Maga a Sátán
„Maga
a Sátán” gondoltam, amikor megláttam az éjfekete BMW-je
rendszámát: 666.
Lopva
ránéztem ismét. Enyhén hullámos fekete haj, mandulavágású
fekete szemek, fekete öltöny, borvörös nyakkendő, szája
sarkában örökös mosoly. Maga a Sátán, de életemben nem láttam
még csábítóbb férfit. Egyébként is gyengém a sötét szépség,
de ő a legvadítóbb személy, akit valaha láttam. Szinte
hipnotizálnak a szemei. Nem is lehet látni a pupilláit, egybe
függő, tengermély feketeség az egész, ami magához húz.
Szédülök, ha belenézek. Soha senki nem volt még képes ezt
kiváltani belőlem. Körülbelül egy fél órája, amikor
felajánlotta, hogy töltsem nála az éjszakát, tudatom hátuljában
megszólaltak a vészcsengők, kitartóan visongva, hogy ezt nem
kéne, nagyon nem, de nem érdekelnek. Képtelen vagyok tisztán
gondolkozni, ez a férfi elveszi azt a maradék józanságomat is,
ami a buliban kezembe került négy koktél után maradt bennem. A
kocsiban nehéz a levegő. Vagy csak velem van valami baj, de most,
hogy itt ül mellettem, és vezet, olyan közel került. Túl közel.
Alig bírok lélegezni, és egyre inkább melegem lesz. Nem bírom
ezt elviselni. Le kell vennem a pulóveremet. Muszáj, különben
megfulladok. Rám néz. Azok a fekete szemek… elveszik bennük a
lelkem. A pokol legmélységesebb bugyráig látok bennük. Nem
engednek szabadulni. Életem legnagyobb ostobasága lehet, de nekem
kell ez a férfi. Nem tudom a nevét sem. Csak azt tudom, hogy kell
nekem. Beleőrülök, ha nem érinthetem meg. Forró a bőre, mintha
eleven láva folyna az ereiben vér helyett. Nem reagál az
érintésemre, csak megállítja a motort, és néz rám azokkal a
feketénél is feketébb szemeivel. A hátsó ülések fölött
lassan kihunynak a lámpák. Nem érdekel. Áthajolok hozzá, kérem
a csókját. Aztán lassan teljes sötétség borul ránk, csak azok
a feketénél is feketébb szemei parázslanak az örök, véget nem
érő sötétségben.
„Maga
a Sátán…”