Fighting Dreamernek, mert ő a legcsodásabb barátnő a világon, akit meg sem érdemlek
Sok-sok évvel ezelőtt, létezett egy különítmény,
mely a rendőrség munkáját volt hivatott segíteni.
Rejtelmesebbek voltak a titkos rendőrségeknél is.
Senki, még a királyok sem tudtak róluk semmit. Csak azt, hogy
előlük nincs menekvés. Maga a rendőrség is félte, csak
végszükség esetén vetették be őket. Akikre egyszer ráuszították
ezt a különítményt, az vagy megtörten került a börtönbe, vagy
titokzatos körülmények között eltűnt, hogy többé senki sem
hallott felőle.
Rémálmaikból felriadva, a leggátlástalanabb bűnözők
rettegve suttogták a nevet: Mordvin tizenegy…
Anthony Mordvin erős kötésű, jó kiállású,
harmincegynéhány évesnek tűnő férfi volt.
Valódi korát és származását homály fedte. Talán
ő maga sem emlékezett már. Túl sok idő telt el azóta, az
ezredévek elmosták az ilyen jelentéktelen részleteket. A bőre
egész sötét volt, szinte rézszínű, mint egy indiáné. Szeme
bíbora olykor már feketében játszott. Öreg volt már. Nyoma sem
volt benne az ifjúkori hévnek, maga volt a megtestesült nyugalom,
már nem lázadozott. Megbékélt a világgal, és a világ is ővele.
Nem voltak nagyra törő tervei, csak létezett, türelmes, külső
szemlélőjeként annak, ami a világban folyik. Erejének határait
csak megsaccolni lehetett, de ennek ellenére végtelenül jóságos
volt. Naivan, szinte már bolondul segíteni akart mindenkin. Az
ijesztő csak az volt, hogy aki hozzá fordult, azon általában
segített is. Anthonyt mindenki szerette. Vagy legalábbis mindenki
tisztelte. Nemes vámpír létére igazságos volt. Megvédte a
közvámpírokat a nemesek csipkelődéseitől és az egyszerű
embereket a vámpíroktól. A nemes vámpírok nem képeznek külön
fajt, pusztán egy szűk réteg a vámpírságon belül, akiket
hasznos adománnyal áldott meg a sors. Egy közvámpír általában
egy vagy két utód teremtésére képes, melyek minden képességüket
öröklik. Ezzel szemben a nemes vámpírok teremtő erejének
nincsenek határai. Mégis, összehasonlítva a kettőt, a nemes
vámpírok száma elenyészően kicsi. Ennek oka, hogy felettébb
pökhendiek, és hajlamosak a belviszályokra, melyek során
könyörtelenül pusztítják egymást. Anthony különbözött az
átlagos nemes vámpíroktól. Nem volt rebellis vagy pökhendi.
Amikor csak lehetett, törekedett a kompromisszumokra. Néhányan a
háta mögött, azt mondták, nincsenek elvei, mert mindig azt a
döntést támogatta, amely a legtöbbeknek volt jó. Ezt lassan a
többiek is felismerték, és Anthony megkerülhetetlen tényezővé
vált a Kongresszusban. Hosszú évszázadok kemény munkájával
sikerült létrehoznia valami törékeny harmóniát az egymást maró
nemesek közt, így békét hozott a közvámpírokra is. Újra
szervezték a Kongresszust is. A huszonhárom leghatalmasabb nemes
vámpír család vezetői gyűltek itt össze, hogy az egész
vámpírtársadalomra kiterjedő döntéseket hozzanak. Vitáik
napokig, olykor hetekig tartottak, hisz’ döntésük csak akkor
számított törvényértékűnek, ha egységes volt. Tekintélyük
erősebb volt, mint valaha, senki sem kérdőjelezte meg szavukat.
Egyedül a Vámpírok Királyának lett volna joga felülbírálni a
Kongresszus döntéseit, de akkoriban erre nem volt szükség. A
vámpírtársadalom boldogságban és biztonságban élhetett, hála
Anthony Mordvinnak, aki nem vágyott semmi többre, csak megőrizni
ezt az állapotot az idők végezetéig. Ünnepelt hőssé vált,
főleg a közvámpírok és az ifjak szemében. Neve ismertebb volt,
mint az egész Kongresszusé együtt véve. Talán ez volt az oka,
hogy néhányan irigykedni kezdtek rá. Anthonyt a Kongresszusban
egyre többet nyaggatták gyermekei miatt. Pontosabban szólva,
azért, mert nem voltak gyermekei. Volt, aki puszta jó szándékból,
hisz’ ebben látta biztosítva a béke fennmaradását, de voltak,
akik gonosz kis tüskének, egyetlen támadási felületnek
használták ezt a kérdést. Anthony türelmes vámpír volt, de
egyszer az ő türelmének is vége szakadt. Végül engedett a
nyomásnak és megteremtette első gyermekét. Az ifjú bemutatásakor
hatalmas volt a döbbenet a Kongresszusban. Anthony támogatói
felülmúlhatatlanul boldogok voltak, irigyei saját levükben főve
próbáltak új támadási felületet keresni. Anthony sosem mutatta
ki, de már régóta tudta, kik ezek, és megpróbált három
lépéssel előttük járni. Féltette elsőszülöttjét, bármi
áron meg akarta védeni irigyei haragjától. Másodszülöttjét
követte a harmad szülött, és így tovább, míg összesen
tizenkét gyermeket teremtett. Közülük voltak, akik nem jöttek ki
túl jól egymással, de maga a család boldog volt. A gyermekeknek
nem kellett erősnek, vagy különlegesen szemfülesnek lenniük,
élték világukat, hisz’ apjuk óvta őket. Anthony is elégedett
volt, sokkal többet mosolygott, mint korábban. Gyermekei számtalan
boldog percet szereztek neki, és ő örült neki, hogy meghozta ezt
a döntést. Egyre többet volt otthon, hogy velük töltse az időt,
lassan figyelmetlenné vált a Kongresszusban történtekre,
elfelejtkezett irigyeiről is.
Hiba volt.