Nincs bocsánat
Dühös
vagyok. Forrong bennem a keserű düh, akár a láva, újra és újra
felhorgad és égeti bensőmet
Üvölteni
szeretnék. Tombolni, pusztítani, kiengedni magamból az indulatot,
mely perzsel, rászabadítani a világra, hogy vonja azt vérvörös
ködbe, hogy pusztítson, égessen, életeket oltson ki, és lelkeket
csonkítson meg. Szét akarom feszíteni ostoba korlátait ennek a
valóságnak nevezett börtönnek! Kitörni vágyom, tombolni,
pusztítani! Hátba támadtak, megcsúfoltak, elárultak… Nem
érdekel! Megfizetek mindenért! Szabadjára eresztem lelkem
szörnyetegét, és megbüntetem őket! Nincs kivétel! Vesszen a
világ, vesszenek az árulók, vesszenek a gúnyolódók! Hibát
követtek el. Végzetes hibát. És most az életükkel fizetnek
érte. Reszketek. Felhasadozik bőröm, saját vérem áztatja és
festi vörösre. Nem érdekel. Nincs visszaút, nincs menekvés,
nincs bocsánat! Megfizetnek, mindenki megfizet! Elpusztítom ezt a
romlott világot, hisz’ oly rég megérdemli már. Senki nem állít
meg! Mint holmi drog, mint behatárolhatatlan őrület, szaggat belül
a düh. Az ő hibájuk! Csakis maguknak köszönhetik. Mert
elárultak, mert bántottak, mert ellenem fordultak!
Nincs
bocsánat.