MOZGÓKÉPKULTÚRA ÉS MÉDIAISMERETSZÖVEGGYŰJTEMÉNY

forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00125/

Luis Buńuel: Az andalúziai kutya (1929)

Ez a film két álom találkozásából született. Dali meghívott, hogy töltsek néhány napot Figuerasban, és amikor megérkeztem, elmeséltem neki, hogy nemrég egy keskeny felhővel álmodtam, mely kettévágja a holdat, és egy borotvával, mely belehasít egy szemgolyóba. Erre ő elmesélte, hogy az előző éjszaka hangyákkal teli kezet látott álmában. Hozzátette: „Mi lenne, ha csinálnánk egy filmet ebből kiindulva?”

Nem tudtam, mit válaszoljak az ajánlatára, de aztán nemsokára dolgozni kezdtünk Figuerasban.

A forgatókönyvet nem egészen egy hét alatt írtuk meg, egy nagyon egyszerű szabály alapján, melyet mind a ketten elfogadtunk: egyetlen olyan ötletet, egyetlen olyan képet sem vehetünk be, melyet racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni. Szabad teret kell engednünk az irracionálisnak. Csak olyan képet szabad elfogadnunk, amely minden magyarázható ok nélkül lenyűgöz bennünket.

Soha egyetlen részleten sem vitatkoztunk. Teljes egyetértésben dolgoztunk ez alatt az egy hét alatt. Egyikünk, mondjuk, azt mondta: „Egy férfi nagybőgőt húz maga után.” „Nem jó”, mondta erre a másik. És erre az, akinek az ötlet eszébe jutott, nyomban belenyugodott a visszautasításba. Mert indokoltnak találta. Ha viszont valamelyikőnk egy-egy gondolatát a másik is elfogadta, az a gondolat azonnal világosnak tűnt számunkra, és azonnal be is vettük a forgatókönyvbe.

Amikor a forgatókönyvet befejeztük, rájöttem, hogy teljesen szokatlan, provokatív filmről van szó, melyet egyetlen normális gyártó cég sem lesz hajlandó támogatni. Ezért aztán pénzt kértem az anyámtól, hogy én magam legyek a film producere. A jegyző közbenjárására meg is kaptam tőle a pénzt.

Visszamentem Párizsba. Amikor az anyám pénzének a felét elköltöttem azokon a szórakozóhelyeken, ahol estéim legnagyobb részét töltöttem, úgy gondoltam, ideje lenne, hogy megkomolyodjam és csináljak is végre valamit. Felvettem a kapcsolatot a színészekkel, Pierre Batcheff-fel és Simon Mareuil-jel, az operatőr Duverger-vel, a Billancourt stúdióval, ahol két hét alatt le is forgattuk a filmet.

Csak öten-hatan voltunk a stábban. A színészeknek halvány fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak. Azt mondtam például Batcheffnek: „Nézz ki az ablakon, mintha Wagnert hallgatnál. Még patetikusabban.” De hogy mit lát, hogy mit néz, azt nem tudta. Technikai ismereteim akkor már voltak, elegendő tekintélyem is, és tökéletesen megértettük egymást Duverger-vel, az operatőrrel.

Dali csak a forgatás befejezése előtt három-négy nappal jött meg. A stúdióban ő öntött szurkot a kitömött szamárfejek szemüregébe. Az egyik felvételen ő játszotta a két manierista szerzetes egyikét, akiket Butcheff olyan nehezen vonszol, de végül nem ezt a jelenetet vágtuk be (már nem tudom, miért). Egy pillanatra az is látszik, ahogyan messziről odaszalad a menyasszonyommal, Jeanne-nal együtt a főhős halálugrása után. Dali a forgatás utolsó napján is velünk volt, Le Havre-ban.

Kész lett a film, össze is vágtunk, de most aztán mi legyen vele? Egy szép napon a Dôme-ban Thériade a Cahiers d’Art-tól, mivel hallott Az andalúziai kutyáról (a montparnasse-beli barátaim előtt félig-meddig titokban tartottam a dolgot), bemutatott Man Raynek. Ő éppen akkor fejezte be egy film forgatását Hyčres-ben, Noailles-ék birtokán. A kastély titka volt a címe (dokumentumfilm volt Noailles-ék kastélyáról és a barátaikról), és kísérőfilmet keresett egy vetítéshez.

Man Rayjel pár nap múlva a La Coupole-ban találkoztam (egy-két évvel azelőtt nyílt meg): bemutatott Louis Aragonnak. Tudtam, hogy mind a ketten a szürrealisták csoportjához tartoznak. Aragon három évvel volt idősebb nálam; francia szokás szerint nagy ceremóniával mutatkozott be. Beszélgettünk egy kicsit, és én azt mondtam neki, hogy szerintem a filmem bizonyos szempontból szürrealistának mondható.

Man Ray és Aragon másnap a Studio des Ursulines-ben meg is nézte a filmet. Utána határozott hangon közölték, hogy nem szabad tovább késlekedni: életre kell kelteni a filmet, be kell mutatni, meg kell szervezni a premiert.

A szürrealizmus mindenekelőtt felhívás volt, melyet itt is, ott is meghallottak, az Egyesült Államokban, Németországban, Spanyolországban, Jugoszláviában olyan emberek, akik már azelőtt is ösztönösen és irracionálisan fejezték ki magukat, hogy ismerték volna a többieket. Azok a versek, melyeket én Spanyolországban publikáltam, amikor még nem is hallottam a szürrealizmusról, szintén erről a felhívásról tanúskodnak, mely mindannyiunkat Párizs felé irányított. Dali és én, amikor Az andalúziai kutya forgatókönyvét írtuk, az automatikus írás bizonyos formáját űztük, szürrealisták voltunk, bár nem volt rajtunk a címke.

Valami benne volt a levegőben, ahogy lenni szokott. Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy a csoporttal való találkozás nekem nagyon lényeges volt, egész életemre meghatározó.

Ez a találkozás a Cyrano presszóban történt, a Blanche téren, ahol a csoport mindennap ülésezett. Man Rayt és Aragont már ismertem. Bemutattak Max Ernstnek, André Bretonnak, Paul Éluard-nak, Tristan Tzarának, René Clairnek, Pierre Uniknek, Tanguynak, Jean Arpnak, Maxime Alexandre-nak, Magritte-nak; szóval mindenkinek, csak Benjamin Péret-nek nem, mert ő akkor éppen Brazíliában volt. Kezet fogtam velük, meghívtak egy pohár italra, és megígérték, hogy eljönnek a film premierjére, melyről Aragon és Man Ray olyan sok jót mondott.

Az andalúziai kutya első nyilvános vetítése az Ursulines-ben volt, a meghívottak belépti díjat fizettek, és ott volt mindenki, aki akkoriban az úgynevezett párizsi előkelő társasághoz tartozott, vagyis néhány arisztokrata, néhány akkor már híres író és festő (Picasso, Le Corbusier, Cocteau, Christian Bérard és Georges Auric, a zeneszerző) és természetesen az egész szürrealista csoport.

Én érthetően nagyon idegesen álldogáltam a vászon mögött, egy gramofon mellett, és az egész előadás alatt hol argentin tangókat játszottam be, hol meg a Trisztán és Izoldát. Volt néhány kavics a zsebemben, hogy bukás esetén legyen mivel megdobálnom a közönséget. Nem sokkal azelőtt a szürrealisták kifütyülték Germaine Dullac filmjét, A kagyló és a lelkészt (melyet Antoine Artaud forgatókönyve alapján rendezett); nekem tetszett. El voltam készülve a legrosszabbra.

Nem volt szükség a kavicsokra. A film végén a vászon mögül hallgattam a hosszan tartó tapsot, úgyhogy meg is szabadultam a lövedékeimtől: leraktam őket a padlóra.