Rothadó Harag
Avagy Rottenfury története

I.fejezet

Ahogyan az erõs keleti szél süvítve szállt be a réseken, úgy érzõdött, hogy már a nyarat is elfújta Lordaeron csodás földjérõl. Pedig Andorhal az elmúlt években szebb nyarat sem kívánhatott volna, de az idei más volt. Bár a termés bõséges volt, sõt a búzából még sosem láttak ennyit, de pont ez volt ami legfõképp nyugtalanította az embereket. Az idõ mint mindig kissé borúsnak indult, de ahogyan teltek a hajnali órák, úgy borították be az eget a gyülekezõ vihar felhõk. A lakosok mind Andorhalban, mind pedig a környezõ városokban gyanakvóbbak lettek, de az ünnepélyeket, és a lagzikat mégis megtartották nagy vigadással.
Már ha a mai napra nem is esett sem esküvõ, sem ünnepnap, Oliver mégis izgatottan ébredt. Egy kedves kis házban lakott szüleivel, ami Andorhal déli féltekén feküdt. A ház bár nem volt túl tágas, otthonos kis szobákból állt, és ezek közül egy, ami az emeleten volt, Oliveré volt. Lassan kitörölte a csipát a szemébõl, és ledobta a takaróját. Az ablakhoz sétált, és bár szomorúan nézte, hogy az esõ lába igencsak lóg, mégsem kókadt teljesen le a hangulata. Gyorsan az ebédlõbe szaladt, le a lépcsõn, ahol édesanyja már elkészítette a reggelijét, és egy csomag hideg ételt is rakott az asztalra.
-Jó reggelt! - szólt Oliver anyja kedvesen - Annyira vártad ezt a napot, de sajnos az idõ nem kedvezõ egy kiránduláshoz a hegyekbe... Mégis elindultok?
-Úgy lesz minden, ahogy elterveztük! - válaszolt a fiú, és közben egy fél szendvicset a szájába tömött, a másik kezével pedig a tojásokért nyúlt.
-Ha elkap titeket a vihar, akkor térjetek be Hearthglenbe, és szálljatok meg éjszakára. Annyit még tudok biztosítani a félretett pénzbõl.
-Nincs szükség rá... - kezdte Oliver, de szavait nehezen lehetett megérteni, mert teli szájjal beszélt. - Az esõ nem vészes, legfeljebb megázunk.
Oliver anyja aggódva figyelte gyermekét, aki már csak félig számított gyereknek, hiszen hetekkel ezelõtt betöltötte a tizenkilencedik életévét. A pénzt azért az asztalra tette, és vállára egy tarisznyát akasztott, majd elindult, hogy még az esõ elõtt elkaphassa a piacot. Oliver pedig sietve végzett a reggelijével, majd a pénzt zsebébe szórta, és már indult is a fõtér felé.
Andorhal viszonylag nagy városnak számított, azért túl nagy távolságok nem voltak a város falakon belül. A fõtéren egy szökõkút volt, körülötte csodaszép házak, és a városháza. Út közben még benézett apja boltjába, aki mindenféle használt, mégis hasznos dolgot árult, amellett pedig a földekrõl hozatott takarmány növényeket. Az üzletben fõleg a takarmány növény fogyott jól, mert mostanság, vállfát, vödröket, és lóitatókat ritkán vettek az emberek, az üzletnek ez a része éppen emiatt elég kihalófélben volt. Oliver hátán batyujával hangosan esett be az üzletbe. Apja nem volt egyedül, nála volt az öreg Thomas gazda, aki délrõl a földjérõl hozott szombatonként árut.
-Jó napot! - mondta mosolyogva Oliver, aki már jól ismerte a gazdát, mert szülei többször is leküldték segíteni hozzá. - Hogy s mint a dombság felé?
-Köszönöm minden rendben. - felelte nyájasan a gazda, mint ahogy mindig is szokta. - Hallom te pedig észak felé mész túrázni a barátaiddal. Hát légy óvatos, én meg megyek ,mert még másfelé is vinnem kell árut. Viszlát!
-Viszlát Thomas! - szólt Oliver apja utána - Te pedig jobb lesz ha indulsz, mert már kilenc óra felé jár, és hamarosan indulnotok kell. Viharban is nekivágtok?
-Égszakadásban is! - kiáltotta nevetve Oliver, majd megigazította a batyuját, és elköszönt. Amint a fõtérre ért, észrevette barátait, és sietve igyekezett feléjük, de egyikük, Oliver talán legjobb barátja, Marcus elébe ment.
-Marcus! Szervusz pajtás! - kiáltott rá Oliver vidáman. Marcus azonban nem volt túl vidám, kicsit lelombozottnak tûnt.
-Oliver, mi úgy döntöttünk, hogy... - hebegte Marcus, remegõ hangon - hogy az idõ miatt mi inkább....
-Mit szépítgeted a dolgot Marcus!? - kiáltott rá hátulról Ricky, aki nem igazán volt jóban Oliverrel, de megtûrték egymást. - Mondd meg neki, hogy döntöttünk valójában. Oliver az idõ kicsit sem érdekel minket, de úgy döntöttünk nélküled megyünk. Sajnálom! - mondta Ricky gúnyosan. Oliver Marcusra nézett, aki eléggé meg volt zavarodva.
-Úgy döntöttetek? Ki döntött úgy? Te is Marcus?
-Oliver én sajnálom... - magyarázkodott Marcus
-Elég! Indulnunk kell, és ha nem zavar akkor nélküled Oliver. Megvagyunk egy ilyen bajkeverõ nélkül is. Éppen elég belõled, és a tolvaj apádból itt a városban is! Pápá! - szólt Ricky majd a zsákját megigazítva elindult a barátaival az északi kapu felé. Ez volt az igazi gond. Oliver, és Ricky szülei nem voltak jóban. Ricky apja mikor a gazdaság kezdett erõsödni megpróbálkozott egy hasonló üzlettel, mint amilyet Oliver apja már évekkel azelõtt megnyitott, de a vevõk nem voltak olyan sokan, hogy egy faluban két ilyen bolt is megmaradjon. Mindazonáltal sikerült néhány vendéget elcsábítani, és hazugságokat terjesztett Oliver családjáról. Odáig õk nem tettek semmit, de ezzel betelt a pohár, és Oliver apja, a falu fõterén esett neki, és csúnyán elbánt a hazudozóval. Most mindez megismétlõdött Oliver agyában, és tiszta volt, hogy Rickyt leginkább apja uszíthatja ellenne. Marcus még habozott, majd Ricky megfordult, és rákiáltott. - Te inkább itt maradsz?
Marcus, Oliverre nézett, aki elég bosszúsnak, és csalódottnak tûnt, de megfordult, és a többiek után szaladt. Oliver szomorúan kullogott haza. Azt mindig tudta, hogy a legtöbben félnek Rickytõl, és mindig azt csinálják amit mondd, de Marcustól mást várt volna. Amikor a házához ért, látta ,hogy az ajtajuknál egy ládán ott ül Andrew a falu bolondja. Andrew valójában nem volt teljesen bolond, de mivel a falu bolondja szerep betöltetlen volt, az emberek már csak így ismerték. Valójában sokszor teljesen normálisan viselkedett, és a távolról érkezõk semmit sem mondtak volna meg a sérült elméjérõl. Ott üldögélt, és Oliver ahogy csak közeledett egyre inkább tervezgette, hogyan bírná elkerülni az egyedüllétet úgy, hogy az mégse legyen túl feltûnõ. Andrew bár nem lehetett idõsebb Olivernél, mégis régóta egyedül élt, mert családját a Fekete Szikla klán orkjai régen lemészárolták. Alacsony volt, és igen vékony alkatú. Félhosszú barna haja kócosan lógott a szemeibe, aminek szélein erõs árkokat képeztek a vigyor ráncai.
-Halljam Andrew mit akarsz! - szólt rá Oliver, aki bár nem gúnyolódott Andrewel, mint ahogyan Rickyék tették, mégsem szívlelte annyira.
-Hmm.. mondjuk elõször is azt ,hogy köszönj nekem! - kezdte Andrew - Aztán ha az megvolt, akkor mondjuk egy hogy is mondják....
-Na jó, most erre nem érek rá. Horgászni megyek a hídhoz, úgyhogy engedj be az ajtón. Ha gondolod lejöhetsz velem... jobb mint egyedül.
-Horgászni? Ja megvan mit akarok, azaz ,hogy mit nem akarok! Horgászni! Nem azt semmiképp! Viszlát, jó horgászást! - mondta Andrew majd nevetve elszaladt.
-Akkor úgy néz ki azt is egyedül fogok... - mondta Oliver, és lassan összekészítette a felszerelést, és elindult a hídhoz.
A hídnál lévõ kapu, szinte mindig nyitva állt, mert nem volt mitõl tartani. A banditákat ritkán látták, és azokat úgysem tartotta vissza egy kapu, más támadás meg nem igen érte a várost az elmúlt években. A magányos horgász legény, szomorúan battyogott le a parthoz, és a híd felé dobta be a botját. Fejét a kezei közé tartotta, és órákig elmélkedett ott. Elméjét megtöltötték a zavaros gondolatok Marcusról, a többiekrõl, a falu gondjairól, de mind csak ugyanazt mesélte. Oliver csak azt érezte, hogy valami kezd elmúlni, és ez egyáltalán nem jó. Az ujjai közti réseken a gyorsan folyó patakot látta, és csak figyelte, mintha minden egyes kavics amit magával visz az ár õt tükrözné. Az jutott eszébe, hogy most kicsit lejjebb sodorja a patak, és késõbb leteszi valahol máshol. De a patak egyre lejjebb és lejjebb viszi, amíg el nem éri a tavat, vagy a tengert. Ott pedig ráhord még ezer, vagy még több kavicsot. Eközben talán több kapása is volt, de csak a gondolatai kötötték le. Már-már elaludt amikor vágtató paták hallatára ébredt. Olyanra amit már nagyon régen hallott. Mintha csak valami borzalmasról mesélnének a dobogó paták, és hirtelen olyannyira megijedt, hogy a felszerelést otthagyva rohant fel a partszélen a hídhoz. A nagy futásban látta, hogy a lovas zavartan forgolódik a lován, és ijedten kiabál. "Riadó! Védelmi készültségre!..." ehhez hasonlókat hallott, és az õrök õt észre sem véve gyorsan bezárták a kaput. Már-már a kapunak esett, amikor az õrök feleszméltek, és kinyitották neki a kaput. Oliver ijedten lépett be, és a katonákat nézte.
-Mi folyik itt? Mi történik? - kérdezõsködött
-Csak menjen be és zárja be az ajtót! A herceg nemsokára megérkezik és minden rendben lesz!
Oliver azonnal hazarohant, de közben nem tudta mi történik, az õrök mindenfelõl haza küldték az embereket, és néhányan fejvesztve rohangáltak a tér felõl, minden irányba. Ahogyan a házukhoz ért, látta ,hogy az anyja már az ajtónál aggódva várja. Amint odaért, az égben hatalmas villám kúszott végig, és egy dörrenéssel, óriási esõ kezdõdött. Gyorsan a házba mentek, és az ablakhoz meredtek, hogy figyeljék mi történik.
-Apa merre van? - kérdezte Oliver ijedt hangon.
-Az üzletben. Még bementem hozzá hazafelé a piacról. Azt mondta bezár, mert nincs értelme ma nyitva tartani. Mikor elindultam haza félúton az õrök mindenkit haza parancsoltak. Szerintem apád már bezárt, és ezért nem tudták értesíteni.
-Elmegyek érte! Bármi is az amiért hazaküldtek az õrök, biztosan nem a vihar, jobb lesz ha õ is itt van. - mondta Oliver, és magára kapta a kabátját, de anyja elkapta a kezét.
-Légy óvatos! Ne maradj túl soká. - mondta az anyja aggódva. Oliver bólintott, majd elfutott, és eltûnt a vihar ködében.
Út közben meglátta a katonákat, ahogyan a helytartót kísérik. Oliver lebukott a kerítés mögé, mert félt, hogy az õrök haza küldik ha meglátják. - Biztosan megint a nyomorult orkok! Biztos! - gondolta, majd osonva tovább ment. Hamar az apja boltjához ért, és erõsen verte az ajtót, amire apja idegesen ajtót nyitott.
-Mi az már! Zárva vagyunk, bújjon el máshol az esõ... Oliver? - csodálkozott az apja - mért vered az ajtót mint egy õrült?
-Gyerünk, gyere gyorsan valami nincs rendben, az õrök védelmi készültségre álltak, biztosan jönnek megint azok a Fekete Szikla férgek! - Oliver apja semmit sem értett, de engedett a fia ráncigálásnak és utána ment.
-Várj! - szólt rá az apja, és ásót vett magához, ami a ház falának volt támasztva. - Gyerünk!
Gyorsan futottak, de most a város nem volt teljesen kihalt. Az õrök a fõtérre parancsolták az embereket. Oliver behúzta apját egy ház mögé, és onnan nézték ,hogy szállják meg az emberek az utcákat. A katonák ügyelve kísérték az embereket, és idegesen számolgatták. Oliver és apja figyeltek, de valamiért nem jöttek elõ a ház mögül. Szépen lassan az õröket kicselezve futottak a házuk felé, de mire odaértek, a ház már üres volt.
-Nekem ez nem tetszik! Miért küldik ki az embereket az esõre? - gondolkodott Oliver.
-Biztosan túl nagy a túlerõ, és az ellenség közel van. Valószínûleg ki akarják menekíteni az embereket. - magyarázta Oliver apja.
-Akkor biztosan nem a fõtérre vezetnék az embereket. Nem ez valami egészen más, nem mehetünk oda.
-Anyádért muszáj visszamennünk! Én visszamegyek te pedig maradj itt! Vigyázz nagyon! - fordult meg az apja de hirtelen összeesett, és a hasához kapott. Oliver lehajolt hozzá, és látta ,hogy apja szörnyû fájdalmakon megy át.
-Mi az mi a baj? - kérdezte.
-Nem tudom, áááh - nyögött ahogyan a hasát markolászta. Szemei zölden fénylettek, és megragadta Oliver kezét. - Menj anyádért, én majd jobban leszek!
-Nem hagylak itt egyedül! - mondta de Oliver apja szemében izzott valami, és borzalmasan rosszul volt.
-Menj! És vidd magaddal azt a fejszét, amit a szobámban tartok! - ordított rá az apja, mire Oliver bólintott és a fejszéért rohant. Régebben fejszét csak az udvarban tartottak, de mióta egyszer betörtek, már nem bíztak semmit a véletlenre, és az ágy alatt mindig ott feküdt az a fejsze. A fiú most az ajtóhoz ment, apjára nézett és könnyes szemekkel zárta rá az ajtót. Gyorsan a tér felé szaladt, a kerítés felõl osonva ment a a városháza mellé ,ahol hallotta, ahogyan a helytartó a kapitánnyal beszél, és közben a vállánál fogva rázza.
-...Az emberek meg vannak fertõzve, az elõholtak a búzától változnak át! Szóval ne kérdezzen csak parancsolja meg az embereinek ,hogy öljék meg õket, mindenkit!...
Oliver erre hirtelen megriadt, de nem habozott, egybõl a tömeg felé szaladt, ahol már többet a földön feküdtek épp úgy, ahogyan apja is otthon. A tömegben hirtelen észrevette anyját, és oda szaladt hozzá.
-Anya! Anya! - kiáltott rá Oliver, mire gyorsan átölelte.
-Oliver kisfiam! - borult a fia nyakába - Apád hol van, jól van?
-Anya figyelj rám! Figyelj! - rázta a vállánál fogva Oliver - Ettél abból a búzából amit legutóbb hoztak dél felõl? Ettél? Felelj!
-Nem! Nem! Tudod, hogy csak abból eszem amit a szomszéd kelet felõl hozat! De mi a baj?
-Ne kérdezz csak gyere! - szólt Oliver és gyorsan a kivezette a tömegbõl az anyját. Hevesen kerülgették az embereket, mire egy katonába ütköztek aki erõsen húzta ki magát.
-Sajnálom, de nem hagyhatják el a teret, ez a helytartó parancsa!
Oliver elé állt, és ijedten kezdett beszélni az õrhöz.
-Mi nem ettünk a búzából érti! Minket nem ölhetnek meg! - ahogyan mondta Oliver anyja teljesen megdermedt. De ahogyan beszélt a katonához, az egy tapodtat sem mozdult. És hirtelen a tér másik oldaláról nagy sikoly hallatszott aztán a kapitány hangja.
-Öljétek meg a lakosokat! Nem hagyhatjuk ,hogy elbukjon a birodalom!
A katona egy kissé habozott, de Oliver egy pillanatot sem, és egy mozdulattal oldalba vágta a katona bordáit az apja fejszéjével. Az emberek nagyot sikoltottak, és minden felé futni kezdtek, de a tömeg között Oliver már nem csak embereket, hanem rothadó mégis járkáló hullákat pillantott meg. Gyorsan a házak közé futott, de közben néhány zombi állta az útját, akiket kénytelen volt ledöfködni. Voltak zombik akikben a város lakóit látta, mert azoknak az átváltozott hullái emelték rá dögletes karmait, voltak olyan hullák akik már egyáltalán nem tûntek embernek, és négykézláb ugrottak neki.
Az egyik pillanatban, ahogy maga mögé nézett, nem találta anyját sehol. Szörnyen megijedt és úgy rohant visszafele, de egyszer csak egy hatalmas förtelembe ütközött. Egy hullákból összevarrt szörnyeteg, aki sarlót lengetett a kezében. Oliver felemelte a fejszét , de a hatalmas förtelem egy lendítéssel eltalálta, amitõl Oliver egy ház falának csapódott, és minden erejét elvesztette. Hirtelen egy vicsorgó hulla hajolt fölé, és egy mozdulattal átdöfte a hasát éles kardjával. Oliver torkán megakadt a levegõ, az ég lassan elszürkült fölötte, és már nem érezte az esõcseppeket az arcán. Olyan volt ez számára, mint amikor a tóban lévõ kavicsot hirtelen betakar egy hatalmas szikla. A z égen már csak a felhõk árnyalatait látta, és ahogyan fölötte mindenfelé õrjöngõ alakok szaladgálnak. Majd a világ örök homályba borult a szeme elõtt. De talán mégsem örök sötétségbe...

 

Következõ fejezet >>