Ó, Tündér! Mondd, hát
mi lelt engem?
Kedvem már nem lelem
versedben.
Szívem hajt, űz tova,
De nem tudom, hogy vajon
hova.
Helyemet sehol nem lelem,
Valami nyugtalanít,
aggaszt kegyetlen.
Elmerengve nézem a
távolt, fülemben visszhangzanak lélekkönnyes szavak,
De mire értük nyúlnék,
elillannak.
Nincs bennem a parázs, mi
könnyezett egykor szavakat,
S félek, bő forrásim
most egyszerre kiapadtanak.
Múzsám táncát nem
látom, s nem hallom a zenét,
Mintha szellememben vak és
süket lennék.
Szárnyalnom kéne fenn a
magasban,
De húz lefelé valami
titkos, megfoghatatlan…
Szárnyaszegett angyal
lettem,
Kinek ereje kevés, hogy
felreppenjen.
Nyugtalan az éjem és
szenvedés a napom.
Valami húz lefelé és
fáj nagyon.
Ó, Tündér, Attila,
Múzsám, s ti mind, kik szívemben laktok,
Segítsetek, mert úgy
érzem, önmagamba omlok
S megszűnök létezni én,
mint emberi lény,
Lesz belőlem kiüresedett,
futószalagon született tucat egyén.
2008. IV. 10