Nekrológ
A
férfi megmozdult a sarokban, és felült. Láncai szinte fülsértően
csörögtek.
Felnézett.
Az ablak rácsain keresztül még csak a sötétség nézett be. De ő
tudta- ó, istenem hát hogyne tudta volna?- hogy hamarosan felkel a
nap. Ez lesz az utolsó napkelte, amit életében láthat. A
legutolsó. Zordan elmosolyodott. Milyen ironikus. Legádázabb
ellenségének, a Napnak születésekor kell meghalnia. „Születés
és halál kéz a kézben járnak.” Ez volt a mottója, ennek
jegyében élt, és most ennek jegyében fog meghalni is. Napkeltekor
kivégzik. Őt, Meretet, akinek egész Avarian rettegte a nevét.
Nem. Nem a nevét rettegték, hisz’ ő volt a Suhanó Halál, a
Névtelen Végzet. Nem tudták, ki ő, és honnan jött, személyét
tökéletes homály fedte. Semmit nem tudtak róla, de rettegték.
Ahol megjelent, nyomában halál és pusztulás járt. És a tőr. A
vértől mocskos fekete obszidián tőr. Ez volt a névjegye. Soha
nem hagyott nyomot maga után, csak azt a tőrt. Szinte emberfeletti
képessége volt az öléshez. Vonzotta a halál, mulattatták a róla
szőtt történetek és pletykák. Mert ezekből aztán volt bőven.
Mindenkit izgatott a titokzatos gyilkos, a Névtelen Végzet kiléte.
Ő pedig egyszerű utazóként élvezettel hallgatta a találgatásokat
és pletykákat, melyek arctalan, sötét szívű lidércként,
démonként, esetleg vámpírként festették őt le. Szerette
hallgatni ezeket a történeteket, megmosolyogni az öregeket,
„bezzeg az én időmben” kezdetű belekotnyeleskedésüket, és
az egész társaság vakságát. Végül elkövette élete első, és
egyben utolsó hibáját. Egy apró kis kavicson, egy ki nem
számított kis részleten bukott el. Egy kutya. Egy ugató kutya,
amire nem gondolt, és most a legendás orvgyilkost, a Suhanó Halált
kivégzik lopásért, és nem fogják tudni, kit ölnek meg.
Felnevetett. Élesen, kegyetlenül, őrülten. Nyílt a cella ajtaja
és egy magas, lila köpenyes férfi lépett be. Undorodva felhúzta
az orrát, kényeskedve tipegett át a mocskos, nedves helyiségen.
- Azért
jöttem, hogy megírjam az életrajzodat. –mondta
- Akkor
fölöslegesen fáradtál, jó uram. Azt én már megtettem.
Halállal és vérrel írtam meg.- felelte az orgyilkos.
- Legalább
a nevedet mondd meg…
- Három
napkeltét nem látott, ki hallotta nevem.- a férfi gúnyosan
mosolygott:
- Most
ez pont fordítva lesz. Te vagy az, aki nem lát többet.
- Ha
így óhajtod. Anyám Meretnek nevezett. – adta be a derekát a
gyilkos.
- Meret…
különös név. Nos, nyugodj békében!
- Te
is, jó uram.
- Mit
morogsz?
- Csak
azt, hogy nyugodj békében te is, jó uram. Így búcsúzik egyik
halott a másiktól. –férfi undorral és némi riadalommal a
szemében bámult Meretre:
- Te
őrült vagy! –sziszegte, majd kimenekült a cellából. Szinte
pánikszerűen rohant végig a mocskos börtönfolyosón, de egyre
csak ott zengett a nyomában a tébolyult, kegyetlen kacaj.
Fél
óra múlva ismét nyílt a cellaajtó. Robosztus, félmeztelen,
vörös csuklyás férfi lépett be. Intett Meretnek, aki
engedelmesen felállt, és nyújtotta a kezét, hogy a hóhér
összekötözze.
- Jó
idegeid vannak. – ismerte el, miközben megkötözte- Kevesen
viselik ilyen jól.
- Nekem
a halál az életem. Miért félnék egy baráttól? – kérdezte
mosolyogva az orvgyilkos. A hóhér felnevetett:
- Tetszel
nekem. Kár, hogy nem találkoztunk hamarabb. – Meret nevetett:
- Majd
meglátjuk. – a hóhér kivezette az akasztófa mellé. A börtön
sötétje után szinte vakította a nap, mégsem hunyta be a szemét.
Volt ekkora büszkesége. Ha már meg kell halnia, nem fog
megalázkodni. A tömeg hallgatott. Nem mertek megszólalni. Féltek
tőle, és csodálták.
- Van
utolsó kívánságod?- kérdezte a hóhér jó hangosan, miközben
a nyakába rakta a hurkot.
- Nincs.
Már elszámoltam magammal. –felelte Meret.
- Akkor
ég veled! – felelte a hóhér, és kirúgta alóla a hordót. Egy
apró reccsenés, és a Suhanó Halál kilehelte lelkét. A tömeg
felmorajlott. Nem merték elhinni, amit láttak. A férfi, aki pár
pillanattal korábban csodálatosan, és félelmetesen állt
előttük, most halott volt. Mégis, úgy tűnt, gúnyosan és
megvetően mosolyog rájuk. Rájuk, egyszerű halandókra, akik
félték a halált. A tömeg lassan oszladozni kezdett. Hazamentek
és bezárkóztak házaikba. Aznap a város kihalt, szinte
szellemvárossá vált. Mind féltek. És nem ok nélkül.
Másnap
a lila köpenyes férfit holtan találták. Egyértelmű gyilkosság
volt. Egyetlen nyomot sem találtak, csak a fekete obszidián tőrt,
amivel a férfit megölték. Ráadásul a hulla, a felakasztott férfi
hullája reggelre eltűnt…