Rothadó Harag
Avagy Rottenfury története
II. fejezet
Órák teltek el, a dühöngõ vihar nem csillapodott,
de a falu lángjait mégsem oltotta ki semmilyen esõ, vagy
szél. Mindenhol hullák hevertek, férfiak, munkások,
nõk, gyerekek, katonák. Egy közülük, Oliver volt.
A fiú aki még éppen beért a faluba a kapuk eltorlaszolása
elõtt. Sajnos az õ története sem különbözött
a többiekénél. Szomorú sorsáért a
fertõzött búza volt felelõs, de valójában
edzett kard döfése okozta a halálát.
Kel' Thuzad élõhalott serege a falutól délre nagy
erõdítményt hozott létre. Hatalmas áldozó
kutakkal, hogy árnyaikkal jól átlássák
a környék erdeit, és dombos vidékeit. Andorhal egyike
volt Lordaeron legszebben virágzó városainak, és
környéke legalább annyira szép, virágzó
vidék volt ,mint a város maga. Mostanra viszont a környezõ
fák, sötétbe borultak, a város földje kiszikesedett
néhány órán belül. Kel' Thuzad seregein,
és kultistáin kívül mást is hozott magával.
Egy hatalmas szállítmányt a fertõzött gabonából,
amit már útjára is bocsátott Hearthglen felé.
Baljós jel volt ez egész Lordaeron részére, ugyanis
ez Heartglen pusztulását is kezdeményezte.
Egyetlen reménye volt az egész királyságnak. A
makacs herceg, Arthas akit sokan suhancnak neveztek gyerekkori csínjai
miatt. Most azonban mint herceg, és mint katona, de legfõképp
mint népe utolsó esélye volt úton Andorhal felé.
Arthasnak egyedül nem lett volna egyszerû dolga, ezért segítséget
kapott Kirin' Tori barátjától, Jainától.
A Korbácsnak sok dolga volt ,hogy felkészüljön az
emberek érkezésére. Kel' Thuzad a holtak közül
néhányat feltámasztott, és seregei közé
állított. Egy ilyen szertartás nem volt ,olyan egyszerû
,hogy ne agyatlan zombit, vagy ostoba csontvázat hozzon létre.
Kiválasztotta legjobb tanítványait, a kultisták
közül, körbe vettek egy-egy holtestet, majd majd kezüket
maguk elé emelve, a sötétség démonjait idézték.
Az élet efféle visszaadását a nekromancia ágába
sorolták. Ez talán a legnagyobb ellentéte az Arthas által
tanult templomi lovag tanulmányoknak. Kel' Thuzad és tanítványai
a jobb fizikumú, fiatalabb embereket választották serege
bõvítésre. Választottjaik között volt
Oliver , aki még mindig a fõtéren feküdt holtan,
abban az egyszerû ruhában amit a horgászathoz vett fel
még aznap reggel.
A nekromanták, és kultisták körül állták
Oliver hulláját, majd kezüket maguk elõtt tartva
kezdték meg az idézést. A sötét démonok
megajándékozták Olivert egy második eséllyel,
amivel talán elvégezheti földi feladatát, egy másik
létben. Egy teljesen más, fertõzött, rothadó
életben, amit élõholti létnek neveznek. Oliver
jó fizikumú, magas termetû, fiatal 19 éves ember
volt. Az idézés után, már csak egy rothadó
hulla, aki a Korbács seregeit ékesítette. Életkora
látszólagosan többé nem változott, termete
kisebb lett görnyedtsége miatt, haja elvesztette színét,
és formáját. Most már vöröses színben,
és tépázott formában ékesítette
száraz fejbõrét. Ébredése zavaros volt,
mind minden elõhalottnak. Fejében gondolatok kavarogtak, emlékei
megritkultak, és személyisége is teljesen átváltozott.
Oliver már nem emberként kelt fel, hanem mint a Korbács
közlegény katonája.
-Hol, hol vagyok?
-Nincs semmi baj, életben vagy.
-Várjunk csak.. ti élõhalottak vagytok! Rothadó
hullák! Ne érj....
-Csssssst! Most már nem vagy veszélyben. Az élõhalottak
nem ártanak neked többé. - vágott közbe egy
kultista. Közben Oliver szürkülõ kezét nézve
elborzadt, és lábra ugrott. Végig nézett magán;
fogai reszkettek, a keze remegett, majd észrevette a a kard szúrta
lyukat a hasán, amit megalvadt vére vett körül.
-De hiszen én.... én, én is elõhalott lettem.
- Mondta rémülten, közben még mindig a sebet nézte
a hasán.
-Ne aggódj miatta! Nem lesz vele gondod. Többé már
nem fáj a karddöfés , se vágás. Már
nem okozhat fájdalmat a mágusok esszenciális kontárkodása.
Persze ettõl még meghallhatsz újra, de akkor már
senki nem segít rajtad. Eldobod magadtól ezt az utolsó
esélyt is. Szóval gondold át fiam; a Korbács hûséges
katonája leszel ,vagy meghalsz végleg?
Oliver rémülten hallgatta végig az egész történetet,
közben sebét takargatta, és nem értette mért
nem folyik könny a szemébõl, miért nem hûsíti
a friss levegõ tüdejét, miért nem érzi a
szél borzolását a bõrén, miért nem
bántja az erõs esõcseppek hullása arcát,
és ,hogy miért nem fáj a hatalmas seb a teste közepén?
A kultista szavai elhangzása után, egy nekromanta jelent meg
a híd felõl, mögötte egy erõs ghoul hátán
egy frissen nemzett élõhalott katonával. Oliver elõször
nem ismert rá, majd hajáról, testalkatáról
feltûnt, hogy a félbolond, Andrew az. Csodálkozva nézte
,ahogyan a förtelem a hátán hordozza a sérült
elmét, akit egykoron jól ismert az egész falu. A ghoul
letette a többiek közé, akik még nem eszméltek
föl elõhalotti létükbe. Oliver közelebb lépett
hozzá, és arcát vizsgálgatta.
Bár Oliverben élt még a hûség Lordaeron
iránt, mint egykori fiatal lakosa, mégis egy belsõ démoni
erõ arra késztette ne dobja el ezt a lehetõséget
és tartson a Korbáccsal. Egy belsõ hang azt súgta,
még sok érdekes dolog vár rá.
Andrew arcát nézve, elmélkedett új valóján,
de elmélkedését megzavarta egy rekedt ordítás.
-EMBEREK! Jönnek! Arthas és a serege!
-Mennyien vannak? - kérdezett vissza Kel' Thuzad
-Nem tudom uram, százan, talán annyian se.
Oliver felfigyelt erre, és valami azt súgta várja ki
az emberek érkezését majd pedig közéjük
áll. De rájött ,hogy nincs értelme az emberek megölnék,
sosem fogadnák be így. Tekintete újra Andrewon volt,
aki hirtelen megmozdult. Kinyitotta szemeit, és Oliver arcába
nézett.
-Ki vagy te? - kérdezte Andrew hörögve.
-Oliver vagyok, emlékszel rám? A fiú Andorhalból,
a fiú aki minden reggel a tóhoz megy horgászni.
Andrew zavarodott volt, fejét oldalra fordította ahol a katonák
rendezõdtek, és az erõd irányába vonultak,
néhányan Kel' Thuzaddal a faluban maradtak ,hogy a holtesteket
megcsonkítsák, és ezzel ráijesszenek Arthasra
és embereire.
-Mi folyik itt, mi lett belõlem? Végleg megbolondultam tán?
-Élõhalott lettél mint õk, vagy mint én.
Felismersz hát?
-Oliver vagy, aki minden reggel horgászni jár a tóhoz.
-Tehát emlékszel rám?
-Nem , de te mondtad, biztos így van.
Andrew bár más létbe találta magát, sérült
elméje mit sem változott. Egy ideig vizsgálta Oliver
arcát, és azon tûnõdött, vajon miért
hiányzik egy darab az ajkából? Aztán szinte ellökte
maga fölül Olivert és talpra állt.
Õ érezte mit kapott a sorstól, érezte ,hogy ez
a változás végleges és nincs más választása.
Tudta ,hogy mostantól másképp fog élni, de könnyen
megbarátkozott. Ez a különleges érzék ,talán
hiányos esze pótlása miatt van, vagy csak egyszerûen
az élõhalotti lét hatott rá így.
-És most hogyan tovább? Harcolni fogunk?
-Hogy mondhatod ezt? Arthas herceg útban van ide! Arthas és
a lordaeroni sereg. Nem harcolhatunk a hazánk ellen. - Oliver szavai
felkeltette a mögötte álló élõhalott
harcos figyelmét. Közelebb lépett a két újonchoz,
és hallgatta a beszélgetésüket. - Harcolnál
a saját hazád ellen? Elárulnád azt ami eddig otthont
adott? Képes lennél....
A harcos elõrántotta a kardját és hátulról
Oliver torkához feszítette.
-Mocskos áruló! Így hálálod meg az új
esélyt, amit tõlünk kaptál?
Bíráló szövege még el sem hagyta a torkát
majd fojtogató markolást érzett saját torkán,
mégsem érintette õt semmi.
-Ereszd el! - Kel 'Thuzad sötét haragjával rontott a katonára,
aki rögvest eleresztette Olivert. - Nem emlékszel milyen makacs
voltál Aulivis, mikor még te is ebben a helyzetben voltál?
Én emlékszem rád milyen nehezen estél át
ezen a korszakodon. Hagyd hát békén a kételkedõt!
És ne merészelj többet ilyet cselekedni, az engedélyem
nélkül.
Andrew végig nézte az egészet, és nem értette,
mi a baja Olivernek. Ügyet sem vetett a sok ostobára, inkább
a förtelmek felé indult ,hogy közelebbrõl lássa
azokat a hullákból összevarrt csúfságokat,
az ostobák meg hagy szívják egymás vérét.
Õ teljesen megértette ,hogy mi történt, tudta ,hogy
ez már nem változhat, és ,hogy balgaság lenne
eldobni magától. Érezte ,hogy új erõre
kapott, és végre ki veheti részét a háborúból,
bármelyik oldalon.
Kel' Thuzad szintén otthagyta Aulivist, és Olivert miután
elmondta mondanivalóját, és Andrewhoz lépett,
mert érezte, hogy a fiúban van valami ami más. Hátulról
figyelte ,ahogyan a borult elme érdeklõdõen nézegeti
a hatalmas pestis szörnyet.
-Érdekesnek találod? - Andrew ijedten hátrafordult -
Elhiszem ,hogy új még, de indulnotok kell. Te és az újoncok
északra mentek Hearthglen felé.
-Maga nem jön velünk?
-Nekem maradnom kell, része a küldetésnek. Most jobb lesz
ha indultok, Arthas bármelyik pillanatban itt lehet.
Andrew meglátta a csapatot néhány élõhalottból,
és egy pár ghoulból, és nekromantából.
Fejet bólintott és elindult.
Oliver az egészet még nem tudta feldolgozni, de egyre jobban
elerõsödött rajta az élõhalott önmaga.
Aulivis az induló csapat felé intette némán, és
bár Oliver nem akarta elhagyni Andorhalt, mégis önkéntelenül
is elindult.
Az ég valamiért dühösebbnek tûnt mint bármikor.
Villámok csapkodtak mindenhol, és az esõ sem csillapodott.
Lassan latyakosra áztatta az egész vidéket, és
földeket. A tanyákra eszetlen ghoulokat szabadítottak,
olyanokat akikre már nem volt szükség. A parasztok, és
családjuk vasvillával, kaszával, és ásóval
próbáltak védekezni, de minden hiába. A legtöbben
mind életüket vesztették, és a holtestük ott
feküdt oly nagyra becsült földjükön, és lassan
teljesen eláztatta az esõ.
Így indultak útnak Andorhalból az újoncok, Aulivis,
és néhány harcos kíséretében.