One more time
Az esőcseppek kopogtak az ablakon. Az autó kerekei
felverték a mélyedésekben megülő vizet, ahogy
keresztülszáguldottunk a városon.
A hátsó ülésen ültem, vizesen, fáradtan, éhesen
és rettenetesen rémülten. Vacogtam, magam sem tudom, hogy a hűvös
miatt-e, vagy a félelemtől. Egy farmer, egy póló, és egy
tornacipő. Ennyi volt mindenem.
- Mégis mi a fenét képzeltél, hm?- mordult fel a
férfi a volán mögött. Magasabb volt, mint én. És vékony,
már-már betegesen sovány. A haja talán szőkés barna és
gondosan hátra lehetett zselézve, de most csapzottan és vizesen
meredezett mindenfelé. A barnára sötétedett tincsek végéről
még csöpögött a víz. Nyakkendőjét maga mellé dobta az
anyósülésre, fehér inge rátapadt ijesztően vékony testére.
Karakteres arca volt, nem kifejezetten jóképű, de volt benne
valami, ami vonzotta a tekintetemet. Kicsit összébb húztam
magamon a zakóját, amit rám adott, hogy az esőtől védjen.
Dohány illata volt. De nem az a kellemetlen, olcsó bagó, amit az
árvaházban szívtunk lázadásból. Illatosított, jó minőségű
cigaretta lehetett, tetszett az illata.
- Miért.....miért ugrott utánam?- kérdeztem rekedten.
Komolyan nem értettem. Már napok óta szakadt az eső. Lassan egy
hét telt el, amióta kitettek az árvaházból, és elválasztottak
a kisöcsémtől. Megpróbáltam boldogulni, állást, és lakást
találni magamnak, de nem sikerült. Egyedül voltam, és
kétségbeesett. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha véget vetek
ennek az egésznek. Az eső napok óta szakadt, a folyó megáradt,
tökéletesnek tűnt az ötlet. Randy sosem tudta volna meg. Erre
jött ez a fickó a fekete sportkocsijával, és kihúz. Emlékszem
rá, amikor elkapott. A szorítása olyan volt, mint egy vaskapocs,
pedig milyen vékonyak a karjai. Olyan földöntúli erő volt
benne, amit még sosem éreztem senkiben. A folyó dühöngött, és
úgy tűnt, ő neki semmi gondot nem okoz áramlattal szemben partra
ráncigálni engem. Amikor kihúzott, beparancsolt a kocsijába,
aztán odaadta a zakóját, amit ledobhatott a mentés előtt, mert
még száraz volt. Odakint villámlott az ég, és én úgy éreztem,
magam, mint egy felelőtlen óvodás, aki hatalmas bajba keverte
magát. Érdekes módon nem attól féltem, hogy bántani fog, talán
azért, mert már mindegy volt, bánt-e. A haragjától féltem, nem
akartam dühösnek látni. Felemelte a pillantását, és a tükörben
rám nézett. Nem volt tükörképe. Megnyaltam az ajkaimat, mert
kiszáradtak. Nem tudom, féltem-e, de valahogy olyan furcsán
bizsergett a mellkasom. Nem volt ember, de valamiért biztosra
vettem, hogy nem fog engem bántani. Hosszan nézett a tükörben,
megtehette, az út kihalt volt.
- Ostoba kölyök. Hogy hívnak?- kérdezte végül. Nem
láttam az arcát, de valahogy éreztem a hangján, hogy mosolyog.
Bátortalanul visszamosolyogtam rá, és előre dőltem, fejemet az
ülése hátának döntve.
- Ryan.
- Ryan mi?
- Semmi. Csak simán Ryan. És magát?
- Justin. Justin Ferrow.