Az első, amit Arty megérzett, az valami hűvös és
nedves volt a homlokán.
Jól esett, hiszen borzalmas fejfájása volt. Emlékei
lassan tértek vissza, de mikor már pontosan tudta, mi történt,
felpattant fektéből. Ezt meg is bánta, mert a fájdalom csak még
inkább felerősödött.
- Á, tehát felébredtél.- szólalt meg egy ismerős
hang. Arty lekapta a kendőt a szeméről, és a hang irányába
fordult. Eltartott egy pillanatig, míg felismerte a lenge öltözetű,
ágya szélére telepedő fiút. Ryan volt, Randy bátyja, Justin
szeretője. Többé már nem volt kérdés a detektív számára,
hogy hol van, helyette felmerült egy újabb kérdőjel: miért?
Amikor elvesztette az eszméletét, biztos volt benne, hogy itt a
vége, és a vámpír egyszerűen kitöri majd a nyakát. Mégis
megúszta egy fejfájással. Miért? Ryan közben ellenőrizte, hogy
van-e láza, majd ruhákat adott a kezébe. A detektív eddig észre
sem vette, hogy meztelen. Kissé elpirult és elfordult. Ryan
hangosan felkacagott.
- Nyugalom, nem egy olyat láttam már. Öltözz fel, a
Mester már vár!
- N... ne nézz!- morogta Arty. A fiú fintorgott egyet,
de azért elfordult.- Miért mentettél meg?
- Nem mentettelek meg, csak ápolgattalak kicsit.
Háremvezetőként ez alapvető kötelességem.
- Hogy miként?
- Hárem vezetőként. Én vagyok itt legrégebb óta, te
és a többiek az én felelősségem vagytok.
- Milyen hárem?- fakadt ki Arty immár enyhén
hisztérikus hangon. Ryan felkacagott, megfordult és anyáskodva
kezdte igazgatni a detektív ruháját.
- Mr. Ferrow háremében, természetesen. Itt mindenki
olyan, mint te, neki köszönhetjük az életünket. De beszélgetni
ráérünk később is. Mester már nagyon vár téged.- azzal
megragadta a detektív kezét, és elkezdte maga után húzni.
Hatalmas csarnokon siettek keresztül, ahol Ryanhez hasonlóan lenge
öltözetű fiatal fiúk és lányok töltötték az idejüket.
Körülbelül olyan harminc-negyvenen lehettek. A teremben elszórtan
ülve beszélgettek, játszottak, vagy éppenséggel aludtak. Nem
úgy tűntek, mint akiknek elviselhetetlen sorsa van. Artynak csak
pár futó pillantásra maradt ideje, Ryan máris rángatta tovább,
ki a háremnek fenntartott teremből, végig a gyertyákat imitáló
falikarokkal megvilágított folyosókon. Végül a földszinten
álltak meg egy egyszerű fa ajtó előtt, melyen rézveretes tábla
hirdette: IRODA. Ryan kettőt kopogott, majd választ sem várva
benyitott, maga után húzva a detektívet. A szoba valójában
egész kicsi volt. A polcokat különböző színű mappákkal teli
polcok foglalták el, és a berendezés is elég szegényes volt:
egy modern, fémvázas íróasztal, egy bőr borítású görgős
irodaszék, és két szintén fémvázas szék az asztal feléjük
eső oldalán. Justin Ferrow a görgős széken ült, zakója a szék
támláján pihent, nyakkendőjét lelazította, és ingének felső
három gombját kigombolta. Máskor olyan jól fésült haja most
kissé össze-vissza állt, szájából egy félig leégett
cigaretta állt ki. Arty megdöbbent. Első pillantásra meg sem
ismerte. Valahogy sosem képzelte volna, hogy Justin ennyire emberi
lehet. Egy pillanatra el is felejtette, ki ül előtte. A férfin
látszott, hogy már régóta az előtte heverő papírokat bújja,
talán napok óta nem is alszik. Mint rendőr Arty persze tudta,
milyen érzés, és sajnálta érte Justint. A vámpír
felpillantott, aprót biccentett, kivette a szájából a cigarettát
és egy füstfelhő kíséretében ennyit mondott:
- Köszönöm, Ryan, elmehetsz.
- Igenis, Mester.- felelte a fiú, és mire Arty
feleszmélt, már nem volt ott. A hirtelen jött szimpátia
elszállt, és Arty ellenségesen bámult a férfira.
- Miért nem ülsz le?- kérdezte a vámpír, miközben
elnyomta a csonkig égett cigarettát.
- Nézze, Mr. Ferrow...
- Justin.- vágott közbe a másik, majd rágyújtott, és
úgy folytatta.- Vagy Mester. Nem szeretem, a petjeim magáznak.
- A milyei?
- A petjeim. Vagy ha úgy tetszik a háremem tagjai.
- Nos, igen, válójában épp mondani akartam. Ryan úgy
látszik súlyos tévedésben él. Azt hiszi, én is egy vagyok a
hárem tagjai közül.
- És jól hiszi.- vigyorodott el a vámpír. Talán csak
szembeötlő soványsága, és arcának nyúzottsága okozta, de
most egészen olyan volt, mint egy koponya. Arty ereiben megfagyott
a vér. Nem is tudta, mi rémítette meg jobban: ez a morbid arc,
vagy a szavak, amik elhagyták a penge vékony ajkakat.
- Nézze Mr... Justin,én tisztában vagyok vele, hogy
vonzódsz a férfiakhoz is, de én nem. Nagyra értékelem, hogy
megmentettél, bár fogalmam sincs, miért tetted...
- Ó, igazán? Ez esetben elmagyarázom.- felelte a
vámpír és összefűzte az ujjait.- A dolog igen egyszerű. Ha
csak megöltelek volna, nem bűnhődtél volna kellőképpen.
Személyesen tudom igazolni, hogy van rosszabb a halálnál, és nem
sokára te is osztani fogod ezt a nézetemet...
- De... de hát miért?
- Aki nincs velem, az ellenem van. ÉS ne hidd, hogy nem
láttam, hogy mereszted a szemeidet arra a kis szajhára.- Arty maga
sem értette, miért, de elvörösödött.
- Nem szajha!
- Igazán? Akkor te minek nevezed azokat, a nőket, akik
csak játszanak mások érzéseivel, aztán elhajítják őket, mint
egy darab szemetet?
- Sophie egyáltalán nem ilyen!
- És ezt mégis hogyan tudod igazolni? Mióta is
ismered? Fél éve? Egy éve?
- Nem kellenek évszázadok ahhoz, hogy tudjam!
- Emberekkel szemben talán tényleg nem, hiszen nekik
sincsenek évszázadaik, hogy mesterfokra fejlesszék a képmutatás
művészetét.- Arty erre már nem tudott mit mondani. Justin
győzelme biztos tudatában folytatta:
- Maga azt hiszi, a jó oldalon áll, de mire alapozza
ezt? Szimpátiára, egyoldalú benyomásokra! Tipikus emberi
hozzáállás. Istent játszik, és önkényesen eldönti, mi jó és
mi rossz, és közben önmagán kívül senkit sem vesz figyelembe.-
Arty hallgatott. Kénytelen volt beismerni, hogy a férfinak igaza
van. Meg lehet, hogy végig az orránál fogva vezették őt,
meglehet, hogy valójában a Mordvinok a „rossz fiúk”, meg
lehet, hogy Justint csak átverték. A vámpír elégedetten
szemlélte a detektív vívódását. Sikerült megingatnia hitében,
ez már fél siker. Intelligensnek sőt, kifejezetten éles eszűnek
tartotta Artyt, ezért elhatározta, hogy megszerzi magának. Igaz,
már Mágus is szinte legyőzhetetlenné teszi, de sosem árt egy
titkos tartalék. Az asztalra támaszkodott és végigmérte a
detektívet. Jobban megnézve, egészen helyes volt. Szana-széjjel
álló zabolázhatatlan vörös haja, arcán szétszórt szeplői,
és ovális szemüvege mögött merengő mohazöld szemei
kifejezettenaranyossá tették őt Justin szemében. Arty tipikusan
az a férfi volt, aki felett első pillantásra elsiklik a szem, de
jobban megnézve, megdöbbentő, mennyire jóképű, és hogy ezt
eddig nem vette észre senki. Igen, a vámpír határozottan
elégedett volt újj szerzeményével. A férfi határozottan
hasznára lesz, vagy így vagy úgy.
- Sok dolgom van, menj vissza a hárembe.- váltott
barátságos már-már atyai hangnemre- Ha szüséged van bármire,
csak szólj Ryannek.- Arty egyfajta önkívületben indult vissza.
Justin hangjában volt valami hipnotikus erő. Az a lágy, simogató
tónus bármire rá tudta volna venni anélkül, hogy eszébe jusson
ellenkezni. Veszélyes képesség. Ő maga sem tudta eldönteni,
hogy ez csak a szavak okozta döbbenet-e, vagy a vámpír saját
ereje. Egy fajta transzban ment vissza a hárembe, lábai maguktól
tudták az utat, pedig csak egyszer tette meg. Mikor megérkezette,
Ryannel éppen valami társasjátékot játszott a többiekkel. A
detektív elnézte őket. Olyan boldognak, és gondtalannal tűntek.
Úgy látszott, eszükbe sem jut megszökni, tökéletesen
elégedettek jelenlegi helyzetükkel. Szeretnek itt lenni, és
szavaikból kiderült, hogy Justint is szeretik. Volt aki bátyként,
volt aki jótevőként, volt aki élete szerelmeként gondolt rá.
Arty megtudta, hogy a legtöbbüket a nyomortól, saját testük
árulásának kényszerétől mentette meg. Justin egyfajta hős
volt a szemükben, és nem volt kétséges, hogy a végsőkig
kitartanak mellette. Ez elgondolkoztatta. Justin határozottan
emberibbnek tűnt most, mint aznap a Kongresszusban. Akkor sokkal
inkább tűnt valami aljas, sunyi szörnyetegnek, most, ha ránézett,
csak egy férfit látott, aki szeretne boldogulni, akit becsaptak,
akinek kihasználták az érzéseit. Nem lehetett az szörnyeteg,
aminek Randy beállította, hiszen ezeket a fiatalokat az éhheláltól
és a szegénytől mentette meg. Ugyanakkor csak egy szörnyeteg
lenne képes ártani egy olyan tiszta, ártatlan fiúnak, mint
Randy. Az idillt egy sikoly törte meg. Arty összerezzent, és a
hang irányába fordult. A játék hevében az egyik fiú elesett és
a kovácsoltvas virágállvány sarka felhasította a vállát.
Csúnyán vérző seb volt és valószínűleg eléggé fájt is
szegénynek, hisen sírva fakadt. Ryan azonnal mellé térdelt és
átölelte.
- Katrin, szólj a Mesternek!- szólt rá az egyik
lányra, aki a háremvezető hangjára felocsúdott ijedtségéből
és elszaladt.
- Nem hiszem, hogy
komolyabb baja lenne, de el kell állítanunk a vérzést.- szólt
közbe Arty és már mozdult volna, de ekkor visszaérkezett Katrin,
nyomában Justinnal. A vámpír letérdelt a sebesült elé, az
ölébe húzta, és a sebre hajolt. Arty szívverése fegyorsult és
izgatottan közelebb húzódott. Igaz, hogy meglehetősen jó
barátok voltak Marcussal és a többi Mordvint is kedvelte, mégsem
látott még soha vámpírt táplálkozni. A Mordvinok számára ez
túl intim volt ahhoz, hogy megmutassák neki, de Justin láthatóan
nem szégyellte. Ez logikus is volt, hiszen a saját háremében
voltak. A vámpír kidugta a nyelvét, és nyalogatni kezdte a
sebet, mint egy kiscica a tejet. Elvonatkoztatva attól, hogy ez
Justin volt, nagyon aranyos látványt nyújtott. A fiú az ölében
abbahagyta a sírást, majd lassan lehúnyta a szemeit. Nem úgy
tűnt, mint akinek különösebb fájdalmat okoz a dolog, sőt épp
ellenkezőleg. Hihetetlen látvány volt. A vérzés lassan elállt,
a seb bezárult. Nem hagyott heget maga után, csak egy kissé
világosabb folt emlékeztetett rá a fiú bőrén. A vámpír
ezután lenyalogatta a vért szeretője karjáról, majd gyengéden
megcsókolta az időközben álomba szenderedett fiút, a karjaiban
vitte el egy hálófülkéig. Artyt magát is egy ilyen fülkében
szállásolták el. A hárem területe tulajdonképpen egy egész
folyósószakasz volt, ahol a tagok a nagyteremben töltötték az
este nagy részét, majd nappal hálófülkéikbe visszahúzódva
pihentek. Ezeket a helyiségeket igazán nem lehetett szobának
nevezni, hiszen olyan kicsik voltak, hogy mindössze egy ágy, és
egy éjjeliszekrény fért el bennük. A háremtagoknak nem nagyon
voltak személyes dolgaik, általában mindenen osztoztak, kivéve
néhány ékszert és apróságot, amit Justin kifejezetten
valamelyiküknek ajándékozott. Idillinek tűnt a tagok közt lévő
viszony. Úgy tűnt, ebben a háremben nincs semmi rossz, mentes a
társadalom minden mérgétől. Túl tökéletes volt. A detektív
hamar gyanút fogott, hogy valami nagy titok lappang a háttérben.
Nem volt egy filozófus alkat, de azt tudta, hogy nincsenek
tökéletes közösségek. Egyszerűen ellentmond az emberi
természetnek. Miután a pórul járt fiút lefektette, Justin még
egyszer körbenézett, hátha szüksége van még valakinek
valamire. Nagyon jó viszonyban volt a háremtagokkal, mindenkihez
volt egy-két kedves szava, egy mosolya, egy gyengéd érintése,
vagy éppenséggel egy csókja. Viszont Arty megfigyelte azt is,
hogy a lányokhoz, akármilyen szépek voltak is, nem ért hozzá.
Odalépett hát Ryanhez és csendesen megkérdezte tőle:
- Mi baja van
Justinnak a lányokkal? Haragszik rájuk valamiért?- Ryan rámeredt,
majd hangosan felkacagott.
- Ugyan dehogy!
Mester szeret mindannyiunkat, pusztán csak nőundora van.
- Hogy mi?
- Mondom: nőundora
van. Rosszul lesz, ha meg kell érintenie egy nőt. Pont ezért az
ügyfelei nagy része is férfi.- Arty meglepődött.
- Úgy értette,
hogy...ő...csak...mármint... csak a férfiakat...
- Hogy meleg-e? Igen,
az.
- Na és Sophie?-
Ryan elmerengett kicsit
- Á, igen, a
vámpírlány! Említette párszor. Azt hiszem, ő tette ilyenné.
Miatta nem képes többé nőket érinteni. De ugye ez nekünk csak
szerencse...-a háremvezető mondta tovább is, de Arty már nem
figyelt rá. Sokkolta a megszerzett információ, mely szerint a
Sophie-val történt furcsa szakítása után Justin megundorodott a
nőktől. De akkor miért tart a háremében lányokat is? Nem
hagyta nyugodni ez a gondolat, ezért meg is kérdezte. Ryan
kedvesen elmosolyodott és a vállára tette a kezét, majd egy
rakás párnához kísérte, leült közéjük és Arty-t is magával
húzta.
- Ez egy nagyon
hosszú, és furcsa történet. Tudom, te rossz embernek hiszed a
Mestert, de hidd el, nem az. A nyomortól mentett meg minket. Sokan
vannak itt, akik neki köszönhetik az életüket. Mester nem jó
kedvéből foglalkozik ékszer kereskedelemmel. Mindent csakis azért
tesz, hogy minekünk mindenünk meglegyen. Ott van például Katrin.
Beteg, a gyógyszerei nélkül pár hét leforgása alatt meghalna,
a gyógyszerek pedig nagyon drágák. Mester biztosítja neki a
gyógyszereit, és semmit nem vár el cserébe. Nem azért tart
minket, hogy legyen kit az ágyába hívnia, bár az is igaz,
mindannyian szívesen mennénk. Segíteni akar rajtunk, azért tart
itt minket, távol a világtól, ami kitasztított és összetört
minket. Mester szeret minket, megvéd mindentől, és gondoskodik
rólunk. Értsd meg Arty, ő egy jó ember.
- Ez bűzlik. Puszta
szívjóságból biztosan nem csinálná. Biztosan elvár tőletek
valamit cserébe.
- A hűségünket és
a társaságunkat. Mi vidítjuk fel, ha el van keseredve, és
hozzánk jön, ha úgy érzi, a világ összeesküdött ellene.-
Arty elgondolkozott. Ez mind szép és jó, de túlságosan
rózsaszín és tündérmesébe illő. Valahol kell lennie egy
buktatónak, a kérdés csak az, hogy hol. Mégis, Ryan beszámolója
elég hiteles volt, és a fiúnak nem lenne semmi oka hazudni neki,
hiszen nem tudhatja, hogy rendőr.
- Értem.-felelte
lassan-Mesélj még nekem Justinról!
- A múltjáról nem
sok mindent tudok, de az biztos, hogy súlyos terheket cipel
magával. Valami nyomja ott bent, és nem képes megszabadulni tőle.
Borzalmas dolgok történhettek vele, de nem tudom, mik. Én csak
azt tudom, hogy Mesternek két arca van. Egy gátlástalan, számító,
aljas alak, amit a világnak mutat és egy szerető gondoskodó
gazda, aki nem szégyelli előttünk a könnyeit és hozzánk jön
vigaszért, ha valaki beletaposott a lelkébe. Tudod, ő valójában
nagyon érzékeny személy. Van egy sajátos gúnyos humora, de ez
még nem jelenti azt, hogy érzéketlen lenne. Sőt, épp
ellenkezőleg. Olyan mély és heves érzések lakoznak benne, hogy
te azt el sem tudod képzelni. Tudom, hogy évek óta próbál
leszokni a dohányzásról, de sosem sikerül. Akkor gyújt rá,
amikor ideges, és olyankor az egyik szálat a másikról gyújtja
meg. Tudom, hogy amikor az ajkába harap már közel jár a
nevetéshez, de próbálja visszartani. Tudom, hogy amikor zavarba
jön, a füle vörösödik el először, és féloldalasan mosolyog,
hogy leplezze a zavarát. Tudom, hogy baldachinos franciaágyban
alszik, nem pedig koporsóban, mint a többi vámpír, mert utálja
a szűk helyeket. Tudom, hogy nagyon szereti az édes dolgokat.
Minél több édességet eszünk, annál valószínűbb, hogy
megkívánja a vérünket. Tudom, hogy van egy kígyó formájú
tetoválás a tarkóján, és nagyon érzékeny ott. Ha hozzáérsz,
felnyög, pedig nem szokott hangokat kiadni, még akkor sem, amikor
éppen...
- Köszönöm, Ryan,
azt hiszem, ezekre a részletekre nem vagyok kíváncsi!- szólt
közbe a detektív, de azért megragadta a figyelmét a dolog.
Rendőrként megtanulta, hogy a tetoválások nagyon hasznosak egy
személy azonosításakor. Maga a motívum talán átlagos lehet, de
kevesen tetováltatnak a tarkójukra, talán ha vethetne egy
pillantást arra a kígyóra, ha pontosan tudná, hogyan is néz ki,
talán több mindent megtudhatna, és végre fényt deríthet az
igazságra Justinnal kapcsolatban. Csak egy probléma volt.
Pontosabban kettő. Az egyik, hogy ha ennyire érzékeny területről
van szó, a vámpír nyilván odafigyel, és nem engedi meg csak úgy
bárkinek, hogy behatóbban tanulmányozhassa a tetoválását, egy
alvó vámpírnak pedig még Arty sem mert a közelébe menni.
Marcustól tudta, hogy a testük ilyenkor meghal, a szívük
megszűnik dobogni és a légzésük leáll, tehát nem sokban
különböznek egy átlagos holttesttől. A másik probléma ennél
kissé prózaibb volt: be volt zárva a hárembe. Még ha meg is
tudná nézni magának azt a kígyót, nem sokra megy vele itt, a
kijutásra pedig halványak voltak az esélyei. Egyetlen
reménysugara Marcus volt. Remélte, hogy barátja van annyira
forrófejű, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és megpróbálja
majd kiszabadítani. De mikor utoljára látta, Marcus és testvérei
egy szibériai barlangban voltak, ők pedig bárhol voltak is,
nyilván nem Oroszországban, hiszen a háremtagok már régen
ágynak dőltek volna falatnyi kis ruhájukban, ha ott lennének.
Több ezer kilométer választotta el barátjától, és annak
testvéreitől, így nem tehetett mást, mint hogy vár, és bízik.
Talán hónapokba is beletelik, amíg kimenekítik innen, tehát
elég ideje van kifundálni valamilyen módot, hogy szemügyre
vehesse azt a tetoválást. A legegyszerűbbnek tűnő megoldást,
hogy tudniillik a vámpír ágyasává válik és egy alkalommal
meglesi, azonnal elvetette. Sok mindenre képes lenne az áhított
tudásért, de erre azért nem. Ahogy Marcuson gondolkozott, eszébe
jutott Shareda. Róla pedig a Bánat Csillaga és a kis Nana.
Nyilván mindkettő itt van, de hírét se hallotta még a
kislánynak, csak remélhette, hogy jól van. És ha egészen
őszinte akart lenni, fogalma sem volt, valójában mire is jó a
Bánat Csillaga. Először is ezekre a kérdésekre kell választ
kapnia, a tetoválás ráér később is. Megkérdezte Ryant, de a
háremőr nem is hallott Nanáról. Arty sokkal jobban tartott
Mágustól, mint Justintól, így célszerűbbnek látta
magától a vámpírtól megkérdezni. Nem sokat kellett várnia.
Justin sűrűn bejárt a háremhez, általában minden szabad percét
velük töltötte. Egy alkalommal a háremtagok egy része éppen
zenélt, és énekelt, hogy Mesterük kedvére tegyen, Arty ekkor
látta elérkezettnek a pillanatot. Odalopózott az önfeledten
nevető vámpírhoz és mellé ült. Itt töltött napjai alatt
többször látta már Justint nevetni, és kénytelen volt igaza
adni Ryannek a kettős személyiséget illetően. Amikor igazán
jókedve volt, a vámpírnak a szeme nevetett legjobban, ám mikor
hazudta a nevetést, pillantása jéghideg maradt. Justin jó
színész volt, csak az avatott szem vette észre ezeket a
hajszálnyi különbségeket, de a detektív hamar beletanult, és
bár magának sem merte bevallani, kedvelni kezdte a férfit. Most
tehát ott ült mellette, nézte, ahogy nevet, majd megböködte a
vállát.
- Mondjad, Kincsem.-
felelte a vámpír oda sem figyelve. Általában „kincsem”-nek
hívta a háremtagokat, kivéve Artyt és Ryant, akiket a nevükön
szólított.
- Ez a Bánat
Csillaga...valójában mire való?- Justin döbbenten fordult felé,
de mikor rájött, hogy Arty az, arcán szétterült egyfajta
nyugodt, elnéző mosoly.
- Sosem hallottál
még a Pokol Ikrekről, Arty?
- Nem. Soha...- akik
eddig zenélte és énekeltek, most befejezték. A háremtagok
köréjük gyűltek, Justin a zsebébe nyúlt, elővett egy szál
cigarettát, és rágyújtott. Beleszívott, majd lassan kiengedte a
füstöt, csak ezután szólalt meg:
- Akkor elmesélem
nektek. A történet magával Sátánnal kezdődik. Miután
letaszíttatott a Mennyekből, oly' annyira sóvárgott Isten után,
az önmagához annyira hasonlatos létezés után, hogy megkísérelte
lemásolni a teremtést. Megalkotta a rajta kívül leghatalmasabb
démonokat, a Pokol Ikreket, Dexterát és Sinistert, vagy más
néven a Sátán Jobb- és Balkezét. Dextera a legcsodálatosabb
lény, akit a Sötét Nagyúr valaha is alakotott. Szépsége
elképesztő. Haja ébenfekete tenger, alakja, akár egy nőé,
hangja csalogány, szemei ezüstszín tavak, melyekbe ha belenézel
a lelked érzed elveszni, az arca olyan szépséges, hogy aki
egyszer látta, a Pokol legmélyebb bugyrába is követné, csak
nézhesse még. Nevetése olyan, akár a szerteguruló igazgyöngyök
csilingelése, és a mosolyától megreped a szív. Ám ehhez a
gyönyörű külsőhöz kegyetlen szív társul. Általában nem
érdeklik a harcok, de mulatattja mások szenvedése. Ő nem éri be
anyival, hogy megöljön, szeret játszani az áldozataival.
Megaláz, összetör, megőrjít, és csak azután öl meg, mikor
már semmid sem maradt. Ő a Sátán Jobbkeze, és kedvenc
szeretője. Általában ott találod a Sötét Nagyúr oldalán, de
ha nincs ott, zokognak az angyalok. A másik Iker, Sinister. Arca és
alakja pontos mása öccsének, ám sokkal erőteljesebb, harcos
alkat. Haja se nem szőke, se nem fehér, mint a régi-régi
pergamanek, szemei aranyszín gömbök, ajkain örökké ott ül egy
lenéző, kegyetlen mosoly. A Sötét Nagyúr seregeinek legfőbb
parancsnoka, vérbeli harcos, akinek az ölés olyan természetes,
akár levegőt venni. Szórakozásból mészárol le ezreket, és
kacag közben. Senki nem képes megállítani csak Mestere, és az
öccse, akihez a legmélyebb, legvadabb szerelem fűzi, amit csak
feljegyeztek. Sinister kegyetlen, de korrekt. Sosem talált még
legyőzőjére, de nem játszik azokkal, akiket kiszemel magának.
Gyorsan, mondhatni fájdalommentesen végez velük. Van egy mondás,
ami jól jellemzi őket: „Ha találkozol a Sátán Balkezével,
imádkozz Istenhez kegyelemért, de ha találkozol a Jobbal, átkozd
Istent, mert számodra minden elveszett.” Hogy a két Iker közül
melyik az erősebb, nehéz lenne megítélni, de felfoghatatlan, ami
négyszáz évvel ezelőtt történt. Valaki megölte Dexterát. Nem
tudni, ki, hogyan, és miért. Csak azt tudjuk, hogy a bátyja vérbe
fagyva talált rá. Sinisterről köztudott, hogy számára az öccse
a legtökéletesebb létező, ártatlan és tiszta, akár egy szent.
Aznap, a Sátán Balkeze megbomlott. Valóságos Apokalipszist
szabadított erre a világra. Milliók haltak meg, millió lélek
semmisült meg végleg. Nagyobb pusztítást maga Sátán sem
okozhatott volna. Hetekig, hónapokig tartott az őrület, míg
végül néhány erőteljes démon összefogott, és saját életüket
feláldozva három darabra szakították Sinistert.
Különválasztották a testét, a lelkét, és az elméjét. A
Sátán Balkeze túl erős volt ahhoz, hogy létezését végleg
eltöröljék, ezért létrejött a Bánat Csillaga, egy eszköz,
aminek segítségével Sinister feltámasztható, és irányítható.
- De... de ha
feltámad, nem fog bántani minket?- kérdezte egy fiú
bátortalanul. Justin elmosolyodott.
- Nem, Courtney, nem
fog. Amíg nálam van a Csillag, én vagyok a mestere. Nem kell
félnetek, megvédelek titeket, bármi történjék is. Na, de elég
volt ennyi mára. Nem hiányzik, hogy rémálmaitok legyenek. Na,
sipirc aludni, különben akkora táskák lesznek a szemetek alatt,
hogy bele tudlak csomagolni titeket.- a háremtagok nevettek, majd
egyik a másik után elindultak hálófülkéik felé. Arty
elgondolkodott. Justin viselkedése több volt, mint különös. Egy
férfi, aki bosszújától elvakulva a Sátán Balkezét hívja
segítségül, ugyanakkor mint egy kisgyerek, naivan hiszi, hogy
ilyen hatalmas gonosznak képes lesz parancsolni, és megvédheti
majd tőle a háremet. Lassan már nem tudott mit gondolni a
férfiról. Justin egy hatalmas rejtvény volt, tele kérdőjelekkel,
és mikor már azt hitte, ismeri, tudja mit miért tesz, a vámpír
újra és újra egy sokadik arcát mutatta meg neki. Aznap nem jött
álom a szemére. Ébren feküdt az ágyában, bámulta a plafont,
és gondolkozott. Lassan három hét telt el, és kezdte úgy
érezni, hogy a korábbi élete, a munkája, a barátai, minden, ami
a kastélyon kívül van, csak egy buta álom volt. Kezdte megszokni
az itteni életet. Mindene megvolt, amit valaha kívánhatott,
mégsem volt tökéletes. Hiányzott neki Marcus, Jeremy, Sophie és
a többiek. Vissza akart menni. Vissza, a saját életébe, vissza
a Mordvinokhoz, haza. Ez a gondolat még őt magát is meglepte.
Mégis mikor kezdett el úgy gondolni a Mordvin házra, mint az
otthonára? Megpróbálta felidézni magában saját másfél szobás
kis garzon lakását. Nem sikerült. De erről eszébe jutott a
munkája. Rendőrként sok rázós helyzetben volt már része, sok
helyre kellett már beépülnie, de háremekbe még soha. Erre
elvigyorodott. Ha a főnöke és a kollégái tudnák, mit művel
éppen! Ha nyilvánosságra hozhatná ezt az ügyet, a megoldásáért
holt biztos, hogy minimum főparancsnokot csinálnának belőle. De
persze nem teheti meg. Azzal mindent tönkre tenne, a sajtó ismét
rászállna a Mordvinokra, kiderülne, hogy vámpírok léteznek, és
máris kész a tömeg hisztéria. Ezt nem engedheti meg. Még ha a
karrierjébe kerül is, meg kell őriznie a Mordvinok titkát.
Felsóhajtott és átfordult a másik oldalára. Ha már titkokról
beszélünk. Meg kell tudnia a titkok jelentését, és meg kell
mentenie Nanát. Egyik sem tűnt könnyű feladatnak. Talán
segítséget kellene kérnie. De kitől? Ryan nyilván nem fogja
elárulni a Mesterét, a többiek meg körülbelül annyit tudnak az
itteni dolgokról, mint ő maga. Mégis tennie kell valamit.
Elképzelni is szörnyű, mi történhet a barátaival, amíg ő
ölbe tett kézzel ücsörög itt. Végül elhatározásra jutott.
Nem fogja várni, hogy Marcus és a Mordvinok mentsék meg.
Megszökik innen, Nanával és a Csillaggal együtt. Mire idáig
jutott a gondolatmenetben, elnyomta az álom. Másnap este arra
ébredt, hogy valaki gyengéden rázogatja. Ryan volt az. A
háremvezetőre nem volt jellemző, hogy ok nélkül zavarjon fel
bárkit is. Általában hagyta őket aludni, amíg fel nem ébredtek
maguktól, kivéve, ha az illetőre szükség volt. Ezért is nem
értette, mi ez az egész, hiszen hivatalosan nem is volt tagja a
háremnek, őrá sosem volt szükség.
- Na, Ryan, mit
akarsz?-morogta fél álomban.
- Ébredj fel, Arty,
Mester vár.- olyan képtelenségnek tűnt, amit a fiú mondott,
hogy a detektív szeméből azonnal kiszaladt az álom.
- Engem? Nem
Albertet?
- Nem, téged.
- Engem? Miért?
- Nem tudom. Hív, ez
a fontos. Na, kelj már fel!- Arty összeszedelőzködött, és
kikászálódott az ágyból. Ezután szabályos közelharcot vívott
Ryan-nel a ruhákat illetőleg. A háremvezető mindenképpen az
övéhez hasonlatos szinte semmi darabokat akart a detektívre
erőszakolni, mondván, ez az „alkalomhoz illő öltözet”, de
Arty nem hagyta magát, hiszen esze ágában sem volt semmi olyat
tenni, amihez az a borzalom a megfelelő. Így végül sikerült
kompromisszumot kötniük és fél órával később a detektív egy
farmerban és egy fekete pólóban toporgott Justin személyes
hálószobájának ajtaja előtt. Elmondhatatlanul ideges volt.
Habár neki minden kétséget kizáróan nem állt szándékában
semmi olyasmi, ezt Justinról már nem tudta ugyanakkora
biztonsággal feltételezni, hiszen mi másért hívta volna a
hálószobájába? De nem volt más választása. Vett egy mély
levegőt, és bekopogott.
-Szabad!-
hallatszott bentről a vámpír hangja. Arty torkában dobogó
szívvel nyomta le a kilincset. Előre félt a látványtól, ami
fogadja majd, ám legnagyobb meglepetésére egészen mást látott,
mint amire számított. A szobában nyoma sem volt koporsónak,
helyette egy baldachinos franciaágy foglalta el a helyiség nagy
részét. Az ágyon pedig ott feküdt Justin, a detektív legnagyobb
megkönnyebbülésére teljesen felöltözve, és valamit olvasott.
A hálót, mint a kastély többi részét is, belengte a drága
cigaretta illata, ami jellegzetesen a vámpírhoz tartozott. Arty
határozottan megkönnyebbült, belépett, és becsukta maga mögött
az ajtót.
- Ryan mondta, hogy
beszélni akarsz velem.- A férfi annyira belemerült könyvébe,
hogy a detektív mindenképpen szükségét érezte, hogy felhívja
magára a figyelmét, de megalázkodni sem akart előtte. Úgy
érezte, ez a mondat érzékelteti, hogy saját szabad akaratából
jött ide, nem pedig azért, mert a vámpír iderendelte.
- Igen, gyere ide.-
felelte a férfi fel sem nézve.
- Itt vagyok.
- Úgy értem, ide,
mellém.
- Hogy mi?- a
detektív felcsuklott döbbenetében. Ezt nem gondolhatja komolyan!
Justin összecsukta könyvét és félretette. Seszínű szemeit a
detektívre emelte, miközben elnyomta a cigarettát, amit éppen
szívott.
- Jól hallottad.
Feküdj ide mellém.
- Miért?
- Meg foglak
harapni.- A válasz olyan hirtelen érte, hogy Arty még félni is
elfelejtett. Azt hitte, a vámpír valami egészen más miatt hívja
az ágyába, így megkönnyebbült, hogy „csak” táplálkozni
akar belőle. Mire észrevette magát, már ott állt az ágy
mellett. Justin kissé arrébb húzódott, hogy a detektív
kényelmesen elférjen mellette. Különös érzés volt, amikor a
vámpír átölelte. Tudta, hogy a férfi teste hideg, nem dobog a
szíve és nem lélegzik, de egészen más dolog volt tudni ezeket,
mint a valóságban megtapasztalni. Olyan volt, mint egy hullát
érinteni a boncteremben. Erre a gondolatra önkéntelenül
összerándult a gyomra.
- Semmi baj. Nem fog
fájni.- suttogta Justin, és megsimította a haját. Az ilyen
gyengéd gesztusok annyira szokatlanok voltak tőle. Annyira más
volt ez, mint ahogy általában viselkedett, hogy szinte
hipnotikusan hatott a detektívre, és megnyugodott a karjaiban. A
vámpír kissé oldalra fordította Arty fejét, és a nyakára
hajolt. Ahogy a hűvös, penge vékony ajkak végigsiklottak a
bőrén, verőér után kutatva, olyan érzés volt, mintha
csókokkal akarná elborítani. Artyt kirázta a hideg, maga sem
tudta, hogy az érzéstől-e, vagy a félelemtől. Aztán megérezte
a szemfogakat. Marcusét már érezte magán, és legnagyobb
meglepetésére, ez egészen más érzés volt. Legjobban úgy
lehetne leírni, hogy Justinéi hegyesebbek és vékonyabbak voltak.
Maga a harapás valóban nem volt fájdalmas, inkább csak kissé
kellemetlen. Akár egy injekció, vagy egy vérvétel. Igen,
leginkább egy vérvétel, hiszen ugyanúgy szédült tőle. Ilyen
állapotban nem volt képes mérni az időt. Nem tudta, percek
teltek-e el, vagy egy fél óra, de Justin egyszer csak elengedte.
Gyengének érezte magát, és szédült. Képtelen lett volna
megállni a lábán, de ennek ellenére jól volt. Nem halt bele, és
nem érezte úgy, hogy maradandóan kárt tettek volna benne.
- Látod, ezért
akartam, hogy mellém feküdj.- mondta Justin csendesen.- Ne aggódj,
maradhatsz, amíg kicsit össze nem szeded magad.- Arty
megkönnyebbült ennek hallatán. Már nem törődött vele többé,
milyen félreérthető vagy furcsa lehet ez az egész kívülről
nézve, fejét Justin mellkasára hajtotta, úgy pihegett. És ekkor
valami elképesztő dolog történt: a vámpír szíve dobogott.
Nyugodt, egyenletes ütemben cirkuláltatta a detektív vérét a
férfi testében. Olyan megnyugtató volt hallgatni. Arty
elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Mire végiggondolhatta volna,
már ki is mondta a kérdést, ami hetek óta foglalkoztatta:
- Justin, milyen
voltál azelőtt?
- Mi előtt?
- Hát, ez előtt az
egész előtt. Nem vagy rossz ember, de akkor miért akarsz bántani
mindenkit? Nem értem...- A férfi fújtatott.
- Ez hosszú
történet, Arty.
- Na és? Ráérünk
nem?- Justin felkacagott.
- Nem hagysz nekem
békét, amíg el nem mondom, igaz? Na jó, legyen. Hol kezdjem?
- A legelején. Mi a
legelső emléked?- A vámpír meglepődött. Pár pillanatig
hallgatott, majd elmosolyodott és csendesen, már-már
nosztalgikusan suttogott egy nevet:
- Daniel.
- Hogy kicsoda?
- Daniel.
- Az ki?
- Egy pitiáner
bűnbanda vezetője. Utcakölykök, semmire kellő csirkefogók
főnöke.
- Mi közöd neked
egy ilyen alakhoz?
- Hm? A szeretője
voltam.- felelte a vámpír és rágyújtott.
- Hogy mi?!
- Jól hallottad. Na,
várj, elkezdem az elején. Fogalmam sincs, kik voltak a szüleim,
hol és mikor születtem, vagy milyen volt a gyerekkorom. Az első
emlékem...talán tizenhét éves voltam akkor. Nem tudom, az volt-e
az első alkalom, hogy Daniel a magáévá tett, de az az első,
amire vissza tudok emlékezni. Akkoriban nem volt semmim. Se
barátaim, se családom, se múltam, se jövőm, még nevem se.
Fekete Kobra. Így hívtak, a tetoválásom alapján. Hogy pontosan
mit jelenthet, fogalmam sincs. Korábban került oda, nem tudok rá
visszaemlékezni, és Daniel állította, hogy már ott volt, amikor
megismert. Nem volt rangom a bandában, csak azért nem vágták el
a torkom, mert tudták, hogy Daniel szeretője vagyok. Nem tudom,
mit érzett irántam, de én szerettem. A leglángolóbb,
legőszintébb szerelemmel, amire csak ember képes. Bármit
megtettem volna érte, gondolkodás nélkül. Ha kéri, az életemet
is eldobtam volna. Az utcán éltünk, sikátorokban, elhagyatott
raktár épületekben húztuk meg magunkat. Egy csapatnyi utca
kölyök és piti bűnöző voltunk, akiket kivetett magából a
társadalom. Lopásból és betörésből éltünk, mert másból
nem tudtunk. Senki nem vett fel dolgozni olyanokat, mint mi. Sokat
éheztünk, előfordult, hogy csak hetente egyszer jutottunk valami
kevés élelemhez. Sosem voltam valami kiemelkedően erőteljes
testalkatú, ezért azt hitték, semmi hasznom, de volt valami,
amihez jobban értettem, mint ők: a tervezés. Többnyire fejjel
mentek a falnak. Nem derítették fel a környéket, csak mentek,
lecsaptak, és elkapták őket. Sokakat lecsuktak így, néhányakat
meg is öltek. Amikor először vetettem fel egy logikusabb
stratégiát, senki sem hitt nekem. Nem akarták elfogadni az
ötletet, hiszen én csak egy kis szajha voltam, fogalmam sem
lehetett róla. De Daniel hitt nekem. Nem tudom, miért. Talán
addigra már annyira kétségbeejtő lett a helyzet, nem tudom.
Kipróbálták a tervet, amit kidolgoztam, és fényes sikert
arattak. Azelőtt sosem sikerül még akkora zsákmányt szereznünk.
Ez meggyőzte a kételkedőket is. Attól kezdve, volt becsületem.
Az én feladatom lett kidolgozni a pontos stratégiákat, és boldog
voltam, hogy hasznomat veszik. A banda hírneve és ereje töretlenül
szárnyalt. Erősek lettünk, megállíthatatlanok. Már volt hol
laknunk, volt mit ennünk. Lassan kezdtük megközelíteni a maffia
szintjét. Daniel nagy név lett az alvilágban, és én büszke
voltam, hogy az övé lehetek minden éjjel. Bíztam benne, és
szerettem őt. Az első emlékem az ő szeme. Számomra ő volt a
világmindenség értelme. Emlékszem, egyszer azt mondta, a
taktikáink kezdenek kiszámíthatóak lenni, már készülnek ránk,
harcolnunk kell, ha zsákmányt akarunk. Ki kellett találnom valami
újat, és hogy tudjam a terv gyengeségeit elküldött az egyik
akcióra. Soha azelőtt nem mentem velük. Régebben azért, mert
csak az útjukban lettem volna, később pedig Daniel nem engedett.
Azt mondta, nem engedhetik meg maguknak, hogy megsérüljek. De
akkor elküldött a többiekkel. Nem sejtettem, mi vár rám,
örömmel mentem. Egy sikátorból figyeltem, ahogy betörnek egy
raktárba. Az akció teljes siker volt, minden a terveknek
megfelelően alakult. Azt hittem, Daniel csak aggódott, hogy minden
rendben megy-e, és nyugodtan mehetek vissza hozzá a hírrel, hogy
nem vagyunk kiszámíthatóak, továbbra is képtelenek ellenünk
védekezni. Ekkor éreztem meg a fájdalmat. Hátulról mart belém,
akár egy kígyó, még egy darab húst is kiszakított belőlem.
Őrületesen fájt. Nem itta meg a vérem, csak a földre taszított,
és hagyott elvérezni. Miközben haldoklottam, Danielt láttam
fölém hajolni. Felé nyújtottam a kezem, könyörögtem, hogy
segítsen, de nem tette. Elvigyorodott, és belém rúgott. Azt
hiszem, le is köpött. Csak évekkel később tudtam meg, hogy
sosem szeretett, csak kihasználta a képességeimet, és mikor már
kezdtem túlnőni rajta felbérelt egy vámpírt, hogy eltegyen láb
alól. Nem tudom, mivel fizetett neki, hogy ezt megtegye, azt se,
hogy túlélte-e az alkut, de azt igen, hogy a nő átverte őt.
Hagyott elvérezni, de nem ölt meg úgy, ahogy azt Daniel
elképzelte. Vámpírrá tett, és nevet adott nekem. Fekete Kobra,
a névtelen, múlttalan kölyök megszűnt létezni, és
megszületett Justin Ferrow, a vámpír. Jasmine Ferrow-nak hívták,
és minden volt, csak nem jó anya. Megtanított rá, hogyan legyek
vámpír, de feltétlen engedelmességet követelt, és olykor
ugyanúgy használt, mint Daniel tette. Nem gyermeket teremtett,
hanem egy engedelmes háziállatot, de a halállal sok minden
megváltozott bennem. Szolgáltam, mert nem tehettem mást, de a
szemem lassan felnyílt, felfedeztem magam körül a világot, és
rájöttem, hogy másképp is lehetne. Teltek az évek és egyre
inkább függetlenné váltam Jasmine-tól. Mikor Sophie-val
találkoztam, úgy éreztem, eljött értem a megváltás. Számomra
ő olyan volt, mint egy mennybéli angyal. Sokáig figyeltem őt
távolról a parkban, ahová a húgával ment játszani, mire végre
összeszedtem a bátorságom annyira, hogy megszólítsam. Egy egész
éjszakán keresztül beszélgettünk, és mikor már virradni
kezdett, a kis Jenny elaludt az ölében, és kénytelenek voltunk
elválni, megölelt. Soha azelőtt nem éreztem olyan melegséget,
mint akkor. Rég halott szívem új életre kelt, és érte kezdtem
létezni. Attól fogva minden egyes nap találkoztunk. Ismeretségünk
lassan barátsággá, barátságunk szerelemmé vált. Jasmine jól
láthatóan ellenezte a dolgot, de addigra már voltam elég idős,
hogy egyedül is boldoguljak, ezért ott hagytam, és a saját
lábamra álltam. Addigra kitanultam a tolvajlás művészetét, de
életet még sosem oltottam ki. Utánam jött, megpróbálta
rábeszélni, hogy menjek vissza hozzá. Szép szavakkal már nem
hatott rám többé, ezért fenyegetni kezdett, hogy megöli
Sophie-t, Jenny-t és az egész családjukat. Dühös lettem, és
életemben először öltem. A saját két kezemmel pusztítottam el
a nőt, aki megteremtett, és beletaszított az örökkévalóságba.
Először megrémültem, de mikor hamuvá vált testét elsodorta
egy hevesebb szélroham, elégtételt éreztem. A múltam, régi
önmagam utolsó morzsája ezzel megszűnt létezni. Véglegesen új
személy lettem, önálló, szabad vámpír. Sophie nem örült a
hírnek, irtózott a „felesleges vérontástól”, ahogy ő
nevezte. Megharagudtam rá, hiszen végső soron az egész őérte
volt, és sokáig nem találkoztunk. Mikor legközelebb elmentem
hozzájuk, úgy egy hét elteltével, hogy kibéküljünk, ott állt
a kapuban, egy vadidegen férfi karjaiban. Dühös lettem, és
számon kértem rajta, mit művel, de ő kinevetett, és a fejemhez
vágta, hogy semmit sem jelentek neki, csak játszott velem, egy
voltam a sokból, és egyébként is, ki szeretne egy ilyen
csontkollekciót, mint én. Nem akartam bántani, ezért eljöttem,
de soha többé nem kerestem fel újra. Elhatároztam, hogy
tönkreteszem a családját, elveszek tőlük minden hatalmat, és
mindent, ami számukra fontos. Keményen kezdtem dolgozni, míg
akkora befolyást nem szereztem, hogy bejutottam a Kongresszusba.
Akkoriban vettem magamhoz Ryant. Megszántam az utcán sírdogáló
fiút, hiszen olyan elesett és elhagyatott volt, mint én annak
idején. Idehoztam, enni adtam neki, tetőt a feje fölé, és ő
cserébe gondot viselt a házra. Emlékszem, jó két év telt el,
mikor egy szürkületkor arra ébredtem, hogy mellettem fekszik. A
ruhámba kapaszkodva aludt. Tudta, mi vagyok, mégis annyira
megrémisztette őt a testem halottsága, hogy vörösre sírta a
szemeit. Túl aranyos volt ahhoz, hogy ellent tudjak állni neki.
Akkor lett az enyém először. Ékszerkereskedő vagyok, sok felé
járok, és valahányszor belebotlottam egy otthontalan gyerekbe,
magamhoz vettem, és haza hoztam. Nagyjából ennyi a történet.
- És Randy? Ha
ennyire jó tét lélek vagy, miért öletted meg Randy-t? -
kérdezte a detektív, aki a történet hallgatása közben magához
tért annyira, hogy logikusan gondolkodjon. Justin értetlenül
nézett rá. A szoba félhomályában seszínű szemei szinte
világítottak, mint egy macskáé.
- Hogy ki?
- Randy! Ryan öccse!
Neki miért kellett meghalnia?
- Te miről beszélsz,
Arthur? Sosem ártanék az én Ryanemnek, sem a szeretteinek.-
Artyban szörnyű gyanú vetette fel a fejét.
- Justin, ki végzett
a Kongresszussal?
- Hogy mi?!- vonta
össze a szemöldökét a vámpír, láthatóan egy szót sem
értett.
- Te ölted meg őket,
nem igaz? Az egész Kongresszust és az összes kísérőt.
- Tévedsz. Senki nem
ölt meg senkit. Utasítottam Mágust, hogy tüntesse el őket.
Bezárta mindet egy elhagyatott épületbe, hogy úgy tűnjön,
elpusztult a Kongresszus, és átvehessem a vezetést. De az az
istenverte Jeremy nem volt köztük!- Justin mondta tovább is, de
Arty már nem figyelt rá. A férfinak fogalma sincs arról, mi
történt! Nem volt ott, és nem is erre adott parancsot. Justin
Ferrow nem tehet semmiről! Aki véghez vitte a mészárlást, Mágus
volt. És az is nyilvánvaló, hogy Justint átverték. Sophie sosem
tenné ilyet, egyszerűen kizárt. A kérdés csak az, erre a vámpír
miért nem jön rá. Talán annyit csalódott már, hogy képtelen
hinni. Justin nem tehet semmiről, Mágus a „rossz fiú” és még
saját gazdáját is átveri.
- Justin, Mágus
átver téged!
- Parancsolsz?
- Azt mondtam: Mágus
átver téged. A Kongresszust nem eltűntették, hanem brutálisan
lemészárolták, a kísérőkkel együtt. Keitának fel kellett
gyújtania az épületet, hogy eltüntesse a hullákat. Szabadulj
meg tőle, amíg lehet! Csak kihasznál, amint elérte a célját,
végez veled is!- Justin döbbenten bámult rá, majd hirtelen
elnevette magát. Arty értetlenül bámult rá. A vámpír
megborzolta a haját és egy futó csókot lehelt a homlokára.
- Úgy látom, túl
sokat ittam, félrebeszélsz. Elhiszem, hogy Mágus rémisztő, de
ne képzelj olyasmiket, amik nincsenek.- A detektív megszólalni
sem tudott, annyira ledöbbentette az iménti gesztus.
- Mára elég volt
ennyi mese. Visszaviszlek a hárembe, ideje aludnod.
- Na de....
- Nincs „na de”,
Arthur. Még a végén rémálmaid lesznek. Sipirc!- Maga sem tudta,
miért, de hirtelen ólmos fáradtság vett erőt Arty-n. Küzdött
az ébrenlétért, de pár pillanattal később már olyan mélyen
aludt, mint életében soha. Fogalma sem volt, hogy jutott vissza a
hálófülkéjébe, de gyanította, hogy Justin saját kezűleg
vitte vissza. Mikor a detektív felébredt, mély, süket csend
vette körül. Kikukkantott a nagy terembe, ahol a háremtagok
szokták tölteni napjaikat, de nem látott senkit. Félhomály
uralkodott, az ablakok elé húzott nehéz bársonyfüggönyökön
alig hatolt át valamicske fény. A Ferrow-villa álmodott. Ez volt
a nagy lehetőség, és a detektív nem is tétovázott. Leszedte a
drapériákat a falról, és összekötözte őket. Az anyag bár
finom szövésű volt, elég erősnek tűnt. Az így kapott alkalmi
kötél egyik végét egy kovácsoltvas falikarra kötözte, és már
a kétszárnyú ablak kinyitásával küszködött, mikor imbolygó
gyertyafényt látott a szeme sarkából. Megpördült, és Ryannel
nézett farkasszemet. Az ifjú férfiról nem tudta eldönteni,
dühös-e inkább vagy meglepett.
- Arty....mit
művelsz?- kérdezte. Suttogva beszélt, pedig semmi oka nem volt
rá, a hálófülkék elég messze voltak, hogy ne kelljen attól
tartaniuk, hogy felébresztik a többieket. Arty első reakciója az
volt, hogy megpróbálta a háta mögé rejteni a „kötelet”, de
mikor rádöbbent, hogy úgy viselkedik, mint egy rajtakapott
kiskölyök, felhagyott ezzel a próbálkozással.
- Megszököm.-
felelte, és még egyszer ellenőrizte, hogy elég szilárd-e a
csomó a falikaron. Természetesen az volt, de a detektív nem volt
képes a háremvezető szemébe nézni. Tudta, mit látna ott.
Döbbentet, és értetlenséget, talán gyűlöletet is. És azt nem
bírná elviselni. Megkedvelte az ifjú háremvezetőt.
- Miért?- ez volt az
a kérdés, amire szinte lehetetlen volt válaszolni.
- Nézd, Ryan...én
tudom, hogy számodra és a többiek számára ez az otthon, a
menedék, és Justint szeretitek a világon a legjobban, és ő is
titeket. Megmentettétek az életemet, befogadtatok, otthont adtatok
nekem, és ezért hálás vagyok. Hálás vagyok neki is, amiért
bízott bennem annyira, hogy megossza velem a történetét. Épp
ezért kell mennem. Justin egy jó ember, és borzalmas dolgokat
kellett elszenvednie. Mágus átveri őt, bármennyire is bízik
benne. Az a szemét brutálisan meggyilkolta az egész Kongresszust,
az öcsédet, felgyújtotta a Mordvin-villát, és mindezt Justinra
kente. Nem tudom, most mit tervez az a féreg, de meg kell
állítanom. Tudom, hogy nem érted, nem is értheted, de mennem
kell, különben mind meghalunk, vagy még rosszabb.- a háremvezető
hosszan, komolyan nézte őt, majd letette a földre a
gyertyatartót, és leoldotta a rögtönzött hágcsót a
falikarról.
- Ez gyenge fém,
kiszakadna. Majd én tartom, amíg lemászol.- A detektív
megdöbbent. Arra számított, a fiú megpróbálja majd
visszatartani. Ryan elmosolyodott.
- Számomra ez az
otthon, de neked nem. Mentsd meg a Mestert!- a detektív megértette.
Aprót biccentett, majd kidobta a hágcsó másik végét az
ablakon, még egyszer rámosolygott a háremvezetőre, majd
leereszkedett az utcára.