Arty undorodva nézett végig a termen.
Általában imádta a munkáját, de ezt a részét
kifejezetten utálta. Adatokat gyűjteni, tárolni, összekapcsolni
és megérteni folyton új kihívás és élvezet volt számára. De
poros, több száz éves, kusza és töredékes aktákat
rendszerezni! Merő unalom, ráadásul értelmetlen is. Mi érdekes
van egy falusi bolondban, akit három tojás ellopásáért
elítéltek? Semmi. Arty hangosat sóhajtva látott neki ismét.
Egyik unalmas és értelmetlennek tűnő ügy jött a másik után.
Arty körül egyre magasabbak lettek az aktakupacok és egyre sűrűbb
a szanaszéjjel szállingózó és mindenen megtelepedő por. Olykor
elsuvasztott egy-egy kezében szétmálló sárgásbarna dossziét a
szekrény alá. Úgysem fognak hiányozni senkinek. Szinte már
elaludt munkája közben, mikor egy több száz éves, összes
többinél vastagabb dosszié került a kezébe. A felírat és a
lezárás dátuma már rég elmosódott, a szélek megpörkölődtek
és összekormozódtak. Arty megdöbbent. Ez a papírkupac viszonylag
épen átvészelte a régi rendőrőrs leégését. Egyszerűen az
évszámok szerint kellett volna rendeznie a dokumentumokat, de arra
hivatkozva, hogy az elmosódott címkéből semmit sem tud kiolvasni,
leoldotta a spárgát, mely a viharvert dossziét volt hivatott
összetartani. Az évtizedes- vagy talán évszázados?- szorítás
megszűnésére a papírok szanaszéjjel ugrottak mindenhova. Adatok,
nevek, dátumok, rejtélyes események hevertek előtte. Az lett
volna a helyes, ha azonnal összekapkodja a megsárgult oldalakat,
visszakötözi rá a zsineget, és úgy tesz, mintha ez meg sem
történt volna. De nem bírta megállni. Valami nagy dolog
történhetett, ha ilyen vaskos dossziéban tárolják. És ha nagy
volt, neki tudnia kell róla. Egyszerűen muszáj.
Összekaparta a lapokat egy kupacba, lehuppant a földre
törökülésben és olvasni kezdett.
Sophie a fésülködő asztalnál ült, szénfekete haja
szétterült a hátán.
Szépen munkált ezüstszínű hajkefével fésülte a
hullámos tincseket, majd derékig érő vastag fonatba zabolázta
őket. Fehér blúzát fekete lakk öv fogta össze karcsú derekán.
Egyszerű barna nadrágot viselt, mely sejteni engedte tökéletes
idomait. Blúza mellrészét apró virágmintás hímzés díszítette,
egyből dús kebleire terelve a figyelmet. Hogy kicsit
kiegyensúlyozza külsejét, apró ajkaira vörös rúzst kent, ezzel
azonnal szikrázó, játékosan piros szemeire irányítva a
tekintetet. Lábait enyhén magas sarkú fekete lakkcipőbe bújtatta.
Kettesével szedve a fokokat ugrált le a széles, vörös bársonnyal
bevont falépcsőn. Kezét végighúzta a masszív korláton. Menet
közben végignézett néhány öreg, poros keretben lévő
festményt. Vállával meglökte a nagy, masszív fakaput és
energikusan kiszökkent az éjszakába. A Hold ezüstös sugarai
kedveskedve cirógatták porcelán fehér arcát, melyből szinte
kirikított vérpirosra festett, mosolygó ajka.
Kedvére való volt az idő.
Az első feljegyzés ezerkilencszázhúszból
származott.
A Scotland Yard megemlített egy bizonyos Mr. Mordvint,
aki önként ajánlotta fel segítségét három körözött bűnöző
kézre kerítésében. A bűnözők felettébb veszélyesek voltak,
mind hidegvérű sorozatgyilkos, nők, gyermekek, és ártatlan
öregek vére száradt a kezükön. A rendőrség három hónapja
üldözte őket, de kifogytak a nyomokból, zsákutcába kerültek.
Tanácstalanul álltak az egész előtt, a közvélemény nyomása
egyre nőtt, amikor egyszer csak megjelent az őrsön ez a Mr.
Mordvin és közölte, hogy ő előkeríti a vádlottat, akár a föld
alól is, cserébe azt kérte, hogy minden vádlott nevét mondják
el neki, és akiket kiválaszt, azzal szemben azonnal ejtsék el a
vádakat. A főkapitány azt felelte, előbb kerítse elő a
gyilkosokat. A háromból kettő két héten belül a dutyiban
csücsült, a harmadik pedig örökre eltűnt. A rendőrfőnök
számonkérésére Mr. Mordvin csak annyit tett hozzá: akció közben
elhalálozott. Arty átpörgette a lapokat, hátha talál egy képet,
vagy akár egy kezdetleges skiccet erről a titokzatos férfiról. De
különös módon nem volt egy sem. Mintha valaki szándékosan
eltűntetett volna minden képi anyagot. Csak egy akkoriban az őrsön
dolgozó adminisztrátor feljegyzéseit találta meg, amiket
valószínűleg az illető saját naplójából másoltak ki. A
feljegyzés szerint a férfi épp a főkapitány irodájában volt,
hogy jelentést tegyen, amikor Mr. Mordvin megjelent. Az ajtó
mindvégig zárva volt, és bár az ablakok nyitva, a negyediken
voltak, és nem volt se tűzlépcső, se ereszcsatorna, amin
felkapaszkodhatott volna. Rejtély, honnan került elő a férfi.
Július közepe volt, és éjszaka ellenére tikkasztó meleg. De
hirtelen, mintha megfagyott volna a levegő, és olyan hideg lett,
mintha Szibériában lennének. A máskor oly’ higgadt és
méltóságteljes főkapitány tekintete szinte riadtan kezdett
cikázni a szobában. Mr. Mordvin a legsötétebb sarokban állt. Az
olvasólámpa narancsos fénye nem volt elég, hogy megvilágítsa
arcát. Csak a fekete lakkcipőt, az elegáns fekete nadrágot, és a
fehér kesztyűbe bújtatott hosszú ujjú kezet látták. És persze
a szemeit, melyek világítottak, mint a macskáé, bíborok voltak,
mint a királyok palástja és szinte beletéptek a lelkekbe. Az
adminisztrátor valósággal halálra rémült, mozdulni sem volt
képes, s akkor a férfi megszólalt. Halkan beszélt és már-már
ijesztő nyugalommal. Hangja olyan volta, mintha egy ősi kripta
legmélyéről szólna, egyszerűen nem lehetett nem figyelni rá.
- Úgy hallottam, ismét szükségük van a
segítségünkre.
- Ho… honnan veszi?- Ez a beszélgetés már jó egy
évvel a Mordvinok első megjelenése után történt. A rendőrfőnök
már tartott tőlük.
- Megvannak a magam információforrásai.
- A forrásai tévednek! A rendőrség tökéletesen
elboldogul! Majd szólni fogunk, ha szükségünk lesz magukra.-
csönd volt, Mr. Mordvin nem felelt. Az adminisztrátor úgy
sejtette, vigyorog.
- Igen? És mégis hogyan?- Továbbra is halkan beszélt,
de szinte maró gúnnyal. Pontosan tudatában volt, hogy ezzel a
kérdéssel sarokba szorította a főkapitányt. Erre nyilván ő is
rájött, hiszen izzadni kezdett és egyre inkább zavarba jött.
- Mondjuk… levélben?
- Ne is álmodjon róla! Ennyire ostobának néz, hogy
csak így kiadnám magam?
- Hát akkor…
- Nos, rendben, belemegyek a játékába. Ha szüksége
lesz ránk, rakjon ki az ablakba egy vörös zászlót. Észre
fogjuk venni.- A főkapitány már nyitotta volna a száját, hogy
feleljen, de fölösleges volt
Mr. Mordvin egyszerűen eltűnt.
Marcus a plafont nézte. Fehér, rücskös, helyenként
sárga foltos, ahol már beázott korábban.
Ronda volt. Közben a sminkes lány biztos kezekkel
húzta ki szemét fekete szemceruzával. A férfi ezt nem szerette
túlzottan, de megéri a pár perc kellemetlenség a drámai hatást,
amit ez a vigyorgó huszonéves képes volt elérni. A lány keze
eltávolodott és Marcus pislogott párat. Megszokta már, hogy
szempillái nehezek a sminktől és hogy egész arca furcsa, rá nem
jellemző krémszagot áraszt. Kíváncsi volt a mai kreálmányra,
de még nem volt készen. Megpördítették székét és a fodrász
neki állt bűvészkedni vállig érő halványkék tincseivel. Jól
estek neki a puha érintések. Lehunyta szikrázó rubinszín szemeit
és teljesen elengedte magát. A kék-fekete pepita selyemruha és a
rikító lila smink máris árulkodtak a ma estéről. Ma ő volt a
felvágott nyelvű, örök vidám Harlekin, aki soha ki nem fogy a
csípős megjegyzésekből. Az öltöző olyan volt, mint egy
felbolydult hangyavár. Sminkesek, fodrászok, jelmeztervezők
sürgölődtek, színészek szépültek, próbáltak az utolsó
pillanatban vagy nyavalyogtak valamiért. Kintről izgatott
duruzsolás szűrődött be, a közönség gyülekezett. A fodrász
rábiggyesztette a férfi fejére a királykék napóleon-sapkát, és
megtűzte pár csattal, hogy véletlen se essen le, majd megpaskolta
a vállát és rávigyorgott. Marcus összerezzent, szinte már
dorombolt az édes izgalomtól, amit ez a felbolydulás pillanatról
pillanatra növelt. Felállt, még egyszer megigazította ruháját,
és kiszaladt a színpadra, hogy elfoglalja a helyét.
Függöny fel!
A feljegyzések többé nem említették a vörös
zászlót, de véletlenszerű látogatásokat sem.
Ha nem is a zászlóban, de valamiféle jelben sikerült
megállapodni. Hiába gúnyolódott Mr. Mordvin a rendőrfőnökkel,
végül mégis alárendelődtek a rendőrségnek, hisz’ csak akkor
jöhettek, ha hívták őket. Őket. Arty megdermedt lapozás közben.
A feljegyzések csak Mr. Mordvin látogatásáról szóltak, mégis
többes számban emlegették őket. „Az ügy Mordvinokhoz került”,
„a Mordvinok jelentései szerint”, „a Mordvinok tettei”.
Többen voltak! Arty lázasan lapozgatni kezdett, szemei őrült mód
cikáztak a sorok között, míg végül megtalálta. A rendőrfőnök
visszaemlékezése volt Mr. Mordvin egyik látogatásáról. Egy
sorozatgyilkos miatt hívták oda. Jó másfél éve kutatták már a
tettest, de csak tapogatóztak a sötétben. Miután végighallgatta
Mr. Mordvin biccentett és azt felelte:
- Ne aggódjon. A testvéreim és én megoldjuk a
problémát.- Bár csak egy lényegtelen fél mondat volt, mégis
fontos információ. „a testvéreim és én”, tehát a
titokzatos Mr. Mordvin nem egyedül dolgozott.
- Vajon hányan lehettek összesen?
Oda sem nézve tapogatózott az éjjeli szekrényen a
szemüvege után.
Elegáns, ovális keretes darab volt, mégis, mikor
orrára biggyesztette, azonnal elrejtette bársonyvörös szemeinek
mindent tudó csillogását. Fésülködés gyanánt beleborzolt
rövid, fekete tincseibe, majd öltözködni kezdett. Farmernadrág,
póló, rég elnyűtt tornacipő, egy dzseki és egy összefirkált
barna oldaltáska. Úgy nézett ki, mint akármelyik másik
egyetemista. Talán csak szemei lehettek volna árulói, melyek olyan
színűek voltak, mint az ősrégi kódexek básony kötése és
mélyükön tudás csillogott. Jóval több, mint amit egy
egyetemistának birtokolni illenék. Olyan fajta szemek voltak ezek,
mint a mitikus bölcseké. Mindent tud, mindent lát. De szerencsére
az elegáns szemüveg miatt még az sem vette észre
különlegességüket, akinek éppen a szemébe nézett. Blake hálás
volt ezért. Szeretett eltűnni a tömegben, csöndesen meghúzódva
figyelni, fürkészni és tudni. Blake egyébként magas volt és
szikár. Évfolyamtársai szerint halálosan ügyetlen minden
sportban. Háta mögött sokat gúnyolták ezért, de szemtől-szembe
belekötni senki sem mert. Valami különös áradt belőle. Valami,
amitől mindenki félt. Kerülték, mint a tüzet. Ha lehetett, rá
se néztek, hozzá se szóltak.
És Blake örült ennek.
Arty nem talált rá utalást, hogy hány Mordvin
lehetett összesen.
Úgy tűnt, még a rendőrségnek sem volt róla halvány
fogalma sem. De volt valami, ami jobban izgatta a fantáziáját. És
ez Mr. Mordvin közlekedése volt. Senki sem látta, hogyan érkezett,
vagy távozott. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben már
sehol. Még akkor is megjelent, mikor az ajtó kulcsra volt zárva,
és három szemtanú volt rá, hogy még csak meg sem mozdult a
kilincs. Mintha csak az ablakon fújná be őt a szél. Ez viszont
lehetetlennek tűnt, hiszen az iroda a negyedik emeleten volt.
Artyban ekkor merült fel az az első pillantásra valószínűtlen
gondolat, hogy ez a titokzatos Mr. Mordvin nem ember. Először még
ki is nevette magát, amiért ostobaságokat gondol, de aztán talált
valamit. Egy újságcikk kéziratos vázlata volt, melyet sosem adtak
ki. Rá volt csatolva a végzés, mely szerint a rendőrség
pánikkeltésért betiltotta. Ahhoz képest, hogy ebből élt, az
újságíró hihetetlenül rondán írt. Arty nem volt grafológus,
de még ő is látta, mennyire zaklatott lehetett az illető, mikor
ezt írta. A cikk ezerkilencszázhuszonhatra volt datálva, és a
címe ez volt: A holtak köztünk járnak. Arty úgy ült ott, mintha
kővé dermedt volna. Először fel sem fogta, mit olvas, aztán
szabályos pánikrohamot kapott. Mint az emberek nagy többsége, ő
is végleges és visszafordíthatatlan dolognak képzelte a halált.
Nem hitt a lélekvándorlásban, a kísértetekben vagy a
természetfelettiben. Abban hitt, amit látott. És eddig azt látta,
hogy aki egyszer meghalt, az halott is maradt. De ez a cikk…
túlságosan reális és logikus volt ahhoz, hogy egy részeg vagy
egy drogos bódult firkálmánya legyen. Megcáfolhatatlan tényeket
sorakoztatott fel. Azt írta, látta a Mordvinokat. Látta, hogy
egyikük rátámad egy körözött gyilkosra. Látta, hogy
összekaszabolják. Látta, hogy holtan zuhan a földre. És látta,
hogy aztán tébolyultan kacagva ugrik neki, és puszta kézzel tépi
szét a bűnözőt. Azt a férfit, akire Mr. Mordvin azt mondta,
üldözés közben elhalálozott. Túl sok volt az egyezés ahhoz,
hogy kitaláció legyen. Hat vörös, macskamódra világító
szempárt látott, és egy férfit, akin elegáns öltöny volt és
fehér selyemkesztyű. Akárcsak Mr. Mordvinon. A leírás alapján a
hangja is olyan volt, mint az övé, amikor azt mondta:
- Bűnért bűnhődés. A Mordvinok haragja lesújt rád.-
közvetlenül azelőtt mondta ezt, hogy a társa, akit a gyilkos
összekaszabolt egy késsel megölte a férfit. Annak a Mordvinnak
piros haja volt, mintha vérrel festették volna be, szakadozott
ruhát viselt, mint egy csavargó és rengeteg ékszert. Rengeteg
sebe volt. Hegesek, még vérzők, réges-rég begyógyultak és
néhány hosszú és mély varrat. Az egész férfi olyan hatást
keltett, mintha úgy lenne összefércelve, mint Frankenstein. Az
újságíró látta, hogy a késszúrások találtak, mégis, amikor
a férfi megfordult, hogy beszéljen az árnyékban álló Mr.
Mordvin-szerűvel, a mellkasán és hasán csak pár frissen
behegedt sebhely volt. Mintha misem történt volna. A folytatást
Arty sosem tudta meg. Valaki ráöntött valami folyadékot a
kéziratra, amitől az elmosódott, és olvashatatlanná vált. Csak
a cikk utolsó mondatát tudta kibogarászni:
„A Mordvinok
nem halnak meg.”
A klubban nagy volta hangzavar, sértette Evan érzékeny
fülét.
Bevetette hát leglehengerlőbb mosolyainak egyikét, és
búgó hangon a mellette ülő fülébe súgta, hogy mi lenne, ha
elmennének sétálni. Kettesben. Az persze lelkesen helyeselt, így
pár percen belül megszabadultak a tömegtől és a zajtól, amit
Evan annyira utált. A rakparton andalogtak és nézték a vízben
tükröződő csillagfényt. A host1
teljességgel tisztában volt vele, hogy ilyen megvilágításban még
a szokásosnál is szebb. A virágillatú éjszakai szelő
beleborzolt zöldes fekete hajába, távolba révedő vörös szemei
fülledt erotikáról suttogtak. Magas, karcsú alakján tökéletesen
állt az öltöny. Kiemelte széles vállait és keskeny csípőjét
és valami különös ledérséget kölcsönzött neki. Őszintén
szólva, rá is játszott egy kicsit. Bár először hízelegtek neki
a leplezetlenül csodáló pillantások, mostanra már untatta ez az
egész. Gondolta, elcsalja egy love hotelbe2
a kuncsaftot, és rövid úton befejezi az estét. Amúgyis az egyik
újoncnak ma van a születésnapja. Remek alkalom egy kis mókára.
Megheccelik a srácot. Evan tisztában volt vele, hogy tetszik neki.
Őszintén szólva, az összes többi hostnak tetszett. Persze, ez
kicsit nárcisztikus gondolkodásmód, de a Number One-nak joga van
egy kis önimádathoz. Bár Evan ezt nem tudta, a többiek a háta
mögött Angyalarcú Sátánnak hívták. A férfi, akibe pillanatok
alatt bele lehet szeretni, de aztán kegyetlenül összetöri a
szíved, mert ez neki csak játék. Sosem tudhatod, mikor hazudik, és
mikor mond igazat. Neki nincsenek érzelmei.
Épp ezért ő a tökéletes host. A Number One.
Arty meredten nézte a cikket. Hogy-hogy nem halnak meg?
Elméje hátuljában motoszkálni kezdett egy gondolat:
Nem emberek. De ha nem azok, akkor mik? És miért? Ha ennyire
hatékonyak, ha egy közveszélyes gyilkost elintézni nekik csak
ennyi, ha nem lehet őket megsebezni, miért elégszenek meg a
másodhegedűs szerepével? Elég hamar nyilvánvalóvá vált
számára, hogy a közvélemény nem tudott a Mordvinokról. Minden
egyes általuk lezárt ügyet a rendőrség saját sikereként
tűntetett fel. A feljegyzések egyszer sem említették, hogy Mr.
Mordvin pénzt kapott volna a segítségért. Egyébként is, Arty
úgy képzelte, neki nincs szüksége mások pénzére. A Mordvinok a
rendőrség árnyékában meghúzódva, félig-meddig nekik behódolva
tették a dolgukat. Vajon miért? Mi vehetett rá erre ilyen erős és
valószínűleg nem emberi személyeket. Arty visszalapozott az első
feljegyzéshez. Mr. Mordvin a segítségéért cserébe azt kérte,
hogy minden vádlott nevét mondják el neki. Négy évvel később
ezt módosította. Segítsége feltétele az lett, hogy minden egyes
aktát elolvashasson. Mivel a Mordvinok eddigre már úgymond a
rendőrség irányítása alatt álltak, a rendőrfőnök belement és
megengedte. Mr. Mordvint egyszer sem látták bemenni az irattárba,
de onnantól kezdve valahogy mindent tudott. A rendőrfőnöknek elég
volt egy nevet mondania, ő biccentett és azt felelte:
- Már vártam, mikor adja őt nekünk. Vegye úgy, hogy
a probléma meg van oldva.- Arty elgondolkozott. Ha ő lenne Mr.
Mordvin, miért menne bele ilyen előnytelen alkuba. Akkoriban a
rendőrség informátor hálózata sokkal kiterjedtebb volt, mint
manapság. Gyakorlatilag, amiről ők nem tudtak, az hivatalosan nem
létezett. Arty a homlokára csapott, de olyan erővel, hogy
belesajdult a tenyere. Hát persze! Mr. Mordvin keresett valakit,
vagy valamit. Akkoriban ez persze meg sem fordult a rendőrfőnök
fejében, de Mr. Mordvin egyetlen egyszer sem mondta, hogy minden
tettéről tájékoztatni fogja. Ki tudja, mik voltak a céljai,
vagy mit tett a rendőrség háta mögött.
Még az is meglehet, hogy Mr. Mordvin veszélyesebb volt
az általa megölt bűnözőknél is.
Keita arra riadt fel szendergéséből, hogy veszettül
büdös van.
Felkapta a fejét, szentségelt egyet és kikapta a ként
a tűzből. Biztos álmában lökte bele. Úgy tűnt, elaludt a
kísérlete mellett. Kisfiús arcán kék pöttyök és vonalak
maszatolódtak szét. Akkor kerülhettek oda, amikor a fáradtságtól
rábukott jegyzeteire. Nyújtózott egyet, megroppantotta a vállát
és gyorsan végignézett a lombikokon és kémcsöveken, nem
történt-e valami baj, amíg aludt, de úgy tűnt, minden a
legnagyobb rendben van. Lenézett az előtte heverő papírokra, és
ismét szentségelt. Töltőtollal írt, ami álmában kiesett a
kezéből, gyönyörűen összepacázva eddigi jegyzeteit. Úgy
meredt a tollra, mintha annak a hibája lenne, hogy körmölheti újra
a kilométer-hosszú képleteket. Sóhajtott egyet, tolla végével
megkocogtatta az egyik lombikot, elérve, hogy a benne lévő
lilás-rózsaszínes folyadék bugyborékolni kezdjen, és neki állt
emlékezetből újra rögzíteni jegyzeteit. Szőkés-vöröses haja
kifejezetten rövid volt, de volt egy-két hosszabb tincse, amik a
lapockája alá értek. Ezek rendszeresen előre omlottak, eltakarva
előle a másodpercekkel korábban leírt sorokat. Középmagas volt,
karcsú, már-már sovány, de mozgékony. Huszonkét-huszonhárom
évesnek nézett ki, de az arca aranyosan pufók volt, mint egy
kisfiúé. Szemei vörösébe kis narancs is keveredett, bár
meglehet, hogy ez csak a szoba egyetlen fényforrásának, egy
Bunsen-égőnek volt köszönhető. Volt valami különös azokban a
szemekben. Talán a tágra nyílt pupillák, talán a vörösnek és
narancsnak ez a szokatlan keveréke. De ha az ember ránézett,
tudta, hogy ezzel a sráccal valami nem stimmel.
Egy tűzszerészt valahogy nem ilyennek képzel az
ember.
Arty az ajkát rágta. Mi van akkor, ha igaz?
Mr. Mordvin eltűntette a legrosszabb gonosztevőket, de
vajon honnan tudhatná, hogy nem volt-e rosszabb ő maga, mint akiket
megölt? Oly’ könnyedén végeztek azzal a gyilkossal, mintha
semmi lenne az egész. Mintha egy emberélet számukra semmi lenne. A
leírás szerint, még csak meg sem rendültek. Igaz, hogy gyilkos
volt, de ahogy végeztek vele… egyszerűen embertelen. Senki… még
a rendőrség kutyái sem tehetnek ilyet! Vajon tudott róla a
rendőrfőnök? Tudnia kellett, hiszen a cikk zárlatán rendőrségi
pecsét volt. De ha tudta, akkor vajon miért hagyta? Miért nem
állította meg? Vagy megpróbálta, de nem sikerült? Vagy akkoriban
ennyit ért az emberélet? Arty végignézte az évszámokat. Az
utolsó kettő ezerkilencszáznegyvenre volt datálva. Egy hivatalos
végzés volt az egyik. A lényeg az volt, hogy nyomatékosan
felszólították Mr. Mordvint identitása felfedésére és a
hadseregbe való azonnali belépésre. A következő ismét egy
naplóbejegyzés volt, tíz hónappal az előző utánról. A
Mordvinok megtagadták a parancsot, a rendőrség ellen fordultak, a
vérengzésüknek tizenkét magas rangú tiszt esett áldozatául.
Aztán eltűntek, ahogy annak idején megjelentek. Többé nem tettek
róluk említést. Nyomuk veszett a történelem lapjairól. Arty
keze ökölbe szorult. Tizenkét magas rangú tiszt, plusz még a
bűnözők, és akikről senki sem tudott. Ők sem jobbak, mint a
gyilkosok, akikkel végeztek. Véreskezű, gátlástalan gyilkos
banda!
Ők is csak annyit értek, mint akiket megöltek!
Zed az árnyak közt meghúzódva várt.
Úgy kuporgott a háztetőn, mint egy hatalmas macska,
csak borvörös szemei parázslottak, mint két éji lámpás. Oly
mozdulatlan volt, akár egy kőből faragott vízköpő. Ruhája
sötét volt, mint az éjszaka. Rövid, világos barna tincsibe
olykor beleborzolt a hűs éjszakai levegő. Pupillája hatalmasra
tágult, hogy minden apró kis fotont el tudjon kapni. A szemben lévő
ház egyetlen kivilágított ablakát figyelte. Egy lány állt ott,
háttal neki és éppen levette a blúzát. Dús, hullámos szőke
haja egy pillanatra felfedte karcsú nyakát és az értékes
aranylánc patentos kapcsát. Zed keskeny ajkain elégedett vigyor
terült szét. Tökéletes. Még csak nem is sejti, hogy figyelik.
Egyszerű lesz, mint a pofon. Kicsit azért csalódott volt. Nagyobb
kihívásra számított, de hát a könnyű munkák előnye, hogy
hamar végük van. A borvörös szempár valósággal rátapadt a
lány karcsú nyakára. Bár a mézszín hajzuhatag most eltakarta
előle a finom kis kapcsot, mégis úgy bűvölte, mint hipnotizőr a
kobrát. Ujjain már szinte érezte a fém hűvös érintését,
orrában az arany illatát. Agyában előre gyártott forgatókönyv
szerint történt minden. Pár perc múlva a lámpa kialszik és a
lány aludni tér. Újabb tíz perc és az egyenletes szuszogás
megadja a jelet Zednek.
Olyan egyszerű, mint elvenni a cukrot egy gyerektől.
Arty mérgében elhajította az aktát.
Dühös volt magára, amiért elkezdte olvasni azt a
vacakot. Az akkori rendőrfőnökre, amiért nem látta előre a
veszélyt, de leginkább a Mordvinokra. Először hősnek látta
őket. Nyilvánvalóan nem emberek, mégis segítenek védeni az
egyszerű polgárokat. De most dühös volt és csalódott. Miért?
Miért kellett azoknak a szerencsétleneknek meghalniuk? Hát nincs
bennük egy csepp emberség?
Miért?
Forró víz. Hatalmas erővel alázúduló, gőzölgő
cseppek, melyek vállát és nyakát masszírozták.
Bár izomláza nem volt, nem is lehetett volna, mégis
jól esett. Mindig letusolt, amikor hazaért az edzésről, már csak
a megszokás kedvéért is. A sok kis lurkó, akiket vívni tanított
alaposan kikészítette minden alkalommal. Fárasztó volt és
türelem igényes, de szerette a munkáját. Adam alacsony, erős
kötésű férfi volt. Nem tudott olyan bő ruhát felvenni, ami
elrejtette volna dagadó bicepszét. Az a fajta férfi volt, akinek
veszettül jól állt az edző ruha, bár ő ezt nem tudta magáról.
Valójában egyáltalán nem foglalkozott a külsejével. Csak arra
volt hajlandó, hogy beszerezzen egy fekete kontaktlencsét, hogy
borvörös szemei ne rémisszék halálra ifjú tanítványait az
esti edzések folyamán. A gyerekek szerették ilyennek és kész.
Adam a munkájának élt, nem találkozgatott senkivel. Ahányszor
csak megkérdezték tőle, miért, azt felelte, csak púp lenne a
hátán. Azt persze nem is sejtette, hogy néhány tanítványa buzgó
anyukája nem feltétlen csak a csemete tanár bácsiját látja
benne. „Szexi szamuráj”, így hívták a háta mögött, mind a
szülők, mind a kollégák.
De persze minderről neki fogalma sem volt.
Dühe elszálltával ismét elkezdte összeszedni a
papírokat.
Ezúttal azért, hogy eltegye az aktát, és örökre
elfelejtse. Csak hogy megakadt a szeme valamin. Írása alapján
valószínűleg egy nő műve lehetett. Három és fél oldalas
leírás volt csak és kizárólag Mr. Mordvin szemeiről. „Igaz,
csak egyszer láttam, mégsem tudom elfeledni. Hangja kemény volt és
parancsoló, a szemei viszont ellentmondtak ennek. Fájdalmat láttam
azokban a szemekben, mint még soha sehol. Elképzelni sem tudom,
hány évszázadnyi szenvedés állhat egy ilyen tekintet hátterében,
de ha csak rágondolok, kiráz a hideg. Úgy képzelem, ez a férfi
megjárta a poklot, hacsak nem járja még most is. Félek megtudni,
mi tette ilyenné.” Arty szeme tágra nyílt. Bele sem
gondolt eddig, hogy az általa gyilkosnak titulált férfi lelkében
mi mehet végbe.
Talán félreismerte Mr. Mordvint.
Magas, szikár férfi volt. Cilindert és vörös bélésű
fekete köpenyt hordott.
Az a típus, akit nem veszel észre, amíg ő nem
akarja, hogy észre vedd. Haja szőke volt és hullámos. Lófarokba
kötve hordta, ami körülbelül a lapockájáig ért. Ajkai vékonyak
voltak, akár a késpenge és örökké valami különös, félig
gúnyos, félig mindentudó mosoly játszott rajtuk. Szemei mágiával
átitatott vöröséről el sem tudtad képzelni, hogy ez az árnyalat
egyáltalán létezik, amíg nem láttad. Megnyerő vonásai ellenére
valahogy eszedbe se jutott volna férfiként tekinteni rá. Ő csak
Dex volt. Valaki, akiről tudtad, hogy erős és veszélyes. A
show-it néző gyerekek fejében meg sem fordult ilyesmi, de az őket
kísérő felnőttek másra sem tudtak gondolni:
„Vajon ő tényleg csak egy bűvész?”
Arty kicsit elszégyellte magát.
Gyerekesen viselkedett. Anélkül ítélte meg Mr.
Mordvint, hogy igazán ismerné. A rendőrség szinte semmit sem
tudott róla, és nyilvánvaló, hogy elfogultak voltak a maguk
igazával szemben. „Úgy
képzelem, ez a férfi megjárta a poklot, hacsak nem járja még
most is.” Arty szinte látta maga előtt azokat a szemeket.
Felszínesen rájuk pillantva a színük rémítő, de ha jobban
megnézi az ember, valójában sebzettek és végtelenül szomorúak.
A titokzatos Mr. Mordvin nem jó kedvéből mészárolt le annyi
embert. Arty intelligens férfinak tartotta őt, aki három lépéssel
mindig a többiek előtt jár. Kizárt, hogy ne tudta volna, mi
következik. De ha tudta, miért maradt mégis?
Miért várt a végsőkig?
Ahogy leszállt az éj, és kinyitottak az első klubok,
Damieon már ott volt, félig részegen táncolt.
Soha, még a legnagyobb tél közepén sem viselt mást,
mint egy rövid ujjú mellényt, szakadozott farmert és egy
bakancsot. Meg persze az ékszereit. A füleiben, a szemöldökében,
az orrában, a felső ajkában, a nyelvében és a köldökében
hordott piercinget, minden ujjára gyűrűket aggatott, volt,
amelyikre többet is, karperecek tömkelege csilingelt karjain,
nyakára fekete bőrből készült, szögekkel kivert nyakörv
simult. Volt két ezüst nyaklánca is. Az egyiken egy kereszt
lógott, a másikon egy nagyjából tenyérnyi, kör alakú medál,
kinézhetetlen mintákkal. Haja és szemöldöke piros volt, mintha
vérrel festették volna be. A szemei is vörösek voltak, de valami
vadság, állatias ösztönszerűség áradt belőlük. Damieon
testét sebhelyek és varratok nyomai szabdalták. A háta mögött
azt suttogták róla: mazochista. Ő maga nem erősítette meg ezt és
nem is cáfolta. Egyszerűen kinevette, aki megkérdezte tőle.
Viszont az biztos, hogy könnyűvérű volt. Minden este legalább
öten tettek neki ajánlatot és ő mindet elfogadta.
Semmi sem lehetett tudni róla, csak hogy nyitáskor
jön, záráskor megy, és ahogy a csípőjét rázta tánc közben
az már több, mint erotikus.
Vajon mit akarhatott Mr. Mordvin ilyen kétségbeesetten
megtalálni, hogy még a saját biztonságát is kockáztatta érte?
A nyomatékos felszólítást megelőzte két másik. El
kellett volna tűnnie az első után, miért maradt mégis? Talán
kényszerítették. Nem, kizárt dolog. Ha kényszerítik, akkor most
ismerné a névhez tartozó arcot. Saját akaratából maradt,
valamit meg akart tudni. De vajon mit?
Milyen információ lehetett ilyen drága?
Emmanuel dühösen tépte le a lapot a rajztömbről,
gyűrte össze és hajította el.
Egyszerűen nem jött az ihlet. Egyetlen egy ruha
hiányzott csak a kollekcióból és nem találta meg magában hozzá
a szikrát. Az ő kreálmányai arról voltak híresek, hogy nem volt
belőlük két egyforma. De most… nem tudott koronát rakni
kollekciójára, önmagát ismételte csak. Beletúrt divatosan
lépcsőzetesre nyírt, barnával melírozott szőke hajába és
ismét elhajított egy galacsinná gyűrt tervet. Szemei vöröse a
selymet idézte. Lágy volt és simogató. Most mégis dühösen
meredt maga elé. Nem éghet ki az agya pont most, amikor a
legnagyobb szüksége lenne rá! Hirtelen eszébe jutott valami és
rajzolni kezdett.
Talán majd most…
Hiába olvasta végig újra és újra az egész aktát,
nem értette.
Túl sok volt a homályos folt, túl sok volt a
kérdőjel. A végén már annyira elfáradt az agya, hogy olvasni
sem tudott. Leeresztette a papírokat a földre, hátát nekidöntötte
a hűvös beton falnak, és masszírozni kezdte a halántékát.
Halálosan fáradt volt. Úgy érezte magát, mintha hetek óta le
sem hunyta volna a szemét, pedig csak órák telhettek el. Tudni
akart. Ismerni a miérteket, amik az egész történet hátterében
álltak, és ha már itt tartunk, a történet egészét is.
Tisztában volt vele, hogy túl sok idő telt el azóta, de a
Mordvinok nem emberek, és többen voltak. Talán maradt közülük
legalább egy, aki átvészelte a háborút valahogyan. Ha meg tudná
találni azt az egyet, ha beszédre tudná bírni valahogy…
Arty elaludt.
Az előszobában állt, és még egyszer megszorította
a nyakkendőjét.
Nem mintha szükség lett volna rá, de erőt merített
ebből a mozdulatból. Jeremy elegáns volt, mint mindig. Fekete
öltönye tökéletesen passzolt szénfekete hosszú hajához, melyet
lófarokba kötve hordott. Fehér selyem kesztyűje finoman simult
hosszú, vékony ujjaira. Fekete lakkcipőjén egyetlen apró folt
sem éktelenkedett, nyakkendője mintha csak szemének nyugodt,
olykor már feketébe hajló bíborát vette volna kölcsön. Egész
alakja eleganciát és precizitást sugárzott. Olyan fajta ember
benyomását keltette, aki minden apró mozzanatot gondosan előre
mérlegel, és sosem hibázik. Még egyszer végignézett magán.
Sehol egy szösz, sehol egy apró gyűrődés. Minden tökéletes
volt, pont, ahogy lennie kell.
Jeremy elégedetten szusszantott és elindult.
1 Host: A gésa férfi megfelelője a modernkori Japánban, tulajdonképpen kísérő, társalkodó férfi, általában erre specializálódott host klubokban lehet őket „kibérelni”
2 Love hotel: Valósan létező hotel típus a modernkori Japánban. Funkciója pontosan az, amit a neve sugall.