IX. Rész
Meghalt a király, éljen a király!
A teleportálás
utáni ébredés semmivel sem volt kellemesebb, mint első
alkalommal.
Dex megjegyzése
szerint „Sinisternek semmi érzéke a finomságokhoz, csak
kihajította őket, ahogy esik, úgy puffan módon”. Mindenesetre
Arty eléggé megsínylette a durva bánásmódot, szó szerint
mindene fájt. Ugyanakkor elnézve Damieon kéjes vigyorát, inkább
nem panaszkodott, ki tudja, mitől óvta őt meg a krusnyik. Bár ők
körülbelül három napnak érzékelték a Pokolban eltöltött
időt, a földi órák szerint alig két órát voltak távol. Ennek
ellenére mindannyian halálosan fáradtak voltak. Főleg Seven, aki
a teleportálásra fel sem ébredt. Shareda vállalta el a feladatot,
hogy felviszi a szobájába és lefekteti a békésen alvó Herceget.
A Sátán Birodalmában tett kirándulás után a detektív már meg
sem lepődött rajta, hogy a démon ismeri a járást. Nem sokkal
később egy magas, erős kötésű férfi lépett oda hozzájuk.
Harminc év körülinek tűnt, de sokat látott vonásainak
keménysége többet sugallt. Jeremy fáradtsága ellenére meghajolt
előtte.
- Felség.
- Látom, épségben
visszatértetek. Lassan már pirkad, jobb, ha itt maradtok mára.
- Köszönjük,
Felség. Hálásan vagyunk.
- Megdolgoztatok
érte.- A férfi tapsolt kettőt, mire egy elegáns fekete öltönyös
szőke férfi lépett elő. Meghajolt feléjük, majd intett, hogy
kövessék. Miközben a széles márványlépcsőket rótták, Arty
bágyadt érdeklődéssel Marcushoz forult:
- Ő ki volt?
- A Nyolcadik, az
Árnyherceg. De ezt inkább hagyjuk holnapra, jó?-A detektív csak
helyeselni tudott, így mikor elfoglalták kijelölt szobáikat, egy
kiadós zuhany után csak eldőlt az ágyon, és másnap estig
aludt, mint akit leütöttek.
Túlzás lenne azt
állítani, hogy nyolc órakor kivetette magából az ágy, de
lényegesen frissebb volt, mint azelőtt. Lassan a Mordvinok is
felébredtek, megköszönték a Hercegeknek a vendéglátást és
hazatértek a Mordvin-házba. Eközben Arty ismét elővette barátját
a tegnapi kérdéssel.
- Marcus, mi az az
Árnyherceg?- Jégszobor a szemét forgatta, de végül csak
válaszolt.
- Minden Hercegnek
van egy különleges képessége, ami csak rájuk jellemző. Például
a mindenkori Hetedik Herceg képes parancsolni a lelkeknek, a
Nyolcadik pedig az árnyaknak.
- És az Első?
- Ő a Láncos
Herceg. Bárhol bármennyi láncot képes megidézni és irányítani.
Mozgatja őket, változtatja az anyagukat, és a hosszukat.
- Ez az árnyas dolog
jobbnak hangzik.
- Pedig az Első az
erősebb. Az ő láncai bármit képesek elfogni, még az árnyakat
is.
- És ha találkozik
egy másik Láncossal?
- Nincs másik. Ilyen
képessége csak az Elsőnek van.
- Értem...és most?
Hogyan tovább?
- Sinister
nyilvánvalóan kicsusszan Justin kezei közül, ami azt jelenti,
hogy a Bánat Csillaga megsemmisült. Most kell támadnunk. Ha
hagyjuk, hogy rendezze a sorait, azzal a saját halálos ítéletünket
írjuk alá.- jegyezte meg Adam.
- És Mágus? Vele
nem bírunk el...
- Te magad mondtad,
hogy általában nincsenek együtt, és nekünk Ferrow kell. Ha
sikerül fogságba ejtenünk, nyert ügyünk van. Megosztjuk őket.
Dex és Keita elterelik Mágus figyelmét, mi többiek pedig
elkapjuk Justint.- felelte Jeremy. Arty próbálta meghúzni magát,
nehogy észrevegyék, de a legidősebb Mordvin most hozzá fordult.
- Szükségünk lesz
rád, Arthur. Ha igaz volt mindaz, amit mondták, bízik benned. Te
leszel a csali.
- É...én? De
Jeremy, ez nem jó ötlet...én csak egy ember vagyok!
- Színigaz. De Mágus
miatt nem kell aggódnod., és a beszámolód alapján Justin miatt
sem.
- De...mi van, ha
neheztel rám, amiért elszöktem?
- Ne aggódj!
Folyamatos rádió kapcsolatban leszünk, és ha valami
félresikerül, azonnal megyünk érted.- veregette meg a vállát
Zed. Nem mondhatni, hogy a detektív túlzottan megnyugodott volna,
de nem volt értelme vitatkoznia, a Mordvinok hajthatatlanok voltak.
A detektívnek nem tetszett ez az egész. Jeremy elég nyilvánvalóan
nem hitt neki., de ő nem akarta bántani Justint. Valahogy úgy
kellene intéznie a dolgot, hogy a férfinak ne essen baja. De mégis
hogyan? A Mordvinok sokkal többen vannak, és sokkal erősebbek,
mint ő. Még akkor is ezen rágódott, mikor elérték a Ferrow
kastélyt. A Mordvinok nemes vámpír voltuk miatt nem léphettek be
egy bent lakó meghívása nélkül, így a detektívre hárult a
feladat, hogy a kapun kívülre hozz Justint. Marcus és Damieon
segítségével átmászott a magas kerítésen, megkereste az
ablakot, ahol alig néhány napja kimászott, megdobta pár
kaviccsal és várt. Óriási szerencséje volt, hiszen Ryan volt
az, aki bosszúsan kihajolt, hogy elzavarja a dobálót. A
háremvezető arcán meglepettség suhant át. Intelligens fiú
volt, rájött, hogy itt valamiféle titok lappang. Nem kezdett el
kiabálni, épp csak annyira beszélt hangosan, hogy a detektív
hallhassa, mit mond.
- Arty? Mit keresel
te itt?
- Hosszú. Engedj be,
sürgősen beszélnem kell Justinnal!
- Akkor miért nem
neki szólsz?
- Mert...csak. Bízz
bennem, Ryan, nem hagyom, hogy bajotok essen.- a fiú fintorogva
bár, de visszahúzódott, és mire Arty átszaladt a bejárati
ajtóhoz, az már nyitva volt. Besurrant a résen,és Ryan már be
is csukta. Ott álltak egymással szemben, a detektív kicsit
feszengett, hiszen megkedvelte őt, de fogalma sem volt, hogyan
fejezze ezt ki, vagy hogy ki kell-e fejezni egyáltalán. A
háremvezető szigorúan végigmérte, majd hirtelen elmosolyodott
és magához ölelte.
- Csak aztán tartsd
a szavad.- suttogta. A detektívet szíve legmélyéig meghatotta ez
a fogadtatás, és viszonozta az ölelést.
- Megígérem.-
felelte. Még szorongatták egy kicsit egymást, majd Ryan elengedte
és visszaindult a hárembe. A harmadik lépcsőfokon megállt, és
mint akinek akkor jut az eszébe, még visszaszólt:
- A Mester az
irodájában van. Végig a folyosón és jobbra.
- Ühm. Emlékszem.-
még váltottak egy mosolyt, majd mindketten elindultak. Ryan vissza
a hárembe, Arty pedig az irodába. Az ajtó előtt megállt, nyelt
egyet, kopogott, majd benyitott. Justin az íróasztalánál ült,
tökéletesen rendezett külsővel. Az öltönye hibátlan volt,
nyakkendőjén egyetlen gyűrődés sem volt, haját gondosan
hátrazselézte. Előtte az asztalon elegánsan elrendezett papírok.
Minden tökéletes volt, csak onnan lehetett tudni, hogy a vámpír
eléggé feldúlt, hogy a hamutál már szinte tele volt, és Arty
belépésekor is éppen rágyújtott.
- Tehát eljöttél.-
fújta ki a füstöt.
- Számítottál rám?
- Nem vagyok ostoba,
Arty. Végül nem voltam képes irányítani Sinistert. Az aduászom
elúszott, és mint a kis barátaid már bizonyára rájöttek,
Mágus sem áll többé az én oldalamon. És most itt vagy. Én
vesztettem. De azért lenne egy utolsó kérésem: Ryant és a
többieket hagyjátok, nekik semmi közük ehhez az egészhez.
- Nem fog bajuk esni,
ahogy neked sem. Justin, hallgass végig, most az egyszer.- azzal a
detektív leült és mesélni kezdett. Részletesen elmondta a
nyomozása eredményét, hogy Mágus hogyan és mikén játszotta ki
egymás ellen a szerelmeseket, majd fordította Justint
gyakorlatilag a saját fajtája ellen. A vámpír csendesen
hallgatta őt végig, csak az öngyújtója kattanásai zavarták
meg néha a detektív beszámolóját.
- Tehát
összességében véve úgy viselkedtem, mint egy öt éves
kiskölyök.- jegyezte meg, amikor Arty a végére ért.
- Nem hiszel nekem?
- Ellenkezőleg. Így
sok minden értelmet nyert. Csak bosszant, hogy nem jöttem rá
azonnal. Pedig elég intelligensnek hittem magam.
- Nem a te hibád!
Nekem se sikerült volna, ha nem segít mindenki. Kívülről mindig
könnyebb összerakni egy történetet, mint amikor benne vagy a
közepében. Ezt le kell tisztáznod Sophie-val, Jeremyvel és a
többiekkel. És aztán egyesült erővel elkapjuk Mágus
grabancát., és megbűnhődik azért, amit tett.
- Kétlem, hogy a
történtek után képes lennék a szemükbe nézni, Arty. Azért
ennyi lelkiismeret belém is szorult.
- Justin, ne csináld
ezt! Nem vagytok ellenségek, nem a te hibád volt, és nem is az
övék. Hívj ide valakit a háremből, hogy beengedhessük Jeremyt!
Leültök szépen, és civilizáltan megbeszélitek. Minden rendbe
jön, meglátod!- a vámpír hosszú percekig némán és komolyan
bámult rá.
- Nos rendben. Szólj
Ryannek, ő itt lakik, be tudja hívni őket.
- Minden rendben
lesz.- ismételte meg a detektív és biztatóan rámosolygott, majd
elindult kifelé, de amikor az ajtónál járt, Justin még utána
szólt:
- Arty!
- Tessék?
- Ígérj meg nekem
valamit!
- Mit?
- Bármi történjék
is velem, vigyázz Ryanre és a többiekre! Nekik semmi közük
ehhez az egészhez, nem akarom, hogy bajuk essen.- Arty alig bírt
elfojtani egy kuncogást. Tipikus Justin, mindenek előtt a háremre
gondol. Aprót biccentett, és ismét elmosolyodott.
- Megígérem.- majd
felment a hárembe, ahol kitörő örömmel fogadták. A detektív
azt hitte, csak a háremvezető emlékszik rá, hiszen olyan rövid
ideig volt csak itt, de ahogy Brandy, az elsőként a nyakába ugró
lány megfogalmazta, „azt a kócos vörös üstökét, meg azokat
a hatalmas kiskutya szemeket nem lehet elfelejteni.” Meghatotta ez
a fogadtatás, és örömmel ölelgetett végig mindenkit, de arra
már nem futotta az időből, hogy beszámoljon róla, merre járt.
Amint engedték szóhoz jutni, azonnal Ryanhez fordult és
tolmácsolta neki Justin parancsát. A háremvezető arca
felragyogott, és örömmel követte Artyt a bejárati ajtóhoz.
Mindketten boldogok voltak, a Ferrow-Mordvin ellentétnek úgy tűnt,
örökre vége, és együtt szállhatnak szembe azzal, aki ezt az
egészet okozta: Mágussal. A bejárattól a kert kapuig tartó úton
úgy vigyorogtak mindketten, mint a tejbetök, és ez Jeremynek is
feltűnt. Keita és Dex is ott voltak, hiszen Mágus nem volt itt, a
figyelem elterelő akciójuk hatástalan volt. Mikor odaértek a
kapuhoz, Arty eszközölt egy gyors bemutatást a legidősebb
Mordvin és a háremvezető között, majd előadta az ötletét a
tárgyalásról. Jeremy elég bizonytalannak tűnt, de Emmanuel
ekkor a vállára tette a kezét, és mosolyogva csak annyit
mondott:
- Ha bent vagy, már
nyert ügyünk van. A tárgyalás a legcivilizáltabb formája az
ellentétek elrendezésének, és ha nem megy, még mindig
kirángathatod ide hozzánk.- Jeremy elmosolyodott, majd aprót
biccentett Ryan felé, aki kinyitotta előtte a kert kaput.
- Mr. Jeremy Mordvin,
kérem, fáradjon be.- Jeremy belépett, kezet fogott a
háremvezetővel, és elindultak befelé. Arty fordultában még
elkapta Sophie elismerő pillantását, amitől fülig vörösödött.
Jeremy saját bevallása szerint nem igen tudott mit kezdeni Justin
szexuális szokásaival, és kissé feszélyezte Ryan jelenléte, de
igyekezett barátságos lenni. Úgy tűnt, a fiatal háremvezető
már megszokta ezt a szituációt sőt, kifejezetten élvezi a
legidősebb Mordvin zavarát. Miközben vezette őket mindent
megtett, hogy meggyőzze a vámpírt arról, hogy Justin jó ember,
hiszen otthont adott neki, senkinek nem kellőknek, akikre a biztos
és keserves halál várt volna az utcán. Mindent csakis őértük
tesz, hogy a hárembelieknek jó legyen. Egy ilyen férfi nem lehet
gonosz. Talán egy egészen picikét meggondolatlan, de nem gonosz.
Jeremy már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor
hirtelen eldördült egy pisztoly. Mindhárom férfi egyszerre
torpant meg. Arty nem értette, Marcus miért lövöldözik, hiszen
nincs baj, Jeremy gyanakodva kapkodta a tekintetét, orvlövész
után kutatva, Ryan arcából kifutott a vér és rémülten csak
annyit suttogott, mielőtt futásnak eredt volna az iroda felé:
- Mester...- a másik
kettő először összenézett, majd követni kezdték. A detektíven
szörnyű balsejtelem lett úrrá, de győzködte magát, hogy
téved.
- Még a feltételezés
is nevetséges.- morogta. Odaértek az irodáoz, és Ryan akkora
lendülettel vágta ki az ajtót, hogy az a falról csapódott
vissza. Arty már nem tudott megállni, nekiment a férfi hátának,
de az csak egy-két lépést tántorodott befelé. Amikor a detektív
átnézett a válla felett, rájött, miért. Lassan elérte őket a
padlón terjengő vértócsa, és a szobát belengte az égett hús
semmihez sem hasonlítható szaga. Pár lépésre tőlük ott feküdt
a test, saját, lassan elfolyó vére megfestette seszínű haját,
savószín szemei meredten bámulták a mennyezetet, szája sarkában
ott ült egyfajta kesernyés, lemondó mosoly, kezében a még
füstölgő csövű revolver, amit saját szíve ellen fordított.
Hihetetlennek tűnt, de Justin Ferrow önkezével vetett véget a
létezésének. Arty-t sokkolta a látvány, viszont Ryan lassan
ocsúdott. A fiatal háremvezetőt kiverte a víz, zihált, tüdeje
kétségbeesetten kapkodott oxigén után, de nem volt képes eleget
magához venni. Érzékei tompák voltak, mintha ez az egész csak
egy őrült, lidérces álom volna. Lassan odabotorkált a testhez
és térdre rogyott mellette. Megérintette a vállát; még meleg
volt. Finoman megrázta, és suttogni kezdett:
- Mester... ébredj
fel, Mester, már este van... Vendégeid jöttek... Mester...-Arty
csak állt, próbálta felfogni, amit lát. Képtelen volt
feldolgozni, hogy a férfi, akit pár perccel korábban a saját
igazáról győzködött, most halott volt. Véglegesen,
visszacsinálhatatlanul halott. Az egész olyan volt, mint egy
borzalmas, lidérces álom. Ryan zokogott, Jeremy csendesen csak
annyit mondott:
- Kimegyek, behívom
a többieket.- Arty csak egy pillanatra nézett félre. Alig egy
szívdobbanásnyi időre fordította el a fejét, hogy biccenthessen
a legidősebb Mordvinnak, de ez már elég volt. Tulajdonképpen az
egész jelent gyorsabban zajlott le, mint hogy reagálni tudott
volna. Ryan felkapta az asztalról a levélbontó kést, és hasba
szúrta magát vele. A detektív felkiáltott, Jeremy pedig
visszarohant a folyosóról. Nem kérdezett semmit, csak elküldte
Arty-t, hogy hívassa be a többieket. Arty felrohant a hárembe és
kézen fogta az első szembejövőt. Nate nem igazán értette, mi
folyik körülötte, de látta a rémületet a szemében, ezért nem
ellenkezett. Jeremy a háremvezetővel azonnal saját magánklinikája
felé indult. Emmanuel szárnyai alá vette a rémült hárembelieket
Evan segítségével, valahogy a fiatalok bennük jobban bíztak,
mint a többiekben összesen. A detektív fel-alá kóválygott,
mint egy alvajáró. Csak valahol a tudata peremén érzékelte,
hogy Damieont és Keitát küldték, hogy viseljék gondját a
„tetemnek”. Adam körbejárt, hogy beszéljen a biztonsági
őrökkel, Dex pedig Mágus dolgozószobáját ment el felderíteni.
A nagy sürgés-forgásban valaki meglökte Arty-t, aki a lépcsőhöz
tántorodott és leült rá. Csak bámult maga elé, sokkolva a
történtektől. Észre sem vette, hogy valaki leült mellé. Csak a
szipogás, a csendes, visszafojtott zokogás hangjai riasztották
fel. Sophie ült mellette, fekete, csipkés ruhácskában, arcát
törékeny kezecskéi mögé rejtette és keservesen sírt.
- So....Sophie....miért
sírsz?- a lány értetlenül pillantott fel rá. Amikor elindultak
a Mordvin-házból, játékosan piros szemei macskásra voltak
kihúzva. Mostanra a gondosan felvitt smink már csak valami fekete
maszat volt.
- Mert
Justin....ő.....meg.....meg....- nem volt képes kimondani, újabb
mély bíbor könnycseppek futottak végig az arcán. Arty régebben
hallotta Marcustól, hogy a vámpírok vért sírnak, de ez volt az
első alkalom, hogy szemtanúja volt a jelenségnek. Ugyanakkor
jelenleg egyáltalán nem érdekelte. Elővette a zsebkendőjét és
sután próbálta letörölni a lány könnyeit.
- Kö....köszönöm.-
suttogta Sophie, majd reménykedve nézett a detektívre.-
Megölelhetlek?- A detektív bólintott, és átölelte a lányt,
aki a vállára hajtotta a fejét. Arty-t elöntötte a melegség.
Már réges-régen tisztában volt vele, hogy beleszeretett a
gyönyörű vámpírlányba, de valahogy annyira... nem tűnt
helyesnek e az egész. Hiszen Sophie és Justin szerették egymást.
Nem lenne fair, ha most próbálná megszerezni a lány szívét.
Ezen vívódott, amikor valaki hátulról a vállára tette a kezét.
Zed volt az. Először bocsánatkérően visszaadta a detektív
óráját, aztán csak ennyit mondott:
- Gyertek, menjünk
haza! Mi itt már nem sokat tehetünk.- Arty aprót biccentett,
bénultan feltápászkodott, majd úriember lévén felsegítette
Sophie-t is.
A Mordvin-házban
csend volt. Jeny a nappaliban ült és csendesen lapozgatott egy
könyvet, a többiek a dolguk után jártak. Csend volt a házban.
Az a nyomasztó, vihar utáni fajta. Arty nem is bírta sokáig.
Inkább bement Jeremyhez, megnézni, mi újság Ryannel. Marcus is
hasonlóan érezhetett, hiszen, mikor a detektív bekopogott hozzá,
hogy elmondja, hová megy, Jégszobor azonnal felpattant, hogy
elkísérje. Mikor megérkeztek a klinikára, a legidősebb Mordvin
még mindig a műtőben volt a háremvezetővel. A csinos recepciós
lány ugyan húzta az orrát, de mikor felismerte Marcust, végül
csak beengedte őket. A műtő előtti folyosón várakoztak.
Jégszobor leült az egyik narancssárga műanyag székbe,
könyökével a térdén támaszkodott, a feje előrebukott.
Fáradtnak tűnt és nagyon elgyötörtnek. A detektív fel-alá
járkált, háta mögött a kezét tördelve. Szerette volna már
látni Jeremy apró biccentését, amikor kijön és semleges arccal
közli, hogy minden rendben van. Mert rendben kell lennie. Az csak
egy levélvágó kés volt! Még ha tőr alakja volt is, még ha a
penge el is érte a gyomrát, akkor sem lehet elég éles ahhoz,
hogy komoly kárt tegyen benne, ugye? Idegessége percről percre
nőtt, de valahogy ez jó volt így, mert amíg Ryanért aggódott,
nem volt ideje gyászolni Justint, aki bár egy egoista, perverz
alak volt, valahogy mégis belopta magát a szívébe. Mint egy bizarr, de
jóindulatú rokon. Az egész fickóban volt valami pulzáló
erotika. Túl volt azon a lüktető, vörös felkiáltójelen, ami
elválasztotta egymástól, hogy mit szabad és mit nem. Justin
Ferrow egy személyben volt minden, amit TILOS, így, végig nagy
betűkkel, de ennek ellenére jó ember volt. A detektív gondolatait
a műtő ajtajának nyitódása szakította félbe. Jeremy jött ki,
talpig zöldig bugyolálva, csak szemeinek enyhe vörös izzása
tette őt felismerhetővé. Leroskadt az öccse melletti székbe és
elhúzta a szája elől a maszkot. Ő egy öreg és erős vámpír
volt, jól tudott uralkodni magán, szemfogai most mégis
kivillantak, ahogy beszélt. Megviselt volt, és elcsigázott, talán
még Jégszobornál is jobban.
- Azt hiszem, fel
kellene hívnod a kollégáidat, Arthur.- mondta lassan, de
tekintete kerülte a detektívét.
- Hogy....mi?
- Ilyen esetekben
kötelességünk értesíteni a rendőrséget, bár kétlem, hogy
lennének még élő rokonai, akik kíváncsiak rá.
- Úgy érted...-a
legidősebb Mordvin végre a szemébe nézett.
- Sajnálom, Arthur.
Megtettem minden tőlem telhetőt, de nem sikerült. Meghalt.- A
detektívet hideg zuhanyként érte a hír. Az nem lehet...hiszen
még olyan nagyon fiatal volt....
- Nem
a te hibád.- suttogta Marcus, bátyja vállát veregetve biztatóan.
Arty-ba villámként csapott a gondolat: „Nem.
Nem az ő hibája, hanem...hanem az enyém.”
Megígérte Justinnak, hogy vigyáz Ryanre, és Ryannek, hogy
megvédi Justint. Egyiket sem tartotta be. Ha nem hagyja magára
Justint, ha előbb behívatja Jeremyt, csak aztán mondja el, mire
jutott, ha... ha figyelmesebb lett volna, ez az egész nem történik
meg. Gyűlölte magát a figyelmetlenségéért, gyűlölte Mágust,
és a sorsot, akik ezt az egészet eltervezték és furcsa módon
gyűlölte Jeremy-t is. Biztosra vette, hogy a legidősebb Mordvin
nem tett meg minden tőle telhetőt, hiszen Ryan az ellensége
szeretője volt. Azé a férfié, aki bántotta a húgát, és
akiről eddig úgy tudták, minden bajuk forrása. Az ellenség
barátja, aki szintén ellenség. Persze, maga Arty sem gondolta ezt
komolyan, de kellett valaki, akire haragudhatott. Valaki, akire
kivetíthette a fájdalmát, a csalódottságát, a gyászát.
Ryanre azelőtt sosem gondolt barátjaként, inkább egy kedves jó
ismerősként, valami olyasmiként, mint a hóbortos nagybácsi
türelmes felesége, de most valahogy ez a kép megváltozott.
Hirtelen éles pengeként hasított belé a tudat, hogy az az édes,
segítőkész fiú nincs többé. Bénultan állt fel és tett egy
lépést. Nem jutottak el a tudatáig a szavak. Hallotta, hogy
Jeremy beszél, hogy Marcus aggodalmasan kérdez tőle valamit, de
képtelen volt értelmezni, mit. Először bizonytalanul lépkedett,
csak azért mozgott, hogy csináljon valamit, aztán rohanni
kezdett. Nem nézett senkit és semmit, csak el akart menekülni.
Bárhová, csak el innen. Odakint virradt. A forgalom lassan
beindult, madarak csicseregtek, az utcalámpák fénye lassan
elhalványult. Minden ment tovább. A világ a normális
kerékvágásban haladt, mintha mi sem történt volna. Mintha
Justin és Ryan soha nem is léteztek volna. A detektív képtelen
volt mit kezdeni a ténnyel, hogy a világ nem fordult kis a
sarkaiból, hogy nem üvölt egyetlen vonagló sebként, hogy
mindenki olyan közönyös és kifejezéstelen. Mintha Justin és
Ryan soha nem is léteztek volna. Először maga sem tudta, hová
megy, csak ment, mert képtelen volt egy helyben állni, aztán
lassan ismerőssé vált a környék. Lábai maguktól vitték a
Ferrow-villához. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Az ajtó még
nyitva állt, a dísztárgyak még a helyükön voltak, de valahogy
az egész kastély annyira....üres volt. Justin és Ryan már nem
voltak itt. Nem voltak sehol sem. Mintha soha nem is léteztek
volna. Artynak szüksége volt valamire. Bármire, ami bizonyítja,
hogy az itt eltöltött egy hónap nem álom volt., hogy az a két
férfi létezett. Nem akarta meglopni holtában egyiküket sem, csak
valami apróságot akart, egy értéktelen kis mementót, ami mindig
emlékeztetni fogja rájuk. Betévedt az irodába és körbejáratta
a tekintetét, keresve a megfelelő emléktárgyat. Talán egy
levélnehezék....talán egy kép a polcról....talán egy....napló?
Bármilyen hihetetlennek tűnt is, az asztalon ott feküdt Justin
Ferrow naplója, kinyitva az utolsó bejegyzésnél, érintetlenül.
Mintha csak neki hagyták volna ott, ami a vámpírt ismerve, nem is
volt éppenséggel lehetetlen. Egyszerű, barna bőrkötéses kis
könyvecske volt, sűrűn teleírva precíz, szálkás betűkkel.
Arty tisztességes ember volt, sosem olvasott bele idegenek
naplójába, de most valahogy túlságosan el volt keseredve ahhoz,
hogy foglalkozzon a morállal. Annyi mindent akart még kérdezni,
és annyi mindent akart még mondani. Ismerni akarta Justin Ferrow-t
és szüksége volt a férfi létezésének bizonyítékára.
Felemelte a könyvecskét, összecsukta és hosszú percekig csak
nézte. Végül elhatározta magát és hazament. Délelőtt kilenc
felé járhatott az idő és a Mordvin-házban csend volt. Yumenaia
a kertben tett-vett, amikor csak tehette, odakint volt. Jennyre jó
hatással volt testvérei társasága. Bár a vámpír-énje még
nem tért vissza teljesen, lassan visszaszokott az éjszakai
életmódra, így most is aludt. A detektív bezárkózott a
szobájába, hosszan nézte a naplót, majd ki tudja miért,
felütötte az utolsó bejegyzésnél. Legnagyobb meglepetésére
rögtön a megszólításban találkozott a saját nevével.
Kedves Arty!
Most még talán
nem érted, miért tettem, amit tenni készülök, és talán
gyülölsz is érte, de hidd el nekem, ez a legjobb megoldás. Azok
után, amiket tettem, és amiket a nevemben tettek, képtelen lennék
még egyszer bármelyikötök szemébe nézni. Ifjú koromban
bérgyilkos voltam, de nem becstelen. Megvetem azokat, akik
ártatlanokat gyilkolnak feleslegesen, és mégis, én magam is ezt
tettem. Jeremy egy körültekintö és óvatos férfi, ezt el kell
ismernem. Gondja lesz a háremre, felesleges a nyakadba venned még
ezt a terhet is. A naplóimat- nem csak ezt, hanem az összes többit
is- rád hagyom. Halálom évétöl vezettem öket, a könyvtáramban
megtalálod öket évek szerint rendszerezve a J29-nél. A véred
vettem, és bár te ezt nem tudod, terveim voltak veled. A
legkevesebb, hogy hagyom, hogy megismerj. Felesleges bánkódnod
miattam, ez az én döntésem volt, mondjuk úgy, vezeklés a
tetteimért.
Justin
Bár a detektív
tisztában volt vele, hogy a férfi öngyilkos lett és nem megölték,
mégis megrázta ez a búcsúlevél. Nem értette az indítékot.
Miért pont ő? Miért pont az ő lelkiismeretét tartotta fontosnak
Justin a halála előtt. Visszament a Ferrow-villába és megkereste
a többi naplót is. Egyik kérdés hozta magával a másikat és ő
válaszokat akart. Igazságot szolgáltatni a vámpírnak, legalább
holtában. Az elkövetkezendő napokat úgy töltötte, mint amikor a
rendőrségen megbízták egy üggyel: alig evett, alig aludt,
folyton csak olvasott és jegyzeteket készített, feltérképezve
Justin egész életét. Néhol a részletek elég zavarba ejtőek
voltak, a férfi teljes nyíltsággal írt szexuális életéről,
ami még vámpírságához képest is bizarr volt. Ryan tizennyolc
éves volt, amikor a vámpír kihúzta a megáradt folyóból, ahol a
fiú öngyilkos akart lenni. A későbbi háremvezetőnek nem volt
hová mennie, csak úgy kitették az árvaházból, még az öccsét
sem vihette magával. Justin karrierje akkoriban meredeken ívelt
felfelé, gazdag volt, de még nem a legnagyobb nevek egyike.
Befogadta Ryant és rábízta a ház körüli teendőket. Mivel a
takarítás is az ő dolga volt, Justin valós kiléte nem sokáig
maradt titok. A fiú először megrémült, de mikor még hetek múlva
sem esett bántódása, lassan megnyugodott, és minden ment tovább
a régi kerékvágásban. Egy év telt el, mikor Justin szürkületkor
felébredve maga mellett az ágyban találta Ryant. Aznap tette őt
először a magáévá. Az első alkalmat még számtalan másik
követte, és bár idő közben a hárem lassan bővült, Ryan
szemlélhette meg legtöbbször Justin hálószobájának plafonját.
A vámpírnak hatalmas gyűjteménye volt különböző szexuális
játékokból és kellékekből, és nem habozott ezeket használni
sem. Teljes tárgyilagossággal írta le a naplójában, hogyan
kötözte meg Ryant a legkülönbözőbb módokon. Az egyik ilyen
beszámoló közben Arty hirtelen ráakadt egy mondatra, ami
megragadta a figyelmét: „
Azt mondta, jobb szereti azokat a láncokat, amiket megidézek neki,
mint azokat, amiket a fiókból veszek elö.”
Ez a mondat
valahogy sehogy sem illet a Justinról kialakított képbe. Láncok.
Láncok idézése. A detektív nem merte elhinni, amire bukkant.
Lesétált hát Jeremy szobájához, bekopogott, majd belépett. A
legidősebb Mordvin éppen az íróasztalánál ült
- Arthur...
nem jó pillanatban jössz. Eléggé elfoglalt vagyok.
- Nem
akarlak sokáig zavarni, Jeremy, csak szeretnék kérni tőled egy
szívességet.
- Szívességet?
Miféle szívességet?
- Találkoznom
kell a Hercegekkel.
- Attól
tartok ez lehetetlen. A Felségek rettenetesen elfoglaltak. Vezér
nélkül maradtunk, és lassan kezd kitörni az anarchia...
- Épp
ez az!- csapott az asztalra a detektív ingerülten.- Megtaláltam
az Elsőt!- A legidősebb Mordvinban bent rekedt a felháborodás.
Erre még ő sem számított.
- Tudod
bizonyítani?- kérdezte.
- Igen.
- Gyere.-
az út a titkos kastélyig csendben telt el. Mikor megérkeztek, egy
inas fogadta őket. Jeremy elmondta neki, hogy sürgősen beszélniük
kell a Hercegekkel, lehetőleg mindhárommal.
- Máris
szólok a Felségeknek. Kérem, kövessen, báró úr.- hajolt meg a
férfi és egy barokkos eleganciával berendezett szalonba vezette
őket.
- Báró?-
pislantott Arty a legidősebb Mordvinra. Tudta, hogy a családjuk
nemesinek számít, de azt nem, hogy a szó konkrét, hétköznapi
értelmében.
- Nem
szeretem használni, ha nem muszáj.- több szót nem is igen
váltottak, mert nyílt az ajtó és beléptek a Hercegek.
Kivételesen Seven is lépett. Karjaiban egy alig pár hónapos kis
macskát tartott, talán rá való tekintettel nem ugrott most a
nyakukba. Miközben kölcsönösen köszöntötték egymást, Arty
elővette Justin naplóját.
- Remélem
valóban sürgős a mondanivalója, Mr. Moore. A fivéreim és én
rendkívül elfoglaltak vagyunk.- mondta egy férfi, akivel Arty még
sosem találkozott. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön,
ő a Hatodik. Középmagas volt, szőke haját szigorú lófarokba
fogta a tarkóján, szemei ragyogó kékek voltak, mint a téli
égbolt, vonásai nemesiek, az észak büszke harcosait idézték.
Nem volt különösebben izmos, életében inkább szívós
lehetett, mint erős. Tekintélyt parancsoló jelenség volt, bár
nem kiabált, sőt, kifejezetten halkan beszélt, a detektív mégis
kissé megszeppent a kemény szavak hallatán. Megköszörülte a
torkát, ezzel is időt nyerve, hogy összeszedhesse gondolatait.
- Igen,
meglehetősen sürgős. Hanem veszik tolakodásnak... Felségtek
emlékeznek még az Elsőre?- szavait döbbent csend követte, még
maga Jeremy sem számított erre a kérdésre.
- Nos...-
mondta lassan a Nyolcadik.- eléggé régen történt már, és ha
jól emlékszem, ő akkor még gyerek volt.
- Ühm!
Első félvér volt, neki tényleg apci volt az apcija. Ettou....úgy
emlékezem tizen volt, amikor mindenki széjjel meg szana.
Keresgettük mindenmerre, de semmi sem nem. Talán kampeca...-szólt
közbe Seven, miközben a szőnyegen ülve dögönyözte a kis
macskát. Arty aprót biccentett.
- Valóban
meghalt, de csak egy része. Teljesen elfelejtett mindent, ami vele
történt, valószínűleg a sokk hatására. Pontosan én sem
tudom, mi történhetett vele életében, de az, hogy félvámpír
volt, sok mindent megmagyaráz. Enélkül valószínűleg nem élte
volna túl mindazt, amin keresztülment.
- Már
elnézést, de ön úgy beszél, mintha ismerte volna a fivérünket.-
jegyezte meg Hatodik. A detektív biccentett.
- Ismertem.
Bár sem ő, sem én nem voltunk tisztában a valódi kilétével
- Úgy
érti....
- Felség,
kérem, hadd fejezzem be. Amikor Justin Ferrow naplóit olvastam, az
volt a célom, hogy válaszokat találjak a személyével...
elsősorban a kettős személyiségével kapcsolatban felmerült
kérdéseimre. Volt szerencsém első kézből megtapasztalni őket,
és nekem elhihetik, mintha két külön személyt láttam volna.
Tapasztalataim szerint senki sem lehet ennyire végletes. Olyan
volt, mintha Mr. Ferrow skizofréniában szenvedett volna. Egy
részről ott volt egy betegesen perverz, kegyetlen alak, olyan
hűvös, akár egy kígyó, igazi zsarnoki uralkodó típus, aki nem
tűr ellentmondást. A másik oldalon viszont ott állt egy sebzett,
naiv, és mély érzésű személy. Inkább egy esetlen kiskamasz,
mint férfi. Ekkora önellentmondásokat egy személyiség nem bír
el. Szent meggyőződésem volt, hogy Mr. Ferrow-val valami nem
stimmel. Végül Marcus... Mr. Mordvin legfiatalabb öccse segített
hozzá a válaszhoz.
- Ami
mi is?- kérdezte Nyolcadik türelmetlenül.