érdekelte. Minél többen haltak meg, neki annál jobb volt. Ez mozgatja, de hogy mi célja vele, arról fogalmunk sincs.
- Előfordult már máskor is, hogy valaki szolgálatába szegődött?
- Számtalanszor. Ámbár a hűség nem tartozik a legfőbb erényei közé. Marad, amíg úgy látja jónak, aztán ugyanúgy végez a gazdájával, mint korábban annak ellenségeivel.
- Akár egy kígyó.- morgott Arty
- Kígyó a faszt! Egy kígyó azé’ mar, mert életben akar maradni. Mágus meg azé’, mer’ élvezi.- szólt közbe Damieon. Arty csak legyintett, hogy képletesen értette. Gondolatait lekötötték az újonnan megtudottak. Ezek alapján nagyon is elképzelhető, hogy Justint nagyon csúnyán átverték. Ki tudja, miért, Mágus látott benne valamit, amiért szerelme és annak családja ellen fordította. Bár az is lehet, hogy az egésszel semmi célja sincs, csak mulattatja ez a tragikus helyzet. Viszont a szituáció nagyon is lehetséges.
- Azt nem tudjátok, Mágus mióta szolgálja Justint?
- Nem. Most tudtam meg azt is, hogy egyáltalán szolgálja.- felelte Jeremy.
- Hmm… ez felvet néhány problémát.
- Mint például?- hajolt előre ültében a legidősebb Mordvin
- Ó, semmi, semmi, csak próbáltam magyarázatot találni.- felelte a detektív. Evan egy vörös rózsával cirógatta saját ajkait, miközben gondolkozott. A host eddig a háttérben meghúzódva figyelte a vitát, most gerincborzoló hangja végigzengett a nappalin:
- Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de az egyik vendégem, aki köztudottan Justint szolgálja, tegnap bejelentette, hogy Szibériába utazik.
- És?- vonta fel a szemöldökét Keita.
- Hány felbecsülhetetlen értékű kincsről tudtok, amit Szibériában rejtettek el?- a szobában megfagyott a levegő, mintha máris a fagyos orosz tundrán lennének. A feszültség szinte kézzel fogható volt. Zed előrehajolt ültében, hogy jobban lássa öccsét:
- Csak nem gondolod, hogy…
- Nos, ez csak egy feltevés, de szerintem Justin a Csillagot keresi.
- Minek kéne neki a Csillag?- mordult fel Adam.
- Gondold csak végig! Akármilyen jó csapat is vagyunk, a Csillag erejével még mi sem dacolhatunk.- felelte a host. Arty áthajolt Marcushoz és suttogva megkérdezte:
- Mi a fene ez a Csillag, amiről beszélnek?
- A Bánat Csillaga.- felelte barátja.- Tudod, ki volt a világtörténelem legutolsó ősvámpírja?
- Passz.
- Nem tudjuk az eredeti nevét, de amikor megölték a köznép Drakulaként emlegette.
- Mi?! Ti ismertétek Drakulát?
- Szegről-végről. Jó barátja volt apának. A legenda szerint, mikor megölték, három könnycseppet ejtett és az utolsó szava az volt: „sajnálom”. A gyilkosai egyike felfogta és kikristályosította a könnyeit. Ez a Bánat Csillaga. A legerőteljesebb, legmisztikusabb vámpír ereklye, ami valaha létezett. És legjobb tudásunk szerint Szibériában van elrejtve.- Arty keze ökölbe szorult.
- Nem szabad hagynunk, hogy Justin megszerezze!- fakadt ki felindultan.
- Pontosan.- biccentett rá Jeremy, és meglengette a levelet- Itt a válaszunk erre a firkálmányra: Elmegyünk Szibériába, és megszerezzük a Csillagot, mielőtt Justin rátenné a mancsát.- a többi Mordvin fellelkesülve helyeselt, aztán Zed egyszer csak megszólalt:
- És Blake-kel mi legyen?- erre csend lett. A vámpírok bizonytalanul pislogtak egymásra. Egészen megfeledkeztek fivérük sérüléséről. Halk, ütemes kopogás ütötte meg a fülüket a lépcső felől. A következő pillanatban megjelent az ajtóban Blake két mankóval.
- Mi lenne? Jövök veletek. Ha meg akarjátok találni a Csillagot, szükségetek lesz a segítségemre. - szólt közbe. Arca komoly volt és elszánt, úgy tűnt, nem okoz neki különösebb fájdalmat a járás. Jeremy hosszan nézte őt, végül biccentett.
- Rendben, legyen hát. Blake velünk jön. Köszönöm mindenkinek, menjetek csomagolni. - a vámpírok felbolydultak és beszélgetve, tolakodva az ajtó felé indultak. Marcus odaküzdötte magát barátja mellé, és a vállára tette a kezét, hogy felhívja magára a detektív figyelmét. Arty örült, hogy látja, de nem értette az előbb történteket.
- Miért hagyta Jeremy, hogy Blake is jöjjön? Ilyen sérülésekkel veszélyes lehet…
- Blake makacs, mint egy öszvér. Ha nem hagyjuk, hogy velünk jöjjön, jött volna utánunk. Meg egyébként is, rendben lesz. Két dolog van ezen a világon, amiben mi, Mordvinok verhetetlenek vagyunk. Az egyik a csapatmunka.
- És a másik?
- A szeretkezés, honey!- karolta át öccse nyakát Evan és egy szívtipró mosollyal Arty felé nyújtotta az eddig kezében tartott rózsát. – Virágot a virágnak. - Marcus csípőjével taszított egyet bátyján, aki majdnem elesett emiatt.
- Ha a barátaimmal akarsz flörtölni, legalább ne a jelenlétemben tedd, selyemfiú!
- Most csak azért duzzogsz, mert neked nem hoztam rózsát, igaz? Ne légy féltékeny, te egy egész csokornyit kapsz majd, baby!- Marcus pillanatok alatt vált egészségesen sápadtból pipacspirossá.
- Milliószor megkértelek már, hogy ne szólíts így mások előtt, nem?
- Ahh… sajnálom!- vigyorodott el Evan gonoszan- Véletlen kicsúszott a számon… baby!- És mielőtt öccse bármit tehetett volna, felszaladt az emeletre vezető lépcsőn, és már csak szobája ajtajának csapódását hallották.
- Nem akarom tudni, oké?- jelentette ki Arty gyorsan, és szeme sarkából úgy látta, barátja kifejezetten hálás ezért. A Mordvinok elég gyorsan összekészülődtek, és meglepő módon még a selyemfiúnak bélyegzett Evan is egyetlen hátizsákot hozott csak magával. Egyedül Sophie-nak volt két táskája, de neki is csak azért, mert az Arty számára összeállított elsősegély csomagról is ő gondoskodott. A vámpírok szinte mindegyikének volt autója, de most csak Marcus, Jeremy és Evan kocsiját használták, hogy kijussanak a reptérre, ahol a detektívet újabb meglepetés érte: A Mordvinoknak saját magánrepülőjük volt. Jeremy azzal magyarázta, hogy így a legbiztonságosabb, hiszen ha rendes repülőn utaznának, még a végén elkapná őket a vérszomj, és az senkinek sem lenne jó. Arty kénytelen volt belátni, hogy ebben igaza van. Moszkvában hójárókat béreltek, azzal folytatták útjukat, messzire elkerülve a közutakat és a vasút vonalát. Arty nem egyszer halálra rémült Damieon nyaktörő vezetési stílusa miatt, de a vörös hajú fiút csodálatosan pártolta a szerencse, sosem esett baja. Mire szürkülni kezdett az ég alja, elérték úti céljukat. Egy kisebb hegyvonulat lábánál egy sziklákkal eltorlaszolt barlang bújt meg. Olyan medvéknek és remetéknek való, világ elől elrejtett, tágas hasadék. Arty azt hitte, a közeledő nappalra való tekintettel lepihennek majd, de a vámpíroknak eszük ágában sem volt megállni. A barlang hatalmas volt és tágas, hátulsó fala sötétségbe veszett. A detektív áldotta az eszét, amiért hozott magával zseblámpát. Még az egyébként gondos Sophie-nak sem jutott eszébe, hogy a Mordvinokkal ellentétben ő nem lát a sötétben. Arty a zseblámpával körbepásztázott a barlangban. A kőfalakat moha és zuzmó fedte, ha megfordult a szélirány, egész mélyen befújta a havat. Egyáltalán nem olyan helynek tűnt, ahová felbecsülhetetlen értékű ereklyéket rejtenek.
- És… hogy néz ki ez a Bánat Csillaga?- kérdezte Arty.
- Mint egy rubint kő. – felelte Zed.- Nagyjából akkora, mint az öklöm és obeliszk-alakja van. Nem lehet összetéveszteni. De még eltart egy darabig, amíg megtaláljuk.
- Miért, nem itt van?
- Nem. Lent a labirintusban.
- Labirintus? Milyen labirintus?
- Az, amelyikbe itt fogunk lemenni.- szólt közbe Blake. Arty felé fordult, és ahogy jobban megnézte, észrevett egy alig egy embernyi széles hasadékot a sötét sarokban, ahol a fiú állt. Hát persze. Túl egyszerű lett volna, ha csak úgy elrejtik egy barlang belsejében.
- Tudunk valamit erről a labirintusról?- lépett a könyvmoly Mordvin mellé.
- Tulajdonképpen elég sokat.- felelte az- Csak gyertek utánam, ismerem a járást.
- Hogy a fenébe’ ismernéd, amikor még egyikünk sem járt itt?- mordult rá Keita.
- Tudod, bátyó, fekvőbetegnek lenni sok mindenre jó. Utána jártam dolgoknak, és a rendelkezésre álló adatok alapkán készítettem egy térképet. Nem azt mondom, vannak rajta fehér foltok, de a célnak megfelel.
- Vagyis, ha jól látom a helyzetet, rábízzuk magunkat egy térképre, amit minden korábbi helyismeret nélkül rajzoltál, betegen?
- Igen.
- Javíts ki, ha tévedek, de ez messze nem megbízható ötlet.
- Meglehet, de nincs más választásunk.- a testvérek vitáját Adam szakította félbe. Az erős kötésű férfi egyetlen intésével elhallgattatta a másik kettőt.
- Valaki figyel minket.
- Faszomat figyelik! Nem érzek semmit.- mordult rá Damieon. Pár pillanatig farkasszemet néztek, majd szinte egyszerre szegték fel a fejüket. Úgy szimatoltak, mint a vadászó farkasok. A vörös hajú férfi meggörnyedt, felső ajka felhúzódott fogsoráról, szemei összeszűkültek, akár egy támadni készülő vadállaté. Ez volt az első pillanat, amikor Artyban tudatosult, hogy ő nem csak magára, de másokra is veszélyes.
- Ezüst…- szűrte a fogai közt Keita. Odakint már feljött a nap, öngyilkosság lett volna kimenni, csapdába estek. A barlangra mély, feszült csönd ereszkedett, Arty még azt is hallotta, ahogy Damieon nyeldekelve próbál úrrá lenni izgatottságán. Ezüstös zörej hallatszott, mint mikor két vékony fém tárgy egymásnak ütődik, aztán egyszerre felgyorsult minden. Zed, Adam és Damieon egyszerre rugaszkodtak el, mint a vadászó farkasok. Az ex-kereszteslovag bizonyult a leggyorsabbnak. Csont tört, szövetek szakadtak, és pár szívdobbanással később a nehéz kétkezes pallos már iszamós volt a vámpírvadászok vérétől. Adam könyörtelen, ám tisztességes harcos volt, mindig szemből támadt, ellentétben fivéreivel. Zed tolvaj lévén nem volt az egyenes megoldások híve. Kis termetének köszönhetően pillanatok alatt eltűnt az Adam által okozott kavarodásban, és hátulról egyetlen mozdulattal átvágta ellenfelei torkát. A legrémisztőbb Damieon volt. Mint egy életre kelt lidércnyomás. Minél inkább kaszabolták, ő annál jobban kacagott, tébolyultan élvezve a fájdalmat. Az volt benne a rémisztő, hogy a rajta ejtett sebek azonnal begyógyultak. Az őt támadó négy-öt vadász kezdett kétségbeesni. Csak a szemük látszódott az arcukat takaró fekete maszkoktól, de azokban a szemekben páni félelem ült. Arty megfagyott. Csak bámulta az összecsapást, nem volt képes megmozdulni. Minden erejét felemésztette, hogy elméje bedolgozza a látottakat. Tulajdonképpen látta a felé forduló vadászt, látta a megvillanó ezüst kést, és tudta, hogy nem lesz képes kitérni. Egy pillanatra átfutott agyán a gondolat, hogy itt most meg fog halni, aztán fülsiketítő dördülést hallott, és a vadász holtan esett össze.
- Ne csak állj ott, hanem gyere!- kiáltott rá Marcus, és maga után rántotta egyenesen a labirintus lejáratát jelentő hasadék felé. Jobb kezében egy még füstölgő csövű revolvert tartott. Jégszobor, akit vámpír létére mindezidáig gyengének tartott, megmentette az életét. De nem volt idő megköszönni. A hasadék szűk volt, és kényelmetlen, csak oldalazva lehetett benne elférni. Ahogy haladtak előre, még hallotta a harc hangjait a barlangból: kiáltásokat, testek tompa puffanását, haldoklók hörgését, Damieon tébolyult kacagását, fémes csilingelést, ahogy a fegyverek újra és újra egymásnak csapnak… aztán lassan elcsendesedett minden. Marcus és Arty hatalmas természetes barlangcsarnokba értek. A sötétséget a falakat beborító mohák és zuzmók halvány, kékes fénye törte meg. A detektív nem fázott, de akármerre nézett, minden olyan földöntúlian fagyosnak tűnt. Szemlélődéséből hangos szuszogás és káromkodás rántotta ki. Megpördült, aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel. A hátrahagyott Mordvinok érték be őket. Mindhárman épségben voltak, és saját bevallásuk szerint gond nélkül győztek. Damieon részletesen ecsetelni kezdte a történteket, de Arty nem figyelt rá. Sokkal jobban lekötötte a barlang, amiben voltak, illetve annak egy része. A barlang közepén egy kisebb fajta tavacska volt, vize bár nem volt fagyott, a kísérteties megvilágításban annak tűnt. A tavacskában volt egy sziget, amin egy fa állt. Egy gyönyörű, virágzó cseresznyefa, melyet úgy zárt körül a kristályszerű jégbörtön, mint egy törékeny gyerekkezet a kérlelhetetlen acélbilincs. Szomorú és dühítő volt egyszerre. Arty sajnálta a fát, és hirtelen felébredt benne valami különös vágy. Talán egész életében soha semmit nem akart annyira, mint megérinteni ezt a fát. Érezni akarta ujjain a kéreg rücskeit, olyannyira, hogy már félúton járt a tavacska felé, mire egyáltalán észrevette, hogy elindult. Képtelen volt megállni, a teste önmagától mozgott. Belegázolt a tavacskába, pedig nem is tudott úszni. A víz nem volt mély, talán ha a derekáig ért, de olyan borzalmasan jeges volt, hogy úgy érezte, megfagy a vér az ereiben. Kilépett a sziget partjára. Alig egy tized másodperc választotta el Marcus „Arty, ne!” kiáltását attól, hogy a detektív hozzáért a jéghez. Abban a pillanatban mintha megállt volna az idő. A jég, mintha élőlény lett volna, hirtelen terjedni kezdett. Börtönébe zárta előbb a szigetet, aztán a tavacskát, és Arty is úgy érezte, mintha oda fagyott volna. Olyan volt, mintha valamilyen rejtélyes erő a kezén keresztül kiszippantotta volna a testéből a meleget. Lassan már a lelke fázott, azt hitte, halálra fagy, de nem így történt. Marcus szinte az utolsó pillanatban érkezett. A vállánál fogva rántotta el Artyt a fától, és magához húzta. A detektív korábban mindig úgy gondolta, hogy Marcus teste nagyon hideg, de most még a vámpír élettelen hidegségét is szinte forrónak érezte. Jégszobor visszahátrált vele testvéreihez, ahol Sophie a magával hozott pokrócok egyikébe csavarta a didergő detektívet, és alkoholt itatott vele, hogy felmelegedjen. A Mordvinok aggódva gyűltek köré, amikor hirtelen olyasfajta reccsenés hallatszott, mint amikor valaki alatt megroppan az egyébként vastag jégtakaró és hatalmas árnyék vetült rájuk.
- Valami… áll a hátunk mögött…- Emmanuel magabiztosnak akart tűnni, de nem volt hozzászokva az ilyen helyzetekhez, így hangja érezhetően remegett. Arty talán csak egy gondolatnyival kapcsolt később, mint a vámpírok. Ahogy felnézett, ő maga sem tudta eldönteni, hogy a félelemtől reszket, vagy a hidegtől. A lény hatalmas volt, legalább harminc méter magas, és úgy nézett ki, mint egy csontváz, amin mindenféle amorf módon beton keményre fagyott a valaha rácsöpögött víz.
- M… mi a fene… ez?- dadogta Arty. Blake megigazította szemüvegét, és végigmérte a lényt.
- Egy meglehetősen ostoba jégdémon. Feltételezem, hogy ő az első akadály.- Marcus eléjük lépett vigyorogva.
- Akkor győzzük le!- mondta, és ledobta az Emmanuel által számára tervezett, karcsúsított fekete kabátot. Szorosan a testére szíjazva egy dupla pisztolytáskát rejtett az inkább divatos, mint meleg ruhadarab. Vigyora még jobban kiszélesedett, mikor előkapta a két revolvert és tüzet nyitott. A detektív lélegzete elakadt. Eddig azt sem tudta, hogy barátja egyáltalán tud fegyverrel lőni, de azok a halálpontos találatok, melyekkel Marcus a démon fejét és szemeit sorozta, elképesztőek voltak. A különös az volt, hogy habár ő, Adam, Damieon és Zed egyszerre támadták a lényt, azon egy karcolás sem esett, vagy ha mégis, sebei azonnal begyógyultak. A démon folyamatosan üvöltött, inkább a dühtől, mint a fájdalomtól. Hangja olyan volt, mint amikor jég csikordul a kövön. Körbefordította hosszúkás fejét, és karjával Adam felé csapott. Termetéhez képest gyorsan mozgott, a vámpír alig bírt kitérni előle.
- Ez valami átverés lesz.- húzta össze a szemét Jeremy.
- Mármint mi?- értetlenkedett Arty.
- Akármilyen nagy is, ez egy alacsony szintű démon. Kizárt, hogy sebezhetetlen legyen.
- De mégis az! Nézd csak meg! Ha ez így megy tovább, veszíteni fogunk!- felelte a detektív. Hangján enyhe hisztéria érződött, lassan kezdett pánikba esni. Jeremy pillanatnyilag szöges ellentétének tűnt. Teljes magasságában kihúzta magát, arca teljesen kifejezéstelen volt, szemeit összehúzta. Óráknak tűnő másodpercek után hirtelen előrehajolt és elkiáltotta magát:
- Marcus! Lődd a fát!- Jégszobor bátyjára pillantott, mintha az megbomlott volna, de azért engedelmeskedett. Jobbra mozdult, hogy kitérjen a jégdémon egy újabb csapása elől, és mindkét revolverét felemelve körülbelül hat-hat töltényt lőtt ki a jégtömbbe zárt cseresznyefára. A démon ismét bömbölt. Megfordult, hogy megállítsa a golyókat, de azok erre mintha felgyorsultak volna, lehetőséget sem adva, hogy kivédje a támadást. Amikor becsapódtak a töltények, lelassult az idő. Egy hosszú-hosszú pillanatig nem történt semmi, aztán repedések futottak végig a jégen, mintha pókhálót terítettek volna rá. A jég és a börtönébe zárt cseresznyefa mintha belülről robban volna szét milliárd csilingelő darabra, pont úgy, ahogy a kézből kicsusszant ezüst tükör. A démon sikoltott. Arty életében nem hallott még ennél borzalmasabb, a pokol legmélyéről szalasztott, velőtrázó hangot. A lény teste elhalványodott, beleolvadt a mohák kékes fényébe. Csendet hagyott maga után, melyet csak a harcban kifulladt Mordvinok szuszogása tört meg. Arty értetlenül nézett Jeremyre.
- Illúzió.- magyarázta a vámpír- A démon igazi teste a fa volt. Az a másik csak egy illúzió volt, ezért nem lehetett megsebezni. Mit ne mondjak, hatásos.- Marcus még zihálva emelte fel a földről a kabátját.
- Menjünk.- mondta rekedten. Blake biccentett, és elővette az általa készített térképet.
- Ki az ajtón és balra.- mondta.
- Arrafelé túl sok a folyosó, eltévednétek.- hallottak egy idegen hangot jobb felől. Egy emberként fordultak oda. Adam kardot rántott, Marcus keze fegyvereire siklott. A fal melletti árnyakból egy férfi lépett elő. Körülbelül olyan magas volt, mint Jeremy, világoskék, zöld szegélyű cheong-samot viselt és könnyű, fekete, topán-szerű cipőt. Haja fekete volt. A földig leérő hosszú lófarok mintha nem is tartozott volna a fején össze-visszaálló tincsekhez. Aranyszínű szemeinek volt egyfajta különös, tompa fénye. Lesütötte a szemét, a földet nézte, még amikor hozzájuk beszélt is. A Mordvinok különös módon reagáltak megjelenésére. Adam elrakta kardját, Marcus megkönnyebbülten gombolta tovább kabátját. Összességében mind megnyugodtak, mintha egy régen látott kedves baráttal találkoztak volna ismét.
- Ki ez?- súgta Arty barátjának. A különös idegen meghallhatta, mert felé fordította a fejét, bár pillantását még mindig nem emelte fel.
- Shareda vagyok, a Vámpírok Krónikása. Mindent tudok róluk. Ott voltam, mikor a legelső vámpír megszületett, és ott leszek, mikor a legutolsó végleg lehunyja szemét.- A detektív kicsit gyanakodva nézett rá. Sosem hallott még erről. Marcusra nézett, aki csak vállat vont.
- Nem verünk mindent nagydobra. Egyébként is, Shareda csak jelen van, de nem folyik bele a dolgokba.
- Ha már itt tartunk, mit keresel te itt?- fordult Jeremy a békésen ácsorgó aranyszeműhöz.
- Több száz éve itt vagyok már. Mióta a Csillag ide került, itt vagyok én is. Jól ismerem az itteni járatokat és termeket. Kövessetek, nincs sok időnk.- felelte Shareda és azonnal elindult az ellenkező irányba, mint amerre Blake menni akart. A Mordvinok, és így Arty is követték.
- Hogy értette azt, hogy nincs sok időnk?- fordult barátjához a detektív. Jégszobor ismét vállat vont.
- Fogalmam sincs. Mindig rébuszokban beszél.
- Hogy érted azt, hogy „mindig”? Ismered őt?
- Persze. Sharedát mindenki ismeri… mármint, minden vámpír.
- Ha ilyen fontos személy, hogy-hogy évszázadok óta ebbe a labirintusba zárva él?
- Gondolom, büntetésből.
- Büntetés?
- Igen. Tudod, Dracula és ő jó barátok voltak. Tudta, hogy szervezkednek ellene, de nem tett semmit, hogy megvédje a barátját. Legalábbis ezt mondják.
- Ez borzalmas! De hát miért?
- Mert azzal beleavatkozott volna a történelem folyásába. Ő nem vámpír és nem démon. Kicsit még számunkra is felfoghatatlan, és sok mindent nem tudunk róla, de az biztos, hogy nem avatkozhat bele a dolgok folyásába. Csak figyel.
- Akkor miért segít nekünk? Ezzel is beleavatkozik, nem?
- Tudnunk kell, meddig érdemes betartani a szabályokat, és mikor válnak értelmetlen akadályokká.- szólt közbe Shareda hirtelen- Mint ahogy tudnunk kell feláldozni egy életet, legyen az bármilyen drága számunkra, a többség érdekében.- Halkan és nyugodtan beszélt, tekintetét továbbra is maga elé a padlóra szegezve, de valahogy Artynak elment a kedve a kérdésektől. Hiába volt az arca rezzenéstelen, a férfit elárulták saját szavai. Valamilyen magasabb cél érdekében feláldozta a barátját, és ezt nem képes megbocsájtani magának. Maga volt a testet öltött bűntudat. Arty úgy vélte a férfi megingathatatlan nyugalma valójában fásultság, mely több száz éves önmarcangolásának eredménye. Szánta őt, ugyanakkor hiába próbálkozott, képtelen volt megérteni. Jó fél órán keresztül haladtak némán a kacskaringós járatokon, mikor Shareda hirtelen megállt.
- Az utat megmutathatom, de az akadályokat nem győzhetem le helyettetek. A túloldalon várok rátok.- azzal eltűnt. Előttük a járatot robusztus, kétszárnyú kőkapu zárta el. A kőbe jól látható latin feliratot véstek.
- Aki a világgal akar megküzdeni, annak előbb önmagával szemben kell győzelmet aratnia.- fordította Blake.
- Bármi legyen is ott, legyőzzük. Fegyvereket készenlétbe!- morogta Adam, és jobbját kardja markolatán tartva a kapu felé lépett. Balját felemelte, hogy egyetlen lökéssel szélesre tárja a kapuszárnyakat, ám ekkor egy hatalmas csattanás kíséretében minden elsötétült. Mikor Arty magához tért, a földön feküdt, minden oldalról tükrök vették körül. Megdörzsölte a halántékát, és feltápászkodott. Pillantása véletlenül az egyik tükörre vetődött, és beledermedt a mozdulatba. Élete legborzalmasabb emlékeinek egyike pergett le előtte ismét. Kezdő rendőr volt még, mikor egy gyilkossághoz hívták helyszínelni. A szülők és a két idősebb gyermek a lakás különböző pontjain hevert brutálisan meggyilkolva. Ám ami Arty számára a legborzasztóbbá tette ezt az emléket, az saját felfedezése volt: még a bölcsőben fekvő csecsemőnek is elvágták a torkát. A detektív sok mindent el tudott viselni, de a gyerek gyilkosságokat nem. Számára ez megbocsájthatatlan bűn volt. A tükörben az emlék újra és újra kezdődött, minden rettenetes részletet élesen megmutatva, ám Arty képtelen volt mozdulni. Mint mikor valaki szökőárat lát: elméjét jéggé fagyasztotta, tagjaira ólmos súllyal nehezedett az iszonyat. Szemei kitágultak, légzése egyre rendszertelenebbé vált. Elméje sikoltva tiltakozott „Elég volt! Nem akarom!”, de még a fejét sem volt képes elfordítani. Ekkor látta meg az emléken átsejleni a valóság egy morzsáját: valaki állt mögötte és fegyvert fogott rá. A közvetlen veszély tudata jót tett a detektívnek. Még fel sem fogta igazán, mit lát, de teste már mozdult: oldalra pördült és szembefordult támadójával. Az idegen talpig feketébe öltözött, arcát is fekete maszk takarta, mely csak csillogó égkék szemeit engedte látni. A hosszú, szőke hajfonatról Arty azonnal felismerte. Ő volt a vadászlány. Nyilván hátba akarta lőni a detektívet, de ahogy az oldalra pördült, a lány pillantása a tükörre vetődött. Arty nem tudta, mit láthat, mert nem mert oda nézni, de a pániktól kitáguló szemek, és a hirtelen reszketni kezdő két elárulták, hogy borzalmas lehet. A detektív nem tudott parancsolni magának. Odalépett, és levette a maszkot. Ekkor újabb meglepetés érte. Ismerte ezt az arcot. Nagyon is jól, bár amikor ő látta, még egy ártatlan gyermekhez tartozott. Lehetetlennek tűnt, ám mégis ő volt. Ő kellett, hogy legyen.
- Jeny…-suttogta a nevet, melyet oly’ sokszor hallott már a Mordvinoktól végtelen szeretettel és még annál is végtelenebb gyásszal. A lány nem felelt, sokkot kapott az emléktől, amit látott, és amit valószínűleg el is felejtett már. Kezéből kihullott a fegyver, de elég szerencsétlenül esett, eldördült, és a becsapódó golyó szilánkokra zúzta a tükröt. Ezzel véget ért a bűvölet. Jennifer összerezzent, felkapta a földről és ismét Artyra fogta fegyverét, ám a bájos arcocska elárulta, hogy pusztán összezavarodottsága vezérli tetteit, nem pedig a korábbi gyilkos szándék. Szegény lány most már végképp nem értett semmit. Arty meg tudta érteni. Lassan felemelte a kezét és rámosolygott.
- Jeny…
- Honnan tudod a nevemet?
- A testvéreidtől…
- Nem! Nem a testvéreim! Azok a szemetek megölték a családomat! Ez valami átverés!
- Nem, nem az. Te közéjük tartozol. Próbálj visszaemlékezni! Mit láttál a tükörben? Apátok halálát, igaz? Ugye, fáj? Légy logikus, kislány! Neked hazudtak, ennyi éven át végig hazudtak! Te Mordvin vagy, és a lelked mélyén ezt tudod is!- Legnagyobb meglepetésére szavai azonnal célt értek. Jennifer leengedte a fegyvert, és sírva fakadt. A detektív gondolkozás nélkül ölelte őt át. Percek teltek el így. Jeny sírt, Arty reszketett a boldogságtól. Bár ő nem volt tagja a családnak, tudta, mennyire nehéz volt a Mordvinoknak kishúguk elvesztése. Kicsit olyan volt ez, mintha csoda történt volna, mintha Jeny feltámadt volna a halálból. Viszont egy dolgot még mindig nem értett: Jeny egy kislány testébe zárva került az örökkévalóságba, de egy húsz év körüli kész nő zokogott a karjaiban. Lehetséges lenne rávenni az időben megfagyott vámpírtestet rávenni az öregedésre? A kérdés túl tapintatlannak tűnt ahhoz, hogy fel merje tenni, így tudásszomját későbbre halasztotta. Kicsit eltolta magától a zokogó lányt, hogy a szemébe nézhessen.
- Jeny, figyelj rám egy kicsit! Ki kell jutnunk innen, amilyen hamar csak lehet, hogy megkeresgessük a testvéreidet, rendben?- a lány biccentett, így a detektív folytatta:- Bármit csinálsz is, ne nézz a tükörbe! Ez nagyon fontos.
- Valahogy meg tudom érteni.- mosolyodott el Jennifer, és kitörölte a könnyeket a szeméből. Kézen fogták egymást, és leszegett fejjel elindultak. Nem volt túl könnyű, de azért elboldogultak. A tervezők nem bonyolították túl az útvesztőt, nyilván úgy gondolták, a tükrök elegek lesznek a betolakodók feltartóztatására. Jeny nagy segítségnek bizonyult, gyakran csak az ő makacssága miatt fordultak a jó irányba. Tanulságos volt figyelni, ahogy emlékei a felszínre kerülnek, egyik a másik után, és ezáltal személyisége is megváltozik. Jó kedélyű, játékos lány volt, aki a légynek se tudna ártani. Arty gyanította, hogy hipnózissal érték el nála, hogy személyisége kiforduljon önmagából, és elfelejtse emlékeit. Erőfeszítésük végül meghozta gyümölcsét, mert nagyjából háromórányi bolyongás után sikeresen kijutottak a labirintusból. A kijáratnál Shareda, Jeremy és Keita várták őket, a többiek még bent voltak. A legidősebb Mordvin logikai képességei mindig is lenyűgözték Arty-t, így egyáltalán nem lepődött meg, hogy Jeremy könnyebben vette ezt az akadályt, mint ő maga. Keita teljesítménye kissé megdöbbentette, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy az őrültek néha meglepő dolgokra képesek, és az ijesztő szemű férfi a maga módján igencsak logikus. Jeremy teljesen nyugodtnak tűnt, bár a hidegvérét ismerve, akár meg is játszhatta ezt. Keita ezzel szemben a falhoz kuporodva ült, térdeit átkarolva, elfordulva tőlük, akár egy ijedt kisgyerek. Előre-hátra dülöngélt ültében, és ajkai mozogtak, bár nem lehetett érteni, mit mond, túl halkan beszélt ahhoz. Azonnal egyértelmű volt, hogy a személyiségei váltottak, és a detektív azt a halálra rémült gyereket látja, akinek annyi borzalmat kellett átélnie. Arty aggódott érte, bár fogalma sem volt, mit tehetne ilyen helyzetben. Jeremy öccse előtt térdelt, finoman cirógatta szőkés-vöröses haját és halkan beszélt hozzá. Nyugtató szavai meghozták hatásukat. A roham lecsitult, majd elmúlt. Keita felemelte a fejét és körbenézett. Mozdulatai még kissé nehézkesek voltak, lassan nyerte vissza az uralmát a teste fölött, de egyértelműen egy felnőtt férfi mozdulatai voltak.
- Mi történt?- kérdezte rekedten.
- Rohamot kaptál. Fel tudsz állni, öcsi?
- Azt hiszem.- biccentett Keita, és elfogadta bátyja felé nyújtott kezét, aki felhúzta őt. Ekkor vették észre Arty-t, és a mögötte ácsorgó lányt. Keita szeme hatalmasra tágult, mellette álló bátyját csak keze remegése árulta el.
- Ez… nem lehet…- suttogta. Arty csak mosolygott, és félre lépett. Mintha csak erre várt volna, Jeny szinte röpült bátyja karjaiba.
- Jeny…- suttogta Jeremy döbbenten.
- Jeremy… Keita…- a fiatal vámpírlány ismét sírva fakadt. Zokogott a boldogságtól fivérei karjaiban. Az elkövetkező öt percben Arty valóságos kis csodának lett szemtanúja. A Mordvinok lassan kiértek a labirintusból, egyik a másik után. Egyiküknek sem kellett magyarázni kicsoda az újonnan odakerült szőke lány. Szinte rohantak ki az útvesztőből, hogy minél hamarabb magukhoz szoríthassák halottnak vélt kishúgukat. Talán Sophie örült neki legjobban, de ennyi fivér mellett talán nem is csoda, hogy a két nővér közel állt egymáshoz.
- Már csak egyet nem értek. –gondolkozott hangosan a detektív, miközben Shareda vezetésével már ismét a folyosókat rótták. –Egy vámpír teste nem fejlődik, tehát Jeny-nek még mindig úgy kellene kinéznie, mint egy öt éves kislánynak, nem?
- De. Ha még vámpír lenne, így kellene lennie.
- „Ha még vámpír lenne”? Ezt hogy érted?- értetlenkedett Arty.
- Van rá mód, hogy a vámpírokat újra emberré lehessen tenni. Egy mágikus szertartás közben ki kell szakítani a lelkükből a ragadozót. Nehéz és kockázatos, de végre hajtható. - felelte Dex. Arty megborzongott. A hallottak alapján nem tűnt túl kellemes műveletnek. Egy darabig némán haladtak a labirintus folyosóin, és a detektívet teljesen lekötötték saját gondolatai. Elmélkedéséből Shareda hangja riasztotta fel.
- Sok sikert a harchoz. A túloldalon várlak titeket.- azzal a hallgatag démon ismét eltűnt, mintha csak a barlangot alkotó szikla szívná magába. Adam karja markolatára csúsztatta a kezét, Marcus pedig rámarkolt a kabát alatt egyik pisztolyára. Egy díszes márvány ajtó állta útjukat. A faragványok liliomokat, tündéreket, és kacskaringós indákat ábrázoltak. A kusza mintákban volt valami megmagyarázhatatlan, lehengerlő szépség. A detektív percekig csak állt ott, és szinte itta magába a látványt. A Mordvinokat valószínűleg ugyanúgy lenyűgözte, mint őt magát, hiszen hosszú ideig egyikük sem mozdult vagy szólalt meg. A bűvöletet Adam törte meg. Nem meglepő, hiszen neki volt a legkevesebb művészi érzéke. A harcművész vámpír előrelépett és izmos vállát a márványnak feszítve megkísérelte kinyitni a kaput. Talán ő maga lepődött meg leginkább, amikor ez sikerült is neki. A kapuszárnyak zökkenőmentesen nyíltak szét, és hihetetlen látvány tárult a szemük elé. Hirtelen mintha egy másik világba csöppentek volna. Odakint tombolt a kegyetlen orosz tél, a márvány ajtón túl mégis zöldellt a fű, csicseregtek a madarak, és virágillatot hozott a lágy tavaszi szellő. Mintha egy tündérmesébe kerültek volna, minden olyan békés és nyugodt volt. Beléptek és letelepedtek a selymes fűre. Sophie és Jeny összeölelkeztek, Damieon hasra vágta magát mellettük. Marcus hátát barátjáénak vetette. Édes szomorú hárfa muzsikát hozott feléjük a szél. Talán egy ballada lehetett, de Artynak könnyek szöktek a szemébe, olyan szívszaggatóan szép volt. Keita pár lépésre állt tőle. Felfelé nézett, narancsos szemei az illatos lombok takarásába vesző eget pásztázták, szőkés-vöröses haján táncot jártak az aranyszín napsugarak. Arca komoly volt, kétségtelenül egy felnőtt férfié, de sápadt bőrén vérbarázdákat szántottak messze révedő szemeinek könnypatakjai. A vámpír sírt. Nőiesen hosszú, szőkés-vöröses pilláin rubint gyöngyökként ültek meg könnyei, ahogy lassan lehunyta a szemét. A detektív sosem gondolta volna, hogy egy őrült képes ilyen szépen sírni. Keita nem szipogott, nem hüppögött, csak a könnyei folytak, mintha egy csapot nyitottak volna meg a lelkében, melyből most szavak és kifejezések nélkül folytak volna ki az érzések, melyeknek egyedüli tükrei karmazsin könnyei voltak. Ez volt az első alkalom, hogy Arty szépnek látta őt. A férfi sápadt, kisfiús ajkai megváltak egymástól, hogy egy halk, reszketeg sóhaj kiszabadulhasson szíve legmélyéről, majd Keita megszólalt:
- Ügyes trükk, de nem dőlök be neki kétszer. Gyere elő!- Arty először azt hitte, rosszul ítélte meg a férfi elme állapotát, és az másik énjéhez beszél, de ekkor a hárfa hangja elhalt, selyemsuhogás hallatszott, és egy közeli rózsalugasból kilépett valaki. Magas, karcsú alak volt, bőre porcelán fehér, haja derekáig lehullámzó ébenszín tömkeleg, szemei bársonyos lila ékkövek, arca a leggyönyörűbb női arc volt, amit Arty valaha látott. Apró virágokkal telepöttyözött ciklámen selyemkimonó volt rajta, aprócska kezeiben egy arany hárfát tartott. Ahogy meglátták, a vámpírok azonnal felugráltak ültükből, mintha a lány látványosan eloszlatta volna a hely varázsát. Keita rezzenéstelen arccal bámulta az idegent.
- Ki vagy te?
- A kérdés az, hogy te ki vagy.- suttogta lágy selyemhangon a lány és ismét megpendítette a hárfáját. A keletkezett hang szinte a lelkükön rezonált végig, és még a gondolatát is elvetették, hogy tegyenek a lány ellen. Kivéve Keitát. A vámpír arcán eszelős vigyor futott keresztül, és kiütötte a hárfát a lány kezéből.
- Rám nem hatnak az ócska kis trükkjeid! Utoljára kérdem: ki vagy te?- a kimonós idegen egy pillanatra megszeppent, erre a fordulatra nem számított.
- Yumenaia.
- Rendben van, Yumenaia, ereszd el a többieket!- a borostyánszín szemek megvillantak és a bűvölet ismét megtört. Arty összerezzent, ahogy tudata kikerült az idegen szorításból, és akaratlanul is közelebb húzódott barátjához.
- Mi… mi ez?
- Egy tündér. Legalábbis azt hiszem. Mocskos kis trükkjei vannak, az hét szentség.- A detektív erre csak helyeselni tudott. Yumenaia nyilvánvalóan veszélyes volt, mégsem támadhatták meg csak úgy, hiszen végeredményben egy nő volt! A tündér rájuk nézett, illetve valahová közéjük, mégis mindannyiuknak az volt az érzése, hogy egyenesen őket figyeli.
- Mit kerestek itt? Nincs semmi dolgotok erre. Menjetek haza!- Bár a hárfája most nem volt nála, a lánynak mégis elképesztő hipnotikus tehetsége volt. Arty elméjét pillanatok alatt hatalmába kerítette, és Marcusnak vaskapocsként kellett tartania, nehogy visszasétáljon a hóesésbe. Yumenaia elégedett volt. Lassan ismét kezdte átvenni az irányítást a vámpírok elméje felett. Viszont Keita is résen volt, a kimonó hosszú ujjánál fogva földre rántotta a tündért. A szemkontaktus és ezzel a hipnózis is megtört.
- Eressz el!- sziszegte a lány, de a fiúnak eszében sem volt Leszorította, hogy mozdulni sem tudott. Ez persze nem tetszett a lánynak, kapálózott és sikítozott. A vámpír, hogy elhallgattassa, saját ajkait használta a lány szájának befogására. A tündér úgy meglepődött, hogy csak pislogni volt képes.
- Ne, végre.- fújtatott Keita.- Nem mi vagyunk a rossz fiúk ebben a sztoriban! Nem akarunk bántani, csak eressz át minket. Ha nem akarunk világkatasztrófát, meg kell szereznünk a Csillagot még Justin előtt.- Yumenaia lassan biccentett, és Arty nem tudta nem észrevenni, hogy a lány elpirult.
- Elvezetlek titeket a Csillaghoz, ha kivisztek innen.
- Felesleges belemennünk egy ilyen alkuba. Shareda megbízhatóbban vezet minket.- mordult fel Adam.
- Ez igaz. De Shareda csak vezetni tud minket, ellenben ez a lány komolyan segítségünkre lehet, legalábbis helyismerete, az van.- érvelt Jeny. Ezt a többiek is kénytelenek voltak elismerni, így Jeremy végül rábiccentett, Keita pedig felhúzta a tündért a fűből. Yumenaia felkapta a hárfáját és kimonója ujjába rejtette.
- Kövessetek.- mondta halkan, és hátat fordítva nekik, elkezdett átvágni a lugason. A vámpírok laza, kettes-hármas sorban követték. Damieon vigyorogva csapódott Keita mellé.
- Hé, öcsi! Baszottul bejössz a spinének!
- Hogy mi?- pillantott fel az öccse fátyolos tekintettel.
- Mondom: a csaj beléd esett, mint vak ló a gödörbe.
- Kétlem…
- Egyáltalán mi a frásznak csókoltad meg?
- Valahogy el kellett hallgattatnom, és ha elengedem a kezét, még megütött volna.- Damieon prüszkölve röhögtem el magát. Arty ezt hallva oldalba bökte Marcust.
- Te… Keitára hogy-hogy nem hatott Yumenaia hipnózisa?- Jégszobor kicsit elgondolkozott
- Szerintem azért, mert skizofrén. Talán a tudata egyik felével még boldogult volna, de a két tudat fél közti kapcsolat túl bonyolult ahhoz, hogy rendesen hipnotizálni lehessen.- a detektív ezen elgondolkozott. Eközben Yumenaia kivezette őket a lugassá alakított teremből. Mikor kiértek a folyosóra Shareda már ott várta őket. A démon ismét lesütötte a szemét, mintha a lába előtti talaj sokkal jobban érdekelné, mint az érkezők. Arty ennek láttán elhúzta a száját.
- Ez sosem néz ránk?- morogta. Kísérőjük lassan ráemelte a tekintetét. Aranyszín szemei olyan üresek és üvegesek voltak, mint egy halotté.
- Nézhetek, de nincs sok értelme. Úgysem látlak.- a detektív gyanakodva lengette meg a kezét Shareda arca előtt, de az még csak nem is pislogott.
- Te vak vagy!- a démon biccentett
- Megvakultam, amikor végignéztem az első vámpír születését.
- Álljunk meg egy szóra! Ezt úgy érted, hogy egy földalatti labirintusban, amiről sosem készült térkép, vezet minket egy VAK démon?!- csattant fel Arty, Shareda csak biccentett
- Igen. De nem kell félned, Arthur Moore, tökéletesen el tudok tájékozódni a látásom nélkül is.- a detektív vitatkozni akart, de Marcus lefogta a karját és picit megrázta a fejét, jelezve, hogy ne tegye. Miközben tovább folytatták útjukat a sziklába vájt folyosókon, meg is magyarázta tettét:
- Bízz bene, Arty! Ismerem már egy ideje, és annak ellenére, hogy nem lát, Shareda soha semmivel kapcsolatban nem szorult segítségre. Ha ő azt mondja, hogy tudja, merre kell menni, akkor mérget vehetsz rá, hogy tényleg tudja.- Túlzás lenne azt állítani, hogy Arty ettől megnyugodott, de barátja érvelése elgondolkoztatta. Elvégre a Krónikás egy démon, nagyon is lehetséges, hogy egyéb képességei bőségesen kipótolják hiányzó látását. Míg a detektív a végére ért ennek a gondolatmenetnek, egy medenceszerű, lejtős, fél kör alakú terembe értek.
- Sok sikert, a túl oldalon várlak titeket.- fordult szembe velük Shareda, majd a következő pillanatban eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hatalmas sziklák hevertek a teremben szanaszét, mint egy rég elfeledett épület romjai, és a velük szemközti falon repedések futottak végig, akár egy durván kifaragott ajtó. Ennek az „ajtónak” a közepén egy hatszor hatos rács, az apró kis kőkockákon idő koptatta faragványok. Elég nyilvánvalóan egy rejtvény, aminek megoldása nélkül nem lehetett tovább haladni. Míg Yumenaia lefújogatta a rejtvény faragványairól a port, Jeremy, Dex, Keita és Blake máris köré gyűltek, hátha tudnak kezdeni vele valamit. Addig a többiek kényelembe helyezték magukat, hogy kipihenjék eddig fáradalmaikat. Jeny halkan suttogva mesélt a vadászoknál eltöltött éveiről Sophie-nak, a kíváncsi Marcus pedig Artyval együtt odaült hallgatni. Jennifer szőke loknijaival és égkék szemeivel határozottan bájos lány volt, ám a detektív szemében messze elmaradt nővére mögött, akinek rakoncátlan éjsötét fürtjei, és bájos-félénk mosolya szinte megbabonázta a férfit. Indulásuk óta ez volt az első alkalom, hogy alaposabban szemügyre tudta venni Sophie-t. Haját ezúttal is szoros fonatba kényszerítette, de körülbelül ennyi volt rajta a megszokott. Arty a vámpírlányt eddig mindig csinos, kicsit gótikus ruhákban látta csak, ezzel szemben most egy prémgalléros sötétszínű télikabátban, egyszerű farmerben, és edző cipőben volt. Tőle szokatlan viselet, ám nem előnytelen. Még ebben a hétköznapi ruhában is babonázóan szép volt. Arty szinte meg sem hallotta, amit Jeny mesélt, végeláthatatlan kiképzésekről, kegyetlen feljebbvalókról és még kegyetlenebb társakról. Álmodozásából Marcus riasztotta fel, ugyanis egy jól irányzott könyökmozdulattal, nemes egyszerűséggel lelökte a detektívet a szikláról, amin ült.
- Hé, ezt most miért csináltad?- morgolódott Arty, majd Sophie csilingelő kacaját hallva fülig pirult.
- Ébresztő, Rómeó! Indulunk.- mordult Marcus, majd elvigyorodott, és felhúzta a földről barátját.
- Ne bámuld így, még kiesik a szemed.- suttogta, maikor a lányok már odébb álltak.
- Nem is bámulom!
- Ó, dehogynem! Ha látnád magad kívülről! Olyan feje vágsz, hogy szinte már szívecskék vannak a szemed helyén!
- Marcus, tégy meg nekem egy szívességet, és nyeld le a nyelved!- Jégszobor vágott egy fintort. Arty már jól ismerte ezt, a férfi ilyenkor visszafojtani próbálja kitörni készülő nevetését.
- Egyszerűbb lenne randit kérni tőle, mint kibámulni a világból, nem gondolod?- A detektív már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de Damieon kiáltása megzavarta őket:
- Faszom belétek, ha nem toljátok ide azonnal a seggeteket, isten bizony itt hagyunk!- Arty odapillantott, és már meg sem lepődött, hogy a korábban útjukat álló kőfal helyén most egy boltíves kapu állt. Mire odaértek, Adam épp belökte a hatalmas kapuszárnyakat, és a kis társaság átmasírozott a következő terembe. Mikor követte a többieket, Arty nem tudta, min lepődjön meg jobban: a tényen, hogy a „következő terem” nyilvánvalóan egy gyerekszoba, vagy az ebben a gyerekszobában található játékokon. Persze akadtak az emberi fogalmak szerinti gyerek méretű játékok is szép számmal, de a mellettük lévő körülbelül három emelet magas plüssmackó azért adott okot némi aggodalomra. Arty körbenézett, és nyelt egyet. Az eddigi tapasztalataikhoz annyira nem illett ez a hely, hogy nem igazán tudta hova tenni.
- Mi ez a hely?- kérdezte bizonytalanul.
- Nana szobája.- hallotta- hallotta Shareda hangját. A detektív nem vette észre, mikor került oda, de a vak démon ott állt mellette.
- Nana?
- A Bánat Csillagának Őre. Az egyetlen személy, aki képes megérinteni a követ. Találjátok meg, és elvezet titeket hozzá.
- Találjuk meg? Nem nőttünk már ki ebből?- morgolódott Zed, de Jeremy leintette:
- Ha ezt kell tennünk, hogy megszerezzük a Csillagot, akkor ezt tesszük- A vámpírok és Arty szétszóródtak a teremben, és keresni kezdtek, bár maguk sem tudták, mit. Yumenaia és Shareda az óriás mackó mellett álltak, és őket figyelték. Végül Sophie járt sikerrel. Kiderült, hogy Nana egy öt év körüli kislány. Legalábbis annyi idősnek tűnt, de bűbájos cica füleit tekintve Arty nem vett volna mérget rá. Nagy, türkiz szemeivel egyesével mérte végig őket, végül pillantása megállapodott Jeremy-n.
- Mire kell nektek a Csillag?- a detektív kissé megdöbbent a direkt kérdésen, de a legidősebb Mordvinnak szem se rebbent.
- Meg akarjuk semmisíteni, mielőtt Justin ráteszi a mancsát.
- Elkéstetek.- ez az oly’ egyszerű egy szavad mondat még a mindeddig higgadt Jeremy-t is kizökkentette nyugalmából.
- Mi? De hát ez…
- Megelőztek titeket. Nana elbújt előlük, de már a kamrában vannak. Ha nem sietünk, mindennek vége! Kövessétek Nanát, Nana megmutatja az utat!- azzal választ sem várva elindult keresztül a játékokkal telezsúfolt termen. Jeremy habozott, csak Shareda nyomában indult meg.
- Hogyan előzhettek meg minket? Azt hittem, a legrövidebb úton jöttünk.
- Így is van. De egy olyan szövetséges, mint Mágus gyakorlatilag szükségtelenné teszi a szabályok betartását. Valószínűleg fekete mágiát használtak, és ide teleportáltak Nana termébe.- adta meg a választ bátyja kérdésére Dex. Arty szíve a torkában dobogott. Justin és Mágus itt voltak, nem messze tőlük. Nem tudta eldönteni, a félelem vagy a bosszúra éhes izgalom reszkettetteti- e meg jobban. Tisztában volt ugyan sajt gyengeségével, de fájdalmat akart okozni a férfinak, aki képes volt bántani egy olyan csodálatos nőt, mint Sophie. Eközben elértek egy a barlang méretéhez képest kicsi, fából készült ajtót. A nyílászárót korábban hatalmas kupac plüssállat takarhatta, mert ezek most durván szanaszéjjel hajigálva hevertek a padlón. Nana lendülete megtört, egy hosszú pillanatig némán szemlélte a rendetlenséget, majd felemelt egy lila nyuszit és magához szorította. Sophie gyengéden simított végig a gesztenyeszín fürtökön, és a kislány rámosolygott.
- Usa-chan nem félt, mert tudta, hogy jönni fogtok és megmentitek.- azzal az ajtóhoz futott, és szélesre tárta. Arty azt várta, egy hatalmas, szemkápráztatóan gyönyörű csarnokot lát majd, legalább kétszer akkorát, mint amiben voltak, de tévedett. Nana nem hazudott, amikor kamrának nevezte a helyet, valóban ez volt rá a legjobb szó, már ami a méreteit illeti. Olyan aprócska volt, hogy be sem fértek volna mindannyian. Talán ha hat embernek lett volna kényelmes a benti kis tér, ám most ennek nagy részét egy kavargó felületű, nagyjából két embernyi, mélyvörös gömb foglalta el.
- Mi a fene ez?- fakadt ki a detektív.
- Egy erőtér. Valószínűleg Mágus munkája.- felelte Dex.
- Ott vannak bent! Megpróbálják elvinni a Csillagot, de nem fog menni! A Csillagot csak Nana tudja megfogni, mindenki mást megéget.- szólt közbe a kislány.
- Hát ha ott vannak, akkor kirángatom onnan azt a két patkányt a torkánál fogva, és teszek róla, hogy ne tehessék rá a mancsukat a Csillagra!- rántotta elő egyik revolverét Marcus. Nana azonnal mellé lépett.
- Nana segít neked!- lépett mellé a kislány határozottan, ám ekkor Sophie bátyja vállára tette a kezét.
- Marcus… én kevertem össze a dolgokat, én is fogom kibogozni!
- Ezt hogy érted, húgi?
- Nekem kell mennem. Justinnal elsősorban velem van baja. Ideje, hogy letisztázzam vele ezt az egészet.
- Na de… kezdett volna vitatkozni Jégszobor, ám Jeremy leintette.
- Nem, Marcus. Igaza van. Vigyázz magadra!- utolsó mondatát már Sophie-nak címezte, akit megölelt, majd a két lány kéz a kézben a gömb felé indult. Arty szíve úgy tűnt, nem akar dobogni többé. Legszívesebben azonnal visszarántotta volna Sophie-t, hogy utána a legidősebb Mordvin képébe vágja felelőtlenségét, de valahogy nem volt rá képes. Teltek-múltak az óráknak tűnő percek, és semmi változás nem történt. A gömb elnyelte Sophie-t és Nanát, felszíne kissé még fodrozódott, majd megszűnt az is, mintha a két lány soha nem is létezett volna. A várakozás nehéz volt. Marcus indulatosan járkált fel-alá, Keita arcát kezeibe temetve ült egy sziklán, Yumenaia mellett, aki zavartan babrált néhány színes kaviccsal, Arty ajtófélfának vetett háttal, karba font kézzel mogorván bámult maga elé. Nyugtalan volt, még ha ez kívülről nem is látszott rajta. Aztán egyszer csak történt valami. A gömb remegni kezdett, tágulni, majd szűkülni, és végül szétpattant, mint egy szappanbuborék. Ijesztő látvány tárult a szemül elé. Ott állt Mágus, karjaiban az ájult Nanával, Justin épp undorodva lökte földre Sophie ernyedt testét. Arty szíve kihagyott egy dobbanást. Egy pillanatra megállt az idő, agya képtelen volt feldolgozni a látványt, aztán elborította a düh. Nem gondolkozott, csak cselekedett. Vitte a hév, bosszút állni, összezúzni Justint, amiért bántotta Sophie-t. De ő csak ember volt, lassabb és gyengébb a többieknél. A férfi észrevette, azonnal mozdult, é torkánál fogva a feje fölé emelte őt. Keskeny, sápadt ajkai féloldalas kígyómosolyra húzódtak.
- Szóval te lennél az a bizonyos detektív, akiért ennyire odavan ez a kis szajha.- Arty válaszolni akart, de a torkát szorító csontos ujjak nem hagytak elég levegőt. Mágus közelebb lépett, bár mozgása nem igazán volt nevezhető lépésnek, leginkább egy amőba helyváltoztatását idézte. Görnyedt volt, mintha folyamatosan meghajolva mozogna, és negédes hangja semmi jót sem ígért.
- Nagyuram, megvan, amiért jöttünk, javaslom, induljunk.- Justin biccentett, csontos ujjai még erősebben kezdték szorítani Arty torkát
Hallotta eldördülni Marcus revolverét, szeme sarkából még látta, hogy Zed feléjük mozdul. Aztán csend lett és sötét.

Előző

Következő

Vissza a főoldalra