Megállsz egy percre, nem
bír meg a lábad,
Földre rogyva meghajtod
büszke vállad.
Kebled reszket, sóhajod
el-elakad,
De látom búvó
mosolyodat.
Reszkető kezed bágyadtan
simogatja a füvet,
Bíbor fátylad lebben,
idézi még a tüzet,
Mely az előbb még űzött,
hajszolt, égetett,
Szentséges-gyönyörűvé
tette a szörnyű vétket.
Hajad girland-koszorú,
Rejti szemed, de a bú
Átcsillog selymén,
S mérgezett dárdáját
tudtod nélkül döfi belém.
Szíved hangosan dobol,
Mire fülemhez ér,
Szó lesz belőle,
S a szóból vers,
egykettőre.
Hirtelen felveted büszke
fejed,
Felállsz, magasra emeled
kezed.
Új táncba kezdesz, új
szent őrjöngésbe,
S én hagyom, hogy
magaddal sodorj saját lelkem mélységébe.
2007. X. 16.