Hajnali öt körül
járhatott az idő, borús, köd ülte őszi reggel volt.
Arty fedetlen karján
szinte állandósult a libabőr, ahogy keresztül rohant a városon,
de nem törődött vele. Minden percben attól rettegett, hogy
meglátja villanni a seszínű szemeket, minden kanyarban azt várta,
hogy nekicsapódik a csontos testnek. Szerencséje volt, nem vették
észre a szökését. Vitte, hajtotta az adrenalin, így feleannyi
idő alatt tette meg az utat a Mordvin-házig, mint egyébként. Úgy
érezte, egy egész hegy gördült le a szívéről, mikor bezárult
mögötte a birtok fotocellás kovácsoltvas kapuja. A házig vezető
pár perces utat olyan gyorsan tette meg, hogy később nem is
emlékezett rá. Benyitott, szinte reflex-szerűen rúgta le a
cipőjét és rohant tovább a nappaliba, de ott elfogyott a
lendülete. Döbbenetes látvány tárult a szeme elé: Jeremy a
kanapén feküdt a könyökére támaszkodva, nyakkendője gyűrötten
hevert a szőnyegen, inge félig letépve róla, felette Damieon
térdelt, ajkait bátyja nyakára tapasztva. Artynak még a lélegzete
is elakadt a jelenet, és a legidősebb Mordvin sebhelyekkel borított
mellkasa láttán. Nem volt elég lélekjelenléte, hogy
megszólaljon, de döbbenetében felcsuklott, ami magára vonta a
vámpír figyelmét. Damieon hirtelen fordult meg, kígyómód
sziszegve, állán összegyűlt a szájából kifolyt vér. Eltartott
pár pillanatig, hogy felismerje a detektívet, de akkor véres ajkai
hirtelen húzódtak a rá jellemző vigyorra.
- Faszom beléd,
Arty, rám hoztad az apró szarást!- A detektív még mindig nem
tért magához eléggé, csak bámult és csuklott. Szerencséje
volt, hogy Jeremy így is értette. A legidősebb Mordvin hátradőlt,
fejét a kanapé karfájára hajtotta, és úgy válaszolt:
- Damieon egy
krusnyik, szüksége van rá, hogy más vámpírok vérét vegye, és
ismerve őt ez a legbiztonságosabb módja a táplálásának.
- Hé, tök véletlen
nyírtam ki azt a bigét, vili? Egyébként is, faszomnak kellett
nyervákolnia!
- Nem érdekelnek a
kifogásaid, Damieon. Megkaptad, amit akartál, eredj a dolgodra!- A
vörös hajú vámpír letörölte bátyja vérét a szájáról,
ráöltötte a nyelvét, és elindult kifelé. Az ajtóban megállt,
és megveregette Arty vállát.
- Hé, baszottul
örülök, hogy itt vagy, kopókám! Aggódtam érted!- A
detektívnek jól estek a kedves szavak, de még túlságosan a
látottak hatása alatt állt, képtelen volt megszólalni. Eközben
Jeremy felöltözött és a nyakkendőjét is megkötötte, úgyhogy
mire a detektív felocsúdott, már kifogástalan külsővel
ücsörgött a kanapén.
- Úgy vélem,
rengeteg megbeszélnivalónk van, Mr. Moore. Biztosra veszem, hogy
akadnak kérdései a látottakkal kapcsolatban, és mi tagadást,
engem is furdal a kíváncsiság, mi történt önnel az elmúlt egy
hónapban.- mondta lassan, és szívélyesen az egyik kényelmes
fotel felé intett. Arty először is megköszörülte a torkát,
hogy rendezze a légzését, majd helyet foglalt. Pár percnyi kínos
csend után már nem bírta magában tartani a kérdéseit, ezért
kimondta az elsőt, ami az eszébe jutott:
- Mi az a krusnyik?-
Jeremy arcán megkönnyebbült mosoly futott át. Úgy tűnt, ha
voltak is kétségei a detektív személyazonosságát illetően,
azok ezzel a kérdéssel szétfoszlottak.
- A krusnyik egy
olyan vámpír, aki más vámpírok vérét issza. Két fajtája
van, vannak akik csak vámpírvéren élnek, és az olyanok, mint
Damieon, akik vegyesen fogyasztanak vámpír- és emberi vért is.
Hogy hogyan alakul ki, nem tudom. Talán ez egy fajta betegség
nálunk. Damieonnál akkor kezdődött, amikor idekerült. Akkoriban
tombolt a mazochizmusa. Most elnézve őt, elképzelhetetlennek
tűnik, amiket akkor művelt magával. Volt, hogy olyan messzire
ment, hogy attól féltünk, megöli magát. Apa próbált rajta
segíteni, és Damieon kínjában többször megharapta. Volt, hogy
Em-et és engem is. Aztán mire észrevehettük volna, már késő
volt. Egyik nap azzal állított haza, hogy megölt egy vámpírt,
amikor a vérét vette. Később Blake megpróbált kicsit
utánajárni a dolognak, de nem jutott túl sokra. Nem minden
vámpírból válik krusnyik, ha más vámpírok vérét issza.
Talán egyfajta hajlam kell hozzá, nem tudom. De az biztos, hogy
Damieon azóta megváltozott. A mazochizmusa szelídült, és sokkal
kiszámíthatóbban viselkedik, de szüksége van rá, hogy
vámpírvért igyon, különben megvadul, és kezelhetetlen lesz.-
Mi tagadást, bőséges válasz volt, főképp Jeremyhez képest.
Arty pár percig hallgatott, míg megemésztette a hallottakat, majd
elmesélte, mi történt vele Justinnál.
- Tehát azt mondod,
ez a Mágus kijátszotta egymás ellen Alexet és Justint, aki
tulajdonképpen ártatlan?
- Legalábbis ő nem
így akarta. Azt mondta, az ő utasítása az volt, hogy zárják be
a Kongresszus tagjait és ő oda se ment.
- Előfordulhat, hogy
Mágus Justin alakját felvéve követte el azt a borzalmat, és ő
maga tényleg nem járt ott, de semmi bizonyítékunk nincs erre az
összeesküvés-elméletre. Justin a Fekete Kobra, hírhedt
bérgyilkos. Mi van, ha csak hazudott neked? Rendőr létedre
lehetnél gyanakvóbb, Arthur!- a detektív maga sem értette miért,
de elvörösödött a dühtől.
- Te ezt nem érted!
Justin nagy veszélyben van! És nem csak ő, hanem Ryan és az
egész hárem is! Ha Sinister egyszer kiszabadul, Mágusnak többé
nem lesz szüksége Justinra, ezt nem engedhetjük! Jeremy, kérlek,
bízz bennem!- a legidősebb Mordvin hosszan nézte őt.
- Továbbra is úgy
gondolom, hogy Ferrow szava nem perdöntő bizonyíték, de abban
igazad van, hogy kezdenünk kell valamit Sinisterrel. Justin
története az Ikrekről többé-kevésbé pontos. Dextera halott és
a mi erőnk kevés, hogy megállítsuk a bátyját.
- Sinister azért
őrjöng, mert az öccse meghalt, igaz?
- Így van.
- Akkor.... ha
valahogy vissza tudnánk hozni az életbe Dexterát a bátyja már
nem akarná elpusztítani a világot, nem?
- Micsoda kiváló
következtetés!- lépett be a szobába Dex.- És elméleti síkon
helytálló, ámbár Sinisterből kiindulva előfordulhat, hogy
pusztán szórakozásból befejezi, amit elkezdett.
- Jobbat nem tudok.-
morogta a detektív sértődötten. A bűvész rejtélyesen
elmosolyodott.
- Adott körülmények
között én sem. Attól tartok kénytelenek leszünk megkérni a
felségeket, hogy segítsenek nekünk.
- A kiket?- fordult
vissza Arty. A két testvér összenézett, Dex széles vigyort
villantott bátyjára, majd eltűnt. Jeremy rosszallóan fújtatott,
majd a detektívhez fordult:
- Őfelségéről a
Vámpírok Királyáról már meséltem neked, igaz?- Arty
biccentett.- Nos, a helyzet kissé bonyolultabb, mint ahogy akkor
vázoltam. Őfelségének voltak gyermekei, szám szerint
tizenhárom. Egy krusnyik, hat férfi és hat nő. A krusnyik neme
nincs meghatározva, bár esetünkben férfi volt. Őket nevezzük
Vámpírhercegeknek. Normális esetben, ha a Király meghal, vagy
lemond az uralkodásról, az Első Herceg veszi át a helyét,
Királlyá koronázzák, a többiek elvesztik Hercegi címüket, és
az új Király új Hercegeket teremt. Ha az Első nem tud vagy nem
akar király lenni, a sorban utánakövetkező veszi át a hatalmat.
Csak hogy egyedül csak az első három Herceg képes uralkodni, a
Negyedik és a tőle fiatalabbak már nem. Ők azért léteznek,
hogy segítsék trónra jutott testvérüket, és bizonyos
képességeket hordozzanak.
- Hogy érted, hogy
nem képesek uralkodni? Ez tanulható!
- A diplomácia igen,
de a Negyediknél fiatalabb Hercegek terméketlenek. Nem képesek
másik vámpírt teremteni, és a Királlyá válás egyik
feltétele, hogy a koronázás után egy hónappal köteles
bemutatni első szülöttjét.
- Tehát, ha jól
értelmezem, vannak Hercegeitek, csak nem lehetnek Királyok.
- Pontosan.
- És mi történt az
első hárommal?
- Ti emberek
történtetek.
- Hogy-hogy?
- A legutóbbi nagy
háborúban lerohanták a kastélyt, és a földdel tették
egyenlővé. Mindössze három Hercegnek sikerült megmenekülnie, a
többiekkel nem tudjuk, mi történt.
- Melyik háromnak?
- Hatodiknak,
Hetediknek és Nyolcadiknak.
- Olyan hosszú nevük
van, hogy inkább számok szerint hívjátok őket?- Jeremy ajkain
különös, ábrándos mosoly jelent meg.
- Épp ellenkezőleg.
Nincs nevük. Sem a Hercegnek, sem a Királynak.
- Mi? de hát akkor
hogy szólítjátok őket?
- Többnyire
Őfelségének...-talán Jeremy akart még mondani valamit, de már
nem volt rá lehetősége. Ajtó csapódott, és valaki olyan erővel
ugrott a detektívre, hogy az kiesett a kényelmes karosszékből,
amiben eddig ült. Arty arccal előre esett a szőnyegre, így
eltartott pár pillanatig, míg felismerte támadóját.
- Az Isten megáldjon,
Marcus! Kis híján rám hoztad a szívrohamot! És minek ugrottál
rám? Hány éves vagy? Öt?
- Menj a Pokolba, már
nem is örülhet neked a vámpír?- vigyorgott rá Jégszobor.
Láthatóan borzasztóan elégedett volt magával, hogy sikerült
megijesztenie barátját. Arty lelökte magáról a kárörvendő
vámpírt, és ekkor feltűnt neki valami: barátja bal szemét
kötés takarta. Szörnyű balsejtelem lett úrrá rajta.
Megérintette a kötést és döbbenten nézett Marcus ép szemébe:
- Mi történt
veled?- Jégszobor pár pillanatig döbbenten bámult rá, majd
váratlanul felkacagott, és egy mozdulattal letépte a kötést.
- Semmi. Próbáról
jövök. Én leszek Fekete Szakáll, a Hét Tenger Ördöge!- Arty
még levegőt venni is elfelejtett a döbbenettől. Érezte, ahogy
arcát elönti a forróság.
- Legfeljebb a Hét
Tenger Idiótája! A frászt hoztad rám azzal az izével!- Marcus
vigyora még szélesebbé vált.
- Csak nem aggódott
értem a rendőr bácsi?
- Ugyan már, ne légy
nevetséges!- mordult fel Arty. Marcus hosszan hallgatott, majd a
vállára téve a kezét csendesen csak annyit mondott:
- Aggódtam érted,
Arty.- A detektívnek jól estek a kedves szavak, megmelengették a
szívét. Éppen felemelte a fejét, hogy válaszoljon, mikor
pillantása találkozott a belépő Sophié-val. A lány
felsikkantott meglepetésében, és a következő pillanatban már a
detektívet ölelgette.
- Arty! El nem tudod
képzelni, mennyire aggódtam érted! Annyira sajnálom, hogy bajba
sodortalak, hallgatnom kellett volna rátok! Hogy vagy? Ugye, nem
bántott? Édes istenem, úgy örülök, hogy itt vagy, rettenetesen
hiányoztál!- A detektív mindennél jobban örült Sophie heves
fogadtatásának. Felé fordult, hogy mondjon valamit, de a lány is
épp ekkor hajolt közelebb, hogy jobban szemügyre vegye, nem-e
sérült meg. Bár egyikük sem így tervezte, ajkuk összeért.
Sophie azonnal abbahagyta a fecsegést, és Arty-nak még a
lélegzete is elakadt. Zavartan bámultak egymásra pár pillanatig,
majd fülig vörösödve kapták el a fejüket. A detektív nem
tudta nem észrevenni Marcus széles, mindent tudó vigyorát.
- Kuss legyen,
vérszívó!
- Ugyan már, egy
szót sem szóltam!
- De gondoltál, és
ne vigyorogj így!- Sophie valamit motyogott, majd kiiszkolt Arty
őszinte bánatára. Jeremy, aki eddig szótlanul szemlélte a kis
közjátékot, előre dőlt.
- Remélem,
tisztességesek a szándékaid, Arthur. Az, hogy Jeny előkerült
nem változtat semmit a tényen, hogy Sophie a húgunk, és
vigyázunk rá.- Ez volt az utolsó csepp. A detektív arcszíne
lassan Jeremy nyakkendőjére kezdett hasonlítani.
- Jeremy!
- Csak a mihez tartás
végett mondtam.- Arty fülig vörösödött és hátat fordított a
két férfinak. Már éppen készült kimenni, mikor Jeremy
váratlanul megszólalt:
- És mi a helyzet
Nanával és a Csillaggal?
- A kislányt egész
végig nem láttam, nem tudom, mi lehet vele. A Csillaggal
meg...azzal Mágus foglalkozik. Justin azt mondta, se türelme, se
tehetsége nincs hozzá.
- Megtalálták már
a hordozókat?
- Miféle hordozókat?
- Sinister elméjének,
lelkének, és a fizikai képességének hordozóit.-hallatszott Dex
hangja és a vámpír kilépett az árnyékból.- Egy ember, egy
démon és egy vámpír. A Bánat Csillaga felismeri a hordozókat,
és ha ezek egy helyre kerülnek, kiszakítja belőlük a Sátán
Balkezének részeit, és feltámasztja őt.
- Ez... elég
veszélyesnek hangzik.
- Az is. Az emberi
hordozó, akibe a lélek van elzárva, belehal.
- Ez... borzalmas!
Mindenképpen meg kell állítanunk.
- Már késő.
- Hogy érted ezt?-
pattant fel ültéből Jeremy. Dex vigyora minden eddiginél
szélesebbé vált, és színpadiasan meghajolt feléjük:
- Uraim, a Sátán
Balkeze él!
- Kevesebb időnk
van, mint hittem. Arthur, kérlek, hagyj magunkra!
- Na, de...
- Négyszemközt
akarok beszélni az öccseimmel.- Jeremy arca minden eddiginél
komolyabb és parancsolóbb volt, így a detektív végül megadta
magát. A köd még nem szállt fel, de a reggel lassan délelőttbe
hajlott, így a Mordvin-ház csendes volt, és kihalt. Arty úgy
döntött, sétál egyet, hogy lenyugtassa háborgó gondolatait.
Visszavette a cipőjét, és mivel fogalma sem volt, hogy a sajátja,
Marcus hosszú bőrkabátját vette kölcsön a csípős hideg
ellen. Ahogy a ház mögötti kertben sétált, észrevette, hogy a
vámpír tetemtő kapuja tárva-nyitva áll. Úrrá lett rajta a
kíváncsiság, így rövid vívódás után belépett. A sírok
közt sétálva kénytelen volt elismerni, hogy itt semmi sem
változott. A temetőben mintha megállt volna az idő. Minden
ugyanolyan volt, még a lelkét betöltő sajgó szomorúság is.
Révedéséből felpillantva észrevett valamit. Az egyik sír előtt
magas, karcsú alak állt a ködbe burkolózva. Közelebb érve
legnagyobb meglepetésére Sharedát ismerte fel. A Krónikás
szemét lesütötte, mint mindig, csendes szomorúsággal állt
Jeremy feleségének hantja előtt. A detektív odalépett hozzá,
bár nem igazán tudta, hogyan szólítsa meg. Őszintén megvallva
kicsit tartott a vak férfitől, számára olyan elérhetetlen és
kiszámíthatatlan volt.
- Kegyetlen volt a
sors ezzel a szegény gyermekkel.- szólalt meg Shareda hirtelen
- Úgy érted,
Jeremy-vel?- a démon lassan felé fordult, bár a tekintetét
továbbra sem emelte fel.
- Úgy értem, a
fiával.
- De hát Jeremynek
nincs....várj, úgy érted, hogy...
- Elizabeth várandós
volt. Halálakor már egy hónapja Jeremy gyermekét hordta a szíve
alatt.- biccentett a Krónikás és ismét a sír felé fordult.- Ő
erről nem tud, de talán jobb is így. Beleroppanna.
- De hogy lehetséges
ez? A vámpírok nem...
- Terméketlenek? De
igen, mégis olykor előfordul, hogy egy igazán erőteljes
vámpírnak gyermeke fogan. Az ilyen gyermekek születésüktől
fogva az éjszakában élnek, hiába próbálják, sosem tudnak
beilleszkedni az emberi társadalomba, az erejük pedig minden
képzeletet felülmúl. Egy ilyen gyermek képes megváltoztatni a
történelem folyását.- a detektívben szörnyű balsejtelem
ébredt.
- Te ölted meg
őket?- kérdezte. Shareda finoman megrázta a fejét.
- Az erőm nagy, de
nem ennyire. Úgy volt megírva, hogy elvesszenek, ezen nem lehet
segíteni.- Arty hosszan nézte az elmerengő Krónikást. Tudta
róla, hogy démon, de az erejének nem sok tanúbizonyságát adta
eddig. Ismeri a múltat, ismeri a jelent, és ha tudja, mi van
megírva, ismeri a jövőt is. És ha ismeri a jövőt, tudja, mit
tervez Mágus!
- Shareda, mondd el,
mi fog történni a jövőben!- a démon felé fordult, és végre
ráemelte üveges borostyánszín szemeit.
- Nem ismerem a
jövőt, Arthur.
- De hát a
történelem...
- Ez nem ilyen
egyszerű. A jövő nem következik egyértelműen a jelenből,
többféle variációja lehetséges, és hogy melyik fog végül
valósággá válni, teljességgel kiszámíthatatlan. Nem ismerem
egyik lehetséges jövőt sem, csak azt tudom, mi az, aminek
mindenképpen meg kell történnie, hogy a történelem
folytonossága megmaradjon.
- És mi fog
mindenképpen megtörténni? Hova vezet ez az egész?
- Egy új kor
hajnalához. Többet nem mondhatok.- Arty még ácsorgott ott pár
percig, de a Krónikás nem folytatta. Visszafordult a sír felé és
gondolataiba temetkezett. A detektív végül megvonta a vállát és
visszament a kastélyba. Régen volt már ennyire fáradt. Úgy
érezte, állva el tudna aludni. Amikor a szobájába ért, szinte
azonnal beájult az ágyába, és mély álomba zuhant, mint akit
leütöttek. Csak másnap este ébredt fel egy iszonyatos
dörrenésre. A hang leginkább ahhoz hasonlított, amikor valami
nagy és súlyos dolog összeroppan. A robajt újabb hangok
követték, léptek koppantak a fából és kőből álló
törmeléken. A detektív szó szerint kiugrott az ágyából és az
előcsarnok felé rohant. Mikor odaért, több különös dolog is
történt egyszerre. Az első a perzselő hőhullám volt. Olyan
meleg lett, mintha egy kitörni készülő vulkán mellett állt
volna. A levegő megtelt valami különös energiával, nehézzé és
fojtóvá vált. Arty minden egyes légvétellel úgy érezte,
mintha tüzes láva csorogna a tüdejébe. Érezte a pokolbéli
jelenlét ránehezedő nyomását. Képtelen volt megmozdulni, és
az a benyomása támadt, mintha a vére belülről feszítené szét
az ereit. Hallotta a méregzöld energia kisülések zizegését és
úgy érezte, az agya pillanatokon belül szétfeszíti a
koponyáját. Leroskadt a földre, és vérző füleire tapasztva a
kezét próbált lélegezni. Most még ez a máskor oly' magától
értetődő folyamat is nehezére esett. Úgy érezte, a teste
sejtről sejtre oldódik fel, és nem tehet ellene semmit. Kínjának
okozója alig ötven méterre állt tőle, a korábban olyan
masszívnak hitt bejárati ajtóból maradt törmelék kupacon.
Magas férfi volt, két méter körüli, izmos, de esztétikus
testalkattal. Vállig érő tejfölszőke haja divatos tüskékben
állt kifelé szárítva, aranyszín szemei tágra nyíltak, mint
egy macskáé. Fekete bőrnadrágot-és dzsekit viselt, és baljával
épp Dexet tartotta a feje fölé a torkánál fogva. A titokzatos
Mordvint viszont úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy éppen
megfojtani próbálják. Valamit duruzsolt a démonnak, akinek
összeszűkültek a szemei és lassan a földre engedte a vámpírt.
- Nem hazudsz,
vérszívó?- hangja mély volt és férfias, az a fajta hang, amit
még a legvéresebb csaták kakofóniájában sem lehet figyelmen
kívül hagyni. Dex színpadiasan meghajolt előtte.
- Hát mernék én
hazudni a Sátán Balkezének?
- Azt ajánlom is.-
biccentett Sinister és karba fonta a kezeit. Tekintete felsiklott a
lépcsőn, egyenesen Artyra. Az aranyszín szempár szinte
keresztüldöfte a lelkét, és a detektív felnyögött kínjában.
Szája sarkából vékony vérpatak indult meg, ahogy szervei lassan
felmondták a szolgálatot az irdatlan jelenlét prése alatt.
- Az a halandó meg
fog halni.- közölte a démon hűvösen. Dex aprót biccentett.
- Túl gyenge
elviselni a jelenléted, de kérlek, hagyd életben. Kedves az
öcsémnek.
- Gyűlölöm a
halandókat.- jegyezte meg Sinister, de a kín lassan enyhült, és
pár perc múlva Arty már képes volt felállni. Körülbelül
ekkorra érkezett meg Jeremy.
- Hát itt meg mi
történt?- meredt az ajtó romjaira.
- Kopogtam.- fonta
karba a kezét Sinister. Dex önmagához képest tapintatosan
elvigyorodott.
- A mi drága démon
barátunk kissé elszokott a saját erejétől. Mindazonáltal
sikerült meggyőznöm, hogy ne akarjon megölni minket, hiszen fel
tudjuk támasztani az ő imádott kisöccsét.- Sinister biccentett,
majd szemei kissé összébb szűkültek.
- De ha átversz,
meghalsz, vérszívó.- Jeremy tekintete egyikről a másikra járt.
- Ha megbocsájtasz.-
hajtott fejet Sinister előtt, karon ragadta öccsét és kissé
távolabb húzta.
- Nem mintha nem
bíznék benned, de... biztos vagy ebben, Dex? Túl nagy a kockázat
ahhoz, hogy blöffölj. Ha felültetjük, nekünk végünk.
- Nyugalom, testvér,
tudom, mit csinálok.- veregette meg bátyja kezét a bűvész-
Kiszámítható fordulat volt, előre felkészültem.- A Sátán
Balkeze mindeközben egy követ rugdosott unottan. Úgy tűnt, nem
akarja megölni őket. Legalábbis egyelőre. Szinte már közömbösen
pillantott fel.
- Tehát?- Jeremy
hosszan nézte az öccsét, majd Sinisterre pillantott.
- Először is
ellátjuk Arthur sebeit. Utána elmegyünk a Hercegekhez, ha valaki,
hát a Hetedik tudni fogja, mit kell tenni. Dex, szólj a
többieknek, ön pedig érezze otthon magát.- biccentett Sinister
felé. Dex meghajolt és eltűnt, Jeremy pedig felsietett a lépcsőn
a detektívhez.
- Hogy érzed magad?
- Jobban, de azt
hittem, itt halok meg. Ennek a fele sem tréfa...
- Gyere velem, meg
kell vizsgáljalak, nem szenvedtél-e belső sérülést.- Arty
megdöbbent. Elég furcsán nézhetett, mert Jeremy rosszallóan
fújtatott.
- Sebész vagyok.-
közölte, hogy eloszlassa a detektív balsejtelmeit, aki végül
követte, és hagyta, hogy a legidősebb Mordvin alaposan
megvizsgálja. Különös volt, hiszen Jeremy a jól megszokott
selyemkesztyűi helyett gumi kesztyűket húzott, és ő maga
kezdeményezett érintést. Bár Arty már régóta tudta, mi
történt a férfi testével, mégis különös volt, ilyen sokáig
érezni azokat a borzalmas sebhelyeket.
- Egy kisebb fajta
sokkon kívül nem okozott komoly kárt. Szerencséd
volt-állapította meg végül Jeremy.- Ugyanakkor, ha alászállunk
a Pokolba, nem minden démon fogja visszafogni magát csak azért,
mert szépen kérjük. Jobban örülnék, ha kötődnél Damieonhoz.
- Parancsolsz?
- Damieon képes
elnyelni mások fájdalmát. Egyszerűen fogalmazva neki fog fájni
és nem neked.- beszélgetés közben lesétáltak a nappaliba, ahol
a többiek gyülekeztek. Sinister jelenléte miatt a hangulat kissé
fagyos volt, de korántsem annyira, amennyire a detektív azt
képzelte volna. Jeremy magukhoz intette Damieont, és elmondta
neki, mit szeretne. A krusnyik elvigyorodott és Arty felé
nyújtotta a kezét.
- Harapj meg!
- Hogy mi?
- Mondom, harapj meg!
De jó erősen ám!- A detektív Jeremyre pillantott, majd mikor az
rábiccentett, a tőle telhető legerősebben ráharapott a krusnyik
kezére. Damieon kéjesen felnyögött, a kézfejéből kifolyó
vérből pár csepp a detektív minden igyekezete ellenére lefolyt
a torkán. Rémületét látva a vörös hajú férfi gúnyosan
felröhögött:
- Ne szarj be,
kopókám! Ennyitől még nem leszel vérszopó, ahhoz nekem kéne
megcsócsálni téged.
- Damieon vérével
létrejön köztetek egy fájdalom testvéri kapcsolat, és képes
lesz elnyelni az általad érzett fájdalmat.- magyarázta Jeremy.
- Remek. És mindez
hogy segít feltámasztani az öcsémet?- szólt közbe Sinister.
Dex felállt és meghajolt előtte. A detektív úgy vette észre,
hogy ez nála egyfajta reflex.
- A dolog nagyon
egyszerű. Köztudott tény, hogy a Hetedik Vámpírhercegnek van
egy olyan képessége, hogy képes visszaszólítani bárkinek a
lelkét, amíg van test, amibe a lélek visszatérhet.
- És ha nincs?
- Ez esetben
tehetetlen. Szerencsére nekünk tud segíteni. Dextera teste ép és
sértetlen.
- Honnan veszed?-
húzta összébb a szemét Sinister. Dex elvigyorodott és vakmerően
a szemébe nézett:
- A Sátán
Jobbkezének lelke bennem él, még szép, hogy tudom.- Arty
döbbenten nézett rá. Az első gondolata az volt, hogy a szőke
férfi elméje megbomlott., ám a szőke démon pár pillanatnyi
csend után biccentett.
- Tehát ezért
beszélsz úgy, mint ő. Az öcsémet ismerve, ez logikus. Rendben,
akkor menjünk a Hercegekhez.- Senki sem mert ellent mondani neki,
de erre nem is volt szükség, hiszen a Mordvinok is ezt tervezték.
Jeremy megdöbbentő módon saját magánklinikájára vezette őket.
Hatalmas, modern épület volt, fényesen kivilágítva. A
legidősebb Mordvin levezette őket az alagsorba, ahol megnyomott
egy rejtett gombot, mire az egyik fal szétnyílt. Egy lift volt
mögötte, legalábbis annak tűnt. Beszálltak és Jeremy
elindította a szerkezetet. Különös érzés volt, mintha nem is
függőlegesen, hanem oldalvást mozognának. A detektív ezt már
meg sem kérdezte, hiszen nagyon is lehetséges volt. Pár perc
múlva megérkeztek, és mikor kiszálltak, egy szemkápráztató
palotában találták magukat. Artynak az volt a benyomása, hogy
magában a Versailles-i kastélyban van. A fényes márvány
járólapok visszaverték a hatalmas kristálycsillárok fényét, a
finom drapériákkal borított falakon aranyozott falikarokban
rózsaillatú gyertyák égtek, előttük Y formájú vörös
szőnyeggel lefedett márványlépcsősor. Ezt a tökéletes pompát
és luxust csörömpölés törte meg, és a szecessziós
lépcsőkorláton szédítő sebességgel egy fiatal fiú csúszott
feléjük. Nyomában középkorú, elegáns, ám kissé zilált
külsejű férfi rohant.
- Őfelsége, kérem,
fejezze ezt be! Veszélyes! Őfelsége!- A fiú a korlátról
egyenesen Sinister karjaiba repült, aki elkapta és megpördült
vele.
- Rég láttalak,
Kisgörcs!- a fiú felnevetett és a nyakába csimpaszkodott.
- Siiiiiiiiiiin!
Hiányozódtál nekemnek!- Arty álla szinte koppant a márványlapon.
Ez a kis taknyos egyszerűen lebecézte a Sátán Balkezét, aki nem
hogy eltűrte ezt, de úgy tűnt, kifejezetten örül neki, ráadásul
ismerik is egymást. Segélykérően pillantott Marcusra, aki szemét
folyamatosan a démonon tartva csak ennyit mondott:
- Őfelségét
Sinister és az öccse nevelték fel.
- Őfelsége? Milyen
őfelsége?- Jégszobor elsápadt és a démonra csimpaszkodó,
érthetetlen beszédű suhanc felé bökött a fejével.
- Ő a Hetedik.
- Hogy mi?- a
detektív kiáltása magára vonta fiú figyelmét, aki hirtelen ott
termett előtte és vigyorogva felé nyújtotta a kezét.
- Sziák! Én Seven,
te ki?
- Ő Arthur Moore, a
detektív, akiről már meséltem felségednek.- A magát Sevennek
nevező fiú hirtelen elvigyorodott és Arty nyakába ugrott.
- Nyáááááá!
Emlékezem rádra! Te vagy Marcus Arty-ja!- Jégszobor fülig
vörösödött, és megköszörülte a torkát.
- Kérem, felség, ne
mondjon ilyeneket. Ő nem az enyém, csak barátok vagyunk.
- Yepp! Ha barik
vagytok, akkor te Arty-d!- a detektív segélykérően pillantott a
Mordvinokra, ám a segítség legnagyobb meglepetésére Sinistertől
érkezett.
- Erre ráérünk
később is, Kisgörcs, szükségem van a segítségedre, fel kell
támasztanunk az öcsémet.- Seven azonnal ott termett és hátulról
átölelte a démon nyakát.
- És most mi lesz?
Sin-lift Luciohoz?
- Nem vagyok lift!
- De te viszel és
lefelé, szóval de!-Sinister figyelmeztetően felmordult, a fiú
meg csak nevetett és fejét a Sátán Balkezének lapockái közé
hajtotta. Hihetetlen volt, de a szőke férfi vonásai ellágyultak
és balját a Herceg jobbjára fektette. Artyban különös érzések
ébredtek, ahogy nézte őket. Az első gondolata az volt, hogy ez a
fiú megbomlott, de eltekintve attól, kin csimpaszkodott éppen, ez
az egész annyira magától értetődő és bensőséges volt.
Viszont bármennyire is szerette volna, nem volt ideje ezen
gondolkodni a Mordvinok Sinister köré gyűltek és Marcus magával
rángatta Arty-t is. A detektív nem nagyon értette, mi ez az
egész, de nem is maradt ideje megkérdezni, hiszen a következő
pillanatban fülsiketítő dörrenés után fejjel előre belezuhant
a végtelen fekete semmibe. Olyan érzés volt, mintha a teste
darabjaira zuhanna szét, és elképesztő forróság perzselné fel
a lelkét. A detektívnek fogalma sem volt, meddig tartott a
teleportáció, de a szaggató érzés lassan elcsitult, majd
megszűnt, és Arty egy sivatagban találta magát. Az ég fölöttük
sötét lila volt, és a homok bordós, mintha milliók kiontott
vére festette volna be. A forróság tikkasztó volt, rajtuk és a
homokon kívül csak egy dolog volt itt: egy kapu, ami a hátuk
mögött az egész látóhatárt elfoglalta, rajta gyomorforgatónál
gyomorforgatóbb faragványok. Szó szerint a Pokol Kapujánál
álltak. Sinister valahonnan kerítette egy fekete köpenyt, aminek
csuklyáját most az arcába húzta, hogy csak az álla és az ajkai
látszottak, de azokra is árnyékot vetett a sötét szövet. Elég
félelmetesen nézett ki.
- Maradj szorosan
mögöttem, Kisgörcs! Nem a vidámparkban vagyunk.- mordult a démon
Sevenre, de ez fölösleges volt, a Herceg már megmarkolta a
köpenyt, és olyan szorosan tartotta, hogy ujjai belefehéredtek.
Egyértelmű volt, hogy fél, de mégis vigyorgott és megpróbálta
nem komolyan venni a helyzetet:
- Yepp! Utánfutó
lettem! Sin után futó!- bár a poén elég fárasztó volt, Arty
most először gondolkodott el rajta, hogy a fiú talán nem csak az
az éretlen idióta, aminek látszik, hanem nagyon is erős. A Sátán
Balkezének vezetésével elindultak, bár a detektívnek fogalma
sem volt, mi alapján választott irányt a démon, hiszen arra is
csak vörös homokbuckák látszódtak. A Pokolnak ez a része elég
nyugalmas, és elhagyatott volt, de talán pont emiatt elég
reménytelen is. A Mordvinok megpróbáltak közömbösen
viselkedni, de érezhető volt, hogy eléggé feszengenek, talán
Damieon volt ez alól az egyetlen kivétel. A vörös hajú vámpír
arcán széles vigyor ült, és kezeit zsebre vágva baktatott
Shareda mellett, és arról faggatta, miért nem ugrál örömében,
hogy hazajöhetett.
- Ez a hely nem az
otthonom.
- De itt születtél,
bazd meg!
- Igen, de egyáltalán
nem emlékszem rá. Alig pár napos voltam, amikor apám magával
vitt a Földre, és én már ott nőttem fel.
- És anyáddal mi
lett?
- Őszintén szólva
fogalmam sincs. Apám szerint elkapták és kivégezték.- ezt a
párbeszédet hallva Arty nem bírta ki, hogy ne faggassa ki
Marcust, de helyette a mindent tudó Blake válaszolt:
- Shareda apja az
utolsók közt volt, akiknek sikerült megszöknie a Pokolból. Nem
számítva persze az Ikreket. Enku találta fel a kovácsolást a
földi körülmények közt, és ezt persze megtanította a fiának
is.
- Úgy érted...
- Igen, Shareda
eredetileg kovácsdémon.
- Nem látszik rajta.
- Csak mert még nem
láttad félmeztelenül.- Arty épp készült visszavágni, hogy
köszöni szépen, nem áll szándékában félmeztelen férfiakat
nézegetni, amikor váratlanul megszólalt egy karcos, egyikükhöz
sem tartozó hang:
- Nem akarom
félbeszakítani a bájcsevejt, de darázsfészekbe sétáltok.- a
detektív leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani ezt a
férfihangot, amikor valakinek elvágják a torkát, de az illető
túléli. Csakhogy ez a hang nem tartozott egyikükhöz sem. Amíg a
detektív zavartan pillantott körbe, Shareda nyugodtan biccentett
egyet.
- Tudom, Bel. Egy
városhoz közeledünk.
- Ja. Egy városhoz,
ahol éppen áll a bál. De te tudod, nagyokos, csak aztán ne várd
tőlem, hogy megmentselek.- Artynak ekkor sikerült beazonosítania
a belépőt, aki nem volt más, mint a Krónikás oldalán lógó
kard. Mivel a fegyver éppen a hüvelyében volt, nem sokat látott
belőle, de a démon megérezhette döbbenetét, mert a rá jellemző
nyugalommal felé fordult:
- Belphegort én
készítettem, még mielőtt elvesztettem volna a szemem világát.
Bocsássatok meg neki kérlek. A jó modor nem éppen az erőssége.
- Azt akarod mondani,
hogy az az izé...él?
- Nem izé vagyok,
hanem léleknyelő szablya, öcskös!- szólt közbe a Belphegornak
nevezett fegyver. Shareda, hogy elhallgattassa, rácsapott, Arty
pedig inkább nem kérdezte meg, pontosan mi is az a léleknyelő
szablya. Közben már látták a város falait, ami felé
közeledtek.
- Nem is tudtam, hogy
a Pokolban vannak városok.
- Persze, hogy
vannak, a démonoknak is élniük kell valahol. Az, hogy
elszórakoznak a lelkekkel, mellékes. Próbáljátok nem magatokra
vonni a figyelmet. Az olyanok, mint ti ritkán tudnak állati sornál
feljebb jutni.- felelte Sinister. Bár Artynak cseppet sem volt
szimpatikus, jelenleg a Sátán Balkeze volt az egyetlen, aki meg
tudta védeni őket, így a detektív öntudatlanul is közelebb
húzódott hozzá. Belphegor nem hazudott, valóban egy leginkább
bandaháborúnak tűnő öldöklés zajlott a a város kapujánál.
A résztvevő démonok többsége emberszerű volt, bár
előfordultak kifejezetten eltorzult kreatúrák is. Sinister
vezetésével sikerült kikerülniük a többi démont, bár nem
volt egyszerű. A Sátán Balkeze egy olcsó sörtől és dohánytól
bűzlő kocsmába vezette őket. Az épület olyan rozoga volt, hogy
szinte összedőlt, minden mocskos volt, a padlót és a falakat
odaszáradt vér-és hányásfoltok tarkították. A tulajdonos is
körülbelül ennyire volt bizalomgerjesztő. Egy vörös bőrű,
hájas, sebhelyes arcú, félszemű démon volt, aki vadul
magyarázott valamit Sinisternek, mire az csak kissé feljebb emelte
a fejét, arany íriszei fenyegetően csillantak, és a mindez idáig
vonakodó férfi térdre rogyva kezdett hajbókolni. A szőke démon
pár szót mordult oda neki, és máris megkapták a legjobbnak
titulált szobák kulcsait. Ötös csoportokra váltak szét, és
így csak három szobára volt szükségük. Arty Marcus-szal,
Sharedával, Sinisterrel és Damieonnal osztozott. A detektív már
korábban megállapította, hogy idelent nagyjából középkori
viszonyok uralkodnak. Az elektromosság csak villámok formájában
létezett, lószerű, lángoló patájú kreatúrákon közlekedtek,
és az egyetlen lőfegyver az íj volt. Shareda szerint ennek a
világnak semmi szüksége a modern kor vívmányaira, hiszen a
szinte tapinthatóan jelenlévő, áramló mágia bőségesen
helyettesíti azt. Mindenesetre, mikor a detektív meglátta, hogy a
„legjobb” szobák csupán öt ágyat tartalmaznak, felmerült
benne a kérdés, vajon mi lehet a legrosszabbakban. Viszont annyira
már nem érdekelte a kérdés, hogy utána is járjon. Leheveredett
az ágyára, kis ideig bámulta a gerendákat a mennyezeten, de
mivel nem tudott elaludni, a többiekhez fordult. Ekkor vette észre,
hogy valaki hiányzik.
- Hol van
Sinister?-ült fel döbbenten.
- Elteleportált. Azt
hiszem, megünnepli a feltámadását.- felelte Shareda.
- Hogy mi?- ekkor
Damieon szólalt meg röhögve:
- Nagy kujon a csóka!
Asszondják egyszer megbaszta a fél Poklot, a másik felét meg
kinyírta. Még örülhetünk, hogy minket nem akart megfarkalni!
- Damieon!
- Most mi van,
kitelik tőle!
- Igaza van, Marcus.
Sinistert az ösztönei vezérlik. Dex nélkül igencsak nagy bajban
lennénk.
- Shareda...
- Hm?
- Nem blöffölt?
Tényleg benne van Dextera?
- Tényleg. Az ő
testében két lélek lakozik: a sajátja és a Sátán Jobbkezéé.
Nem lehet könnyű elviselni.
- Mi lesz, ha
Sinister nem jön vissza?
- Visszajön. Számára
az öccse a világmindenség értelme, és mi vagyunk az egyetlenek,
akik vissza tudják adni neki. Szüksége van ránk, és Sinister
nem bomlott meg. Vigyázni fog ránk, amíg meg nem kapja, amit
akar.
- És azután?
- Akkor sem nem fog
bántani. Majd kikunyizom tőle. Tudi, bocicica. Sin nem tud neki
nemet mondani, hehe.- szólt közbe Seven.
- Bocicica?- döbbent
meg a detektív. Kezdett egyre biztosabban meggyőződni róla, hogy
Sevenhez szótár kell.
- Yepp! Kunyizó
bocicica!- bólogatott a fiú, majd hatalmas ártatlan kiskutya
szemekkel kezdte bámulni Arty-t, aki kénytelen volt beismerni,
hogy a módszer nagyon hatásos. Mindenesetre úgy érezte, egyelőre
biztonságban van, ezért a lehető legkényelmesebben
elhelyezkedett az ágyán, és pár perccel később elnyomta az
álom.
Mikor felébredt, az
első dolog, amit meghallott, Seven hangja volt:
- ...sokszor, de nem
sikerült! Nyem találtam a testét...gomenne, Sin!- Arty sejtette,
hogy egy elég bizalmas beszélgetést van szerencséje kihallgatni,
ezért mozdulatlanul feküdt tovább, csukott szemmel, légzése
egyenletességére koncentrálva figyelt. Sinister fújtatott, és
megmozdult. Seven kuncogásából ítélve, valószínűleg a Herceg
haját borzolta meg.
- Semmi gond,
Kisgörcs. Nem haragszom, és szerintem Dex sem. Büszke lesz rád,
ha megtudja, milyen erős lettél.- most Seven mozdult meg, talán
odabújt a démonhoz.
- Sin, ne bántsd a
többieket, jó? Szeressem őket!- a szőke férfi ismét fújtatott.
- Nem hiszem, hogy
okom lenne végezni velük, de majd meglátjuk. Nem ígérek semmit.
- Sin!
- Hm?
- Hiányozódtál
nekemnek.
- Te is nekem,
Kisgörcs...de most már elég ebből a szirupos szövegből! Még a
végén meghallja valaki, és oda az imidzsem.- Seven visítva
felkacagott, a démon pedig felállt és megropogtatta a vállát.
- Ne szimulálj,
emberfattya, tudom, hogy ébren vagy!- Arty megsemmisülten nyitotta
ki a szemét, és ült fel. Lassan a többiek is felébredtek, és
Shareda elküldte Sevent, hogy ébressze fel a Mordvinokat. Miközben
az induláshoz készülődtek, Arty végigmérte Sinistert.
Akármilyen hatalmas és veszélyes démon volt is, már képtelen
volt úgy tekinteni rá, mint első találkozásukkor. Előítéleteit
felülírták a történtek, és kénytelen volt belátni, hogy
tévedett. A Sátán Balkeze korántsem az az agresszív ,
érzéketlen szörnyeteg, aminek hitte. Tulajdonképpen nagyon is
mély érzései vannak, bár ezt igyekszik titkolni. A detektív
nagyon büszke volt magára, hogy átlátott egy ilyen hatalmas
démon álarcán.
- Hát te meg mit
vigyorogsz, halandó?- mordult rá Sinister cseppet sem
barátságosan.
- S...semmit!-
morogta Arty, arcáról lehervadt a mindentudó mosoly, és magában
megállapította, hogy habár a férfi valóban mély érzésű,
egyáltalán semmi esély arra, hogy valaha is barátok legyenek.
Eközben a kis társaság is elkészült, és útra keltek. Végig
haladtak a városon és elhagyták a déli kapun keresztül. Valahol
a messze távolban egy torony sziluettjeit lehetett kivenni. Arty
elgondolkozva nézte egy darabig, majd Sharedához fordult.
- Tudom, hogy régen
jártál itt, meg nem is látod, de...
- Ha a toronyra
gondolsz, az a Pokol egyik Őrtornya.
- Várj, honnan
tudtad?
- Bár én magam nem
láthatom, tudom, mit látnak a vámpírok.
- Tudod, ez elég
kísérteties.- ismeretségük óta először mosoly futott át a
férfi arcán.
- Előnyei is vannak
a Krónikásságnak.
- Visszatérve...mi
ez az Őrtorony-dolog?
- A Pokolban öt
ilyen torony található, ebből négy Őrtorony, olyasmik mint a
kaszárnyák a ti világotokban. Zsoldosok toborzó-és kiképző
helye.
- És az Ötödik?
- Azt Központi
Toronynak nevezik. Az az Ő otthona, és éppen odatartunk mi is.
- Hogy mi?
- Jól hallottad.
Meglátogatjuk Lucifert.- Artynak az elkövetkezendő két-két és
fél óráról nem voltak emlékei, mert elájult és Marcusnak
kellett cipelnie a hátán.
Mikor felébredt már
elhagytak két tornyot, és most egy az előzőeknél sokkal magasabb
és impozánsabb felé tartottak. A detektív gyanította, hogy amíg
eszméletlen volt, teleportáltak, bár erre nem vett volna mérget.
Lassan sikerült feldolgoznia, hogy nemcsak pusztán a Pokolban
lovagol egy vámpír hátán, de elkerülhetetlenül találkozni fog
magával Sátánnal, minden bűn forrásával. Bár már elfogadta
ezt, a hír mégsem dobta fel túlzottan. Valahogy a zsigereiben
érezte, hogy barátja, sőt az összes Mordvin fél. Bár ő maga
még sosem volt szemtanúja az erejük valós nagyságának, abban
biztos volt, hogy messze felülmúlják az övét, vagy bármelyik
másik emberét. Bénító volt érezni ezeknek az oly' hatalmasnak
hitt lényeknek a félelmét. A detektívben csak most tudatosult,
hogy még Jeremy sem lenne képes megvédeni őket a Pokol Ikrekkel,
vagy magával Sátánnak szemben. Valahol a lelke mélyén mindig is
tudta, hogy veszélyes dologba vágott bele, de mióta
összebarátkozott Marcus-szal most először érezte úgy, hogy ebbe
az egészbe bele is halhat. Reszketeget sóhajtott, mire Jégszobor
hátrapillantott rá.
- Felébredtél?-
Arty nem felelt, csak biccentett egyet.
- Próbálj
megnyugodni! Valószínűleg semmi okuk megölni minket.
- Valószínűleg?
- Annál a kettőnél
sosem lehet tudni.
- Marcus!
- Hm?
- Tegyél le! Annál
kicsit több büszkeségem van, hogy a hátadon haljak meg.
- Mi bajod van a
hátammal? Izmos és szexi!
- Na, pont ezért
tegyél le, de azonnal!
- Csak nem beijedtél?
Tudod, egész markolni való feneked van!
- Marcus!
- Mi van?
- Ha nem teszel le
most rögtön, soha többé nem állok veled szóba!
- Most mi bajod van?
Csak vicceltem!
- Kac-kac, röhög a
vakbelem.- morogta a detektív, miközben lekászálódott barátja
hátáról. A következő pillanatban Seven nagy fekete szemeivel
találta magát szemben.
- És nem fájik?
- Hogy mi?
- Nem fájik, hogy
röhög a vakbeled?- Arty inkább nem fárasztotta magát
válaszadással csak megpaskolta a fiú fejét. Akármennyire
próbálkozott is, képtelen volt Hercegként tekinteni rá. Számára
Seven csak egy édes kis lökött volt, akit lehetetlen nem
szeretni. Közben elérték a Központi Tornyot, és legnagyobb
meglepetésére a kapu tárva-nyitva állt, még egy árva őr sem
volt sehol. Arty döbbenten nézett Marcusra, aki csak megvonta a
vállát.
- Gondolod, van olyan
őrült, aki be akarna törni ide?- ebben kétségkívül volt
logika. Laza kettes-hármas oszlopban követték Sinistert, aki nagy
lendülettel haladt előre. A folyosók üresek voltak, még csak
nem is láttak már démonokat, vagy esetleg sínylődő lelkeket. A
Torony kihaltnak tűnt, és ez felébresztette a detektív
félelemérzetét. Olyan érzése volt, mintha csapdába sétálnának.
A Sátán Balkeze mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, és csak
ment előre anélkül, hogy bármerre nézett volna. Jól ismerte a
járást, ami arra utalt, hogy itt nem sok minden változott
legutóbbi ittjárta óta. Aztán Sinister hirtelen megállt és
mereven kezdett nézni egy pontot, jobbra tőlük. Mikor a detektív
beérte, rájött, hogy a démon egy üvegház-szerű belsőkertet
bámul ennyire. A növényzet kissé elvadult, de még így is
felismerhető volt az egykor nagy odaadással gondozott, különböző
színű rózsákból álló lugas. A szőke démont úgy tűnt,
elragadták az emlékei. Valami olyasmit láthatott, ami már
réges-régen nem volt ott. A következő pillanatban vörös-fekete
lepkék rebbentek fel az ablakmélyedésből, Sinister összerezzent
és még az előzőnél is lendületesebb tempóban indult meg. A
detektív nem mert volna mérget venni rá, de úgy sejtette, a
démon dühös. A többiek is így gondolhatták, mert senki sem
merte megszólítani. Lépteik visszhangot vertek a kihalt
folyósokon, fenyegetettség érzetük nőttön-nőtt, majd végül
megérkeztek egy hatalmas ajtóhoz. Sinister meg sem állt, egy
lendületes mozdulattal belökte az irdatlan szárnyakat, és szinte
rohant tovább. Egy tágas terembe érkeztek, ahol félhomály
uralkodott. Az ablakokat padlótól plafonig érő nehéz bakacsin
függönyök takarták el, a kilenc karú gyertyatartókban égtek a
gyertyák, lángjuk meg-meglebbent az érkezésük okozta
légáramtól. Minden csendes volt és mozdulatlan, mintha megállt
volna az idő. Még Arty is érezte azt a különös, csendes
szomorúságot, ami megragadt itt a falak közt. Valami, vagy még
inkább valaki hiányzott. A terem közepén sötét márvány
lépcsősor vezetett fel a félhomályba, olyan volt, mintha a
semmiben lebegne. A lépcsősor tetején éjsötét márvány
trónszéken ült valaki mozdulatlanul, akár egy kőszobor. Magas
volt, még Sinisternél is magasabb, két méter körüli. Alakja
tökéletes volt, vállai szélesek, csípője keskeny, teste
finoman izmos. Hosszú, feketénél is feketébb haja trónja jobb
oldalán kavargott le egészen a legfelső lépcsőfokig. Árnyak
közt rejtőző arcából csak gúnyos félmosolyra húzott száját
látták. Nemes ajkak voltak, melyeket számtalanszor hagytak már
el túlzóan kegyetlen ítéletek és csábítóan szenvedélyes
csókok egyaránt. Hosszú, vékony ujjai sátrat formáztak,
efölött tekintett le az érkezőkre. Sinister fintorogva bár, de
féltérdre ereszkedett előtte.
- Visszatértem...Lucifer.-
A megszólítás hallatán Arty felcsuklott ijedtében és közelebb
húzódott Marcushoz. Ezt látva Sátán mosolya egy leheletnyivel
szélesebbé vált, de figyelmen kívül hagyta mind a detektívet,
mind a vámpírokat.
- Sokáig tartott.-
suttogta mély, búgó hangon.
- Nagyon jól tudod,
miért! Miattad halt meg! Teljesen tisztában voltál az érzéseivel,
nem igaz? Te mindent tudtál! Meg kellett volna védened! Neked
kellett volna! Hagytad őt meghalni!- fakadt ki Sinister. Társai
döbbenten hátráltak pár lépést. Bármilyen erős volt is,
hihetetlennek tűnt, hogy a démon merészel kiabálni magával
Sátánnal. Lucifert viszont úgy tűnt, nem zavarja különösebben
a dolog, sőt, kikacagta őt. Mikor nevetése valamelyest
lecsillapodott, felállt, és odalépett a kerevethez. Végighúzta
felette a kezét, mintha egy ott fekvő személy testén simítana
végig, és ekkor történt valami. Egy test körvonalai jelentek
meg, majd ezek a körvonalak megteltek anyaggal, és egy fiatal
férfit láttak feküdni a kereveten, féloldalasan, arccal feléjük.
Alakja és arca hajszálpontos mása volt Sinisterének, az egyetlen
különbség az volt, hogy ennek a férfinak derékig érő
szénfekete haja volt. Tűzpiros kimonót viselt, melyen egy
smaragdszín sárkány tekergőzött. Arca maga volt a nyugalom
mintaképe, úgy tűnt, csak alszik.
- Dextera...-suttogta
Sinister imádott kisöccse nevét, ám a Sátán Jobbkeze nem
reagált. Hogyan is reagálhatott volna, hiszen kerek négyszáz
esztendeje halott volt. Arty nem tudott elfojtani egy meglepett
sóhajt. A férfi, akinek megmentésére érkeztek, gyönyörűbb
volt, mint valaha képzelte volna.
- Óh, a drága
Dextera... Hiányzik neked, igaz?- kérdezte mosolyogva Sátán.
- A Balkéznek nincs
értelme a Jobb nélkül.
- Milyen igaz. Talán
neked is ideje lenne meghalnod.- szolgája döbbenetét látva a
Sötét Nagyúr elkacagta magát.- Ó nem, Sinister, nem szabadulsz
ilyen könnyedén. Vámpírok Hetedik Hercege, gyere ide!- Seven
körbepillantott, mintha rajta kívül bárkinek is lehetne ilyen
neve, majd egy gyerek lelkesedésével, mindenféle veszélyérzet
nélkül felszaladt a lépcsőn.
- Támaszd fel!-
intett Dextera holtteste felé Sátán. A Hetedik félrebiccentett
fejjel méregette a testet pár pillanatig.
- Nem lesz egyszerű.
A lélek erős és akaratos. El fog tartani egy darabig.- azzal
lekapta a hátáról a gitárt, törökülésben letelepedett háttal
a többieknek és csendesen játszani kezdett. Sátán pedig
kényelmes lassúsággal sétált le a meredek grádicsokon, míg el
nem érte térdeplő szolgáját.
- Megnőtt a hajad.-
jegyezte meg kedélyesen. Sinister ellenségesen felmordult.
- Négyszáz éve
alatt volt rá ideje.
- Állj fel!-
suttogta a Sötét Nagyúr és elégedetten szemlélte, ahogy
szavait azonnal tettek követik. Körbejárta szolgáját, mintha
csak a testét mérné fel, és a Sátán Balkeze ekkor egy
jellemétől teljesen idegen dolgot tett: elpirult. Lucifer egy
könnyed mozdulattal kikapcsolta a vastag utazóköpenyt összetartó
csatot, és az anyag pusztán saját súlyánál fogva a földre
hullott.
- Négyszáz év
hosszú idő.- simított végig szolgája arcán a Sötét Nagyúr,
és Sinister látványosan megborzongott. Mestere meglepettnek tűnt,
majd felkacagott.
- Ennyire szomjazod
az érintésem, kutya?
- Nem vagyok...nem
vagyok kutya!
- Óh, hát akkor mi
vagy?
- A Balkezed!
- És akkor ez mi?-
emelte fel a bal kezét Sátán tettetett értetlenséggel. Ám
mielőtt a démon válaszolhatott volna, Seven felállt.
- Kész.- jelentette
ki. Sátán felhagyott Balkeze kínzásával és visszasétált a
kerevethez.
- Nem sokára
felébred, de azért mostan jobban vigyázz rá, oks? Egy ilyen erős
démontot visszazavargászni a halálból iszonyat fá...-a vámpír
szemei fennakadtak és váratlanul összecsuklott. A Sötét Nagyúr
gyengéden felnyalábolta és saját trónszékébe fektette az alvó
Herceget.
- Egy ilyen erőteljes
démont visszahívni a halálból nagyon fárasztó. Ezért
csináltattam veled.- mondta. Sinister eközben gondolkodás nélkül
felrohant a lépcsőn, és letérdelt a kerevet mellé. Pont jókor,
mert a következő pillanatban Dextera kinyitotta a szemét. Az
ezüst lélektükrökről egy fél szívdobbanásnyi idő alatt
lefoszlott a halál köde, és a Sátán Jobbkeze elmosolyodott.
- Bűnöm...-suttogta
még rekedten, de többet nem mondhatott. Sinister szenvedélyes
csókja belé fojtotta a szót. Hosszú percek teltek el, mire
elengedték egymást, és az ifjabbik Iker végre felült. Ekkor
vette észre Lucifert.
- Négyszáz év oly'
hosszú idő! A szolgád téged szomjaz, könyörülj rajta, ó,
Uram!- suttogta vágytól terhes hangon. Mestere csak intett neki,
és Dextera táncos léptekkel sietett hozzá, hogy a következő
pillanatban együtt tűnjenek el. Sinister ott maradt a kereveten
ülve, nézte a hűlt helyüket, és habár imádott öccse szinte
rá sem hedereített, arcán mégis valami különös mosoly
játszott. Ő olyan személy volt, akibe képtelenség belelátni, a
többiek mégis biztosra vették, hogy most valami olyasmit
gondolhat: hazatértem. Az idillt Dex törte meg, mikor egy
színpadias sóhaj kíséretében halántékát masszírozva
megjegyezte:
- Végre elmúlt a
migrénem.- Sinister arcáról leolvadt az ábrándos mosoly és
mogorván felhorkant.
- Már nincs többé
szükség rátok.
Arty még
látta, hogy a démon int egyet, majd fejjel előre belezuhant a
végtelen, fekete semmibe.