Rothadó Harag
Avagy Rottenfury története

VI.fejezet

Az idõ csak telt, és csak múlt, de most az éj hosszabbnak tûnt, mint bármikor máskor. Az ég felhõs,
viharos, és sötét volt. Az esõ épp ugyanúgy esett, mint máskor, most mégis, mintha minden egyes csepp, valami változásról, valami rosszról számolna be a holnapi csatával kapcsolatban. Az esõcseppek csattanása a sáros földön, pedig mintha egy-egy halálról meséltek volna.
Andrew nyitott szemmel töltötte el ezt az éjszakát, és figyelemmel követte az összes esõcsepp meséjét. Ahogyan hanyatt feküdt a sátorban, fejét egy résnyi szakadás alá helyezve, figyelte az eget, hogyan tûnik fel egy-egy a másnapról árulkodó csillag az égen. De mirõl árulkodnak vajon? Mit jelentenek a pillanatokra megjelenõ csillagok? Mit jelenthetett a csillag ami többször feltûnt, aztán végleg eltûnt az égbolton, mintha csak kialudt volna? És kiknek a haláláról mesél az esõcseppel csengése? Egy élõhalott fülében ezek mind érdekesnek tûnhettek, hiszen Andrew már elvesztette emberi gondolkodását, most mégis rosszat sejtett.
Az idõ nem változott, az esõ ugyanúgy, erõteljesen esett, mint az elõzõ napokban. Néha még Andrew szürke arcán is lepergett egy-egy csepp, bár õ ebbõl semmit sem érzett. Tarren Mill toronyóráján a mutató lassan átkúszott a tizenkettes szám felett, de a harang ezúttal elmaradt. Az emberek már mind elhagyták a várost, és dél-nyugatnak indultak. Már csak a rettegõ katonák maradtak, a túlerõvel szemben. A város távolról a viharban talán úgy tûnhetett teljesen üres. A szálfák mögött, mégis katonák álltak, fegyverben, és várták az élõhalottak támadását. Az emberek elkeseredetten is, de halálra készen figyelték a nap keltét, ami lassan be is következett.
A hajnal eljött, a támadók táborában elkezdõdtek a felkészülések. A katonák páncélzatba öltöztek, a mágusok bûvös ruhákba, a papok pedig egyszerû fehér csuhát öltöttek. A sereg nagy részét õk tették ki, de voltak még boszorkánymesterek lángoló démonokkal, nekromanták csontváz harcosokkal, hullaharcosok mint Stitches, és a mechanikusok, akik a húskatapultokat mûködtették. A sereg csak kis százalékát tették ki a vérengzõ, hullazabáló ghoulok. Az emberek elkeseredését csak fokozta, mikor egy ghoul harc közben egy ember testrészével a szájában rontott nekik. A förtelmek pedig már önmagában is megrettentették az embereket.
A hajnal eljövetelével Salfne is harci páncélzatba bújt, majd rövid kardjait hüvelyébe helyezte, csípõje mindkét oldalán. Oliver újonnan szerzett láncos felszerelésben lépett ki a sátorból. Andrew pedig a vörös csuhájában, kezében egy életlen tõrrel. A katonák készülõdése a harcra, mindenkinek megindította a kedvét egy kis öldöklésre. Ahogyan sokan maguk mögött felgyújtották a sátrukat, vagy egyszerûen összerombolták, csak növelte a többség harci morálját.
-Hát eljött ez a nap. Egy nap a gyilkolásra... sosem hittem volna, hogy eljön ez a nap is. - mondta Oliver, miközben a hegyek felé nézett, és régi otthonára gondolt. - Ezen a vidéken nõttem fel, és most mégis az ellen harcolok ,hogy olyan virágzó, és pompás lehessen mint régen. De mégis harcolni akarok.
Andrew mellette állt, és figyelmesen hallgatta barátja szavait. Majd bal kezét a vállára tette.
-Ez a mi napunk. Olyan ez mint a horgászás, csak most éppen....na mindegy. A lényeg ,hogy õõõ, tudod te azt. - azzal Andrew levette kezét, és bolond nevetésével a katonák felé indult.
Salfne még egy utolsó pillantást vetett mindre amit maga mögött hagy, aztán a sátor tartórúdját kirúgva elindult a féleszû után. Néhány lépés után észrevette ,hogy Oliver még mindig a hegyeket bámulja, de szemében nem a hegyek vonulata tükrözõdik, hanem a lángoló düh.
-Te talán maradsz mégiscsak? - kérdezte Salfne, miközben hátrapillantott.
-Mi? Ja nem... megyek én is, csak valamin eltûnõdtem. - mondta, majd elindult kezében kardjával, a maszkos harcos felé.
A katonák felsorakozva a hadvezér elõtt, várták a parancsot az indulásra. Mindenki érezte, hogy a mai gyõzelem lesz. Mindenki szemében égett a vágy ,hogy vérfürdõt rendezzen az elvékonyodott Lordaeroni vonalak között. Az élõhalott sereg három-négyezer harcosból állt, míg az emberek alig hatszáz katonával rendelkeztek. A hadvezér szava felhangzott, és a hullasereg meg is indult a szinte esélytelen falu ellen délnek. Az elsõsorban a nagy förtelmes hullatömegekkel köztük Stitchessel, mögöttük pedig a gyalogsággal. Az emberek hirtelen ijedten, és kiegyenesedve észlelték a domb mögül megjelenõ halott sereget. Néhányan hirtelen könnyeket hullattak családjukért, és saját életükért, néhányan pedig elszántan emeltek kardot maguk elé. Az íjászok a szálfák mögött felkészültek, és megfeszítették a fegyverüket, a törpék pedig fejszét, és harci pörölyt lengettek tömzsi testük elõtt. Az élõhalottak vészesen közeledtek, csatarend nélkül rontottak az ellenség irányába.
És elkezdõdött a csata. Ahogyan a förtelmek áttörték a szálfákat, maguk elõtt eltaposva a törpéket. A gyalogság pedig gyors harccal végzett mindenkivel aki az útjukba állt. Oliver fülében eleinte a a Thondoril folyó morajlása csengett, majd a búzák susogása, ahogyan a keleti szél végig futott a tetején. Szinte hallotta ahogy barátaival azon nevetnek milyen könnyen ragadták ki a vízbõl azt a három kilós pontyot. Szemében tükrözõdött az ifjú önmaga, de hirtelen lángokba borult Andorhal, és vérré vált a Thondoril folyó. A búzaföldön halott harcosok öldökölték a földmûveseket. És köztük volt õ is, ahogyan egy ember testét kettéhasítja. Az arca elfeketedett, és a folyó csengése a csata csörömpölõ zajára váltott. Kardját maga elé tartotta, és úgy rohant a tömegbe.
A tömegben egy erõs páncélzatú lovagot szúrt ki magának, és õrült rohanással szúrta nyakon. A mellette álló katona nagy ordítással rontott rá Oliverre, de a halott harcos ügyesen hárított, és viszonozta a támadást. A harc kettõjük között egy percig sem tartott, és Oliver már végzett is második ellenfelével, Andrew a távolból mégis hosszan figyelte barátját, milyen elszántan harcol új hazájáért. Andrew nem értette mi is ez az egész, miért is harcol mindenki, de õ is érezte Ner' Zhul kívánságát. Most mégis azt nézte ,hogyan végez barátja újabb és újabb ellenfeleivel. Hirtelen azonban eltûnt a szeme elõl, és csak egy kiáltást hallott.
-Andrew! - ordított rá egy boszorkánymester a harcosok mögül. - A mana italokat! Hozd ide gyorsan!
-Viszem máris! - válaszolt, és futott is azonnal a varázsló felé. Odaadta ,majd a boszorkányúr meg is itta, és kezei egybõl árnyékba borultak, majd egy pusztító árnygömböt lõtt az ellenség felé.
-Meg akarom tanulni! Én is ilyen hatalommal akarok bírni! - mondta követelõzõen Andrew.
-Akkor hozz még néhány italt, és egy tea mellett itt a csata közben elmagyarázom hogy kell.
-Bár Andrew sokat javult élõhalottá válása óta, most mégsem hazudtolta meg félbolond önmagát. Újra az italokhoz szaladt, és egy vizes bödönnel együtt hozta azokat.
-Teát nem találtam, de talán némi víz is megfelel. - mondta Andrew mosolyogva, és úgy nézett a boszorkánymesterre mint aki remél valamit.
-Mond te szórakozol velem? Erre nincs idõ. Na menj és vigyél a másik oldalra is, te bolond!
Azzal Andrew elhallgatott, és újra csak azt figyelte, hogyan idéz maga köré lila rúnákat a démonúr, és idéz meg egy nagy kék szörnyeteget. Mintha csak sötét mágikus vízbõl állt volna össze, és csuklóin egy-egy aranyszínû béklyó volt. Andrew egy ideig még nézte, majd elindult a sereg túlsó vége felé. Stitches pedig végig Andrew mellett maradt, és amikor egy-egy ember közelebb jutott hozzá, megóvta õt a rozsdás tõr használatától.
Oliver eközben már a sokadik áldozatával végzett, és húzta ki belõle véres kardját. Ahogyan újra maga elé emelte, a kard éle mellett, a harcoló tömeg mögött egy díszes páncélzatú embert pillantott meg. Ahogyan sokáig figyelte, mintha egyre közelebbrõl látta volna a embert. Majd egyszer csak a tömegen villámgyorsan átrontva rontott neki a lovagnak. A lovag nehéz kalapácsával, tapasztaltan harcolt Oliver ellen. Pár ütéssel a közelben lévõ kút oldalának lökte, mire Oliver elejtette a kardját. A lovag kalapácsával oldalba vágta az élõhalott katonát, és hirtelen újra maga fölé emelte fegyverét, hogy végezzen az újonccal. Abban a pillanatban a semmibõl egy maszkos alak jelent meg mögötte, és kardja markolatával vágta tarkón a díszes páncélú lovagot, mire az a földnek esett. Salfne volt az, aki most egyik kezében kardját tartotta, másikkal Oliverért nyúlt, hogy felsegítse. Mire Oliver felállt, mögöttük a lovag is újra összeszedte magát, és újra harcra készen tartotta fegyverét. Amíg Salfne Oliverrel foglalkozott, a lovag hátulról arrébb lökte a ravasz harcost, és Oliverre támadt. Õ pedig hirtelen feleszmélt, és sikerült idõben félre lépnie a támadás elõl. Csontos karjával arcon csapta a lovagot, majd kardját megragadva átdöfte azt. A lovag szemeiben könnyek jelentek meg, és azzal Oliver kirántotta a kardot, és hagyta összeesni a lovagot. Egy ideig figyelte ,hogyan terül el rangos ellenfele a földön, majd újra felnézett a csata mezõre.
Mostanra viszont már a csata szinte befejezõdött. Néhol még akadtak harcoló párosok, de a falu terét már fõleg hullák terítették be. Az emberek hullája messze elnyomta az élõhalottak számát, és vér borított mindent. Nem csata volt ez...mészárlás. A csata mindössze pár óráig tartott, az élõhalottak pedig elégedett arccal járták az elesett falut. A nekromanták csontváz harcosokat képeztek a hullákból, és elküldték õket felderítõnek a tengerpart felé.
A hadvezér a harcmezõt járta, és újra csatasorba rendezte a sereget. Nagy éljenezés közepette néhányakat különleges ranggal díjazott, köztük Salfnet, és Olivert. Õrmesteri rangot kaptak azok láttán amit az emberek hadvezérével tettek. Az élõhalott sereg, és Andrew nagy éljenezéssel fogadta azt a tíz, tizenegy embert akiket ez a dicsõség ért. Néhányan morgolódtak, de a hangzavar egyértelmûen ujjongva fogadta.
Andrew most barátját figyelve hirtelen megértette mit jelentett a csillag az égen. Ahogyan Olivert nézte, miként fog kezet a hadvezérrel, és miként beszélget bajtársaival, rájött ,hogy a csillag amely egyszer csak eltûnt az égrõl, és csak akkor tûnhet fel újra amikor vége a viharnak, a társát jelképezi. Megértette ,hogy a sors ezt az utat szánta Olivernek. A hangzavarban csak azt hallotta ,ahogyan a veterán harcosok új nevet adva gratulálnak neki. Rottenfury! Így nevezték a katonák az után a csata után. Salfne pedig meglepõdve fogott kezet vele.
Andrew mindezt végig nézve egy cseppet szomorúan, de mégis megértõen indult kifelé a tömegbõl.
-Gyerünk Stitches! Induljunk, nekünk már nincs dolgunk itt. - mondta Andrew és ment dél-kelet felé. Oliver hirtelen észrevette, és a többi katonát otthagyva rohant utána.
-Várj! - üvöltötte. - Hová mész?
Andrew megfordult, és barátja szemébe nézett. Ahogyan Oliver ránézett rögtön tudta ,hogy a társa elmegy, és ,hogy õ nem tarthat vele.
-Neked más utat szánt a sors. Neked most maradnod kell. A te jövõd a seregben van, Rottenfury. Remélem látlak még viszont! Légy óvatos!
Bár Oliver megérezte, hogy barátja mit fog mondani, mégis hidegen fogadta, de mégsem szólt semmit, csak nézte ,hogyan fordul meg barátja, és indul el újra. Egy ideig csendben figyelte ,hogyan távolodik Andrew. Az akit már oly régóta ismer. Az aki talán sosem volt igazi barátja, mert mindenki csak bolondnak nevezte, most mégis barátjának tekintette, és rothadó hullaként is érzõ embernek látta.
A felhõk lassan kezdtek szertefoszlani, az esõ elállt, Andrew és Stitches pedig eltûnt a távolban. Salfne csak pár méterrel Oliver mögül figyelte mi történik, és csak halkan hallotta miként szólt Oliver:
-Légy te is óvatos Andrew! Légy te is, nagyon óvatos!

<< Elõzõ fejezet