„Itt és most az emberiség mi vagyunk” ... (Beckett)

Meditációk a beregszászi Magyar Nemzeti Színház vendégjátéka után

1.

Kezdhetnénk azzal, hogy úgy jöttek Pestre, mint a legszegényebb rokonok, és kezdhetnénk azzal is, hogy számba vesszük a gazdag ajándékot, amit hoztak.

Vállalkozásuk: fellegjárás, a legszűkösebb napi gondok között. Jellemzésére oly archaizmusokat kéne használnunk, mint „hazafiság”, „hivatás”... Az ilyen avitt szók, tudom, messzire kerülendők. Mondjuk talán úgy, hogy aktivitásuk és eredményeik nem a piacgazdaságra-orientáltság gyümölcse, hanem ellenkezőleg. Amit hoztak, az viszont a szakma kényes figyelmére (volna) méltó, hisz előadásukban Shakespeare és Beckett olyan fénytörésben szikrázott fel, amilyet a történelem súlya alatt megsűrűsödött halmazállapotú sors szokott produkálni. S egy ily tünemény semmi esetre sem kevesebb az izgalmas és eredeti rendezői vízióknál. Bár előadásaik a kiadósan elemezhető rendezői gondolatoknak se voltak híjával. (A Godot-ra várva Életfája, színpadjukon gyökereivel felfelé lógott az égbe, és amikor a második részben kivirágzott: friss lombja egyszercsak kigyulladt és elégett. A becketti szimbólum nekünk így szinte „adys”: „Lombosan, virágosan így kell, hogy elpusztuljon?” Mint ahogy a mi szemünkben Beckett fájától nem esik messze Vörösmartynak hol kizöldülő, hol gyümölcsevesztett aranyalmafája sem, amelynek tövében Csongor hiába remél találkozást a „dicső és égi széppel”...).

Mindössze két napig voltak itt.

Úgy jöttek, azzal a derűs rezignáltsággal, mint akik tudják, hogy majd a jövő színháztörténet fogja őket egy főhajtással honorálni; úgy jöttek, mint akiket nem lep meg, ha nemigen várja őket a színházi kiskapuban pesti kolléga. Amikor lemosakodtak, meg se kérdezték: ki látta?

Úgy jöttek, mint a Miasszonyunk Bohócai.

Aztán elmentek, haza.

Beregszászra valók (Beregovo, Ukrajna). Arra a vidékre, ahol az elmúlt ezeregyszáz évben nem volt magyar színjátszás. Csak vendégszerepelni vetődtek arrafelé Kassa, Miskolc, Nyíregyháza társulatai. De aztán fellépett Jalta, a nagy rendező, s hozta a maga sajátos, abszurdoid programját. A környező, állandó-színházas magyar városok elérhetetlen távolságra estek immár onnét. Kilométerek helyett fényévekben lehetett mérni a megnőtt távolságokat.

Én három-négy éve találkoztam először velük. Vendéghallgatók voltak a pesti Színházművészeti Főiskolán. Úgy hívták őket: a kijeviek. Az ukrán Színművészeti Akadémia adta ki őket a budapestinek, magyar színpadi szóra. Úgy vettem észre, kissé izoláltan éltek a pesti főiskolán. Gondolom, a kijevin is. Lehet, hogy ez kellett is hozzá, hogy ne illanjon el a kohéziós erő, ami össze- és megtartotta őket. Épp kétszáz éve e fajta erő fűtötte Kelemen Lászlóékat („Teremteni magyar művészetet / Egy új és szebb világot semmiből” - ahogy a Földönjáró csillagok-ban mondják). A „kijevieket” sem egyéni becsvágy hajtotta a művészpályára, hanem az a szándék, mely nyilván a régi rendszer összeomlásának eufóriájában foganhatott, hogy állandó magyar színházat teremtsenek a szabadabban lihegő szűkebb hazájukban.

A lelkesítő történelmi fordulat múltával ez persze egyre képtelenebb vállalkozásnak látszott, hisz a kárpátaljai maradék magyarság maradék eszményei végleg felőrlődhetnek részint a nyomorúság, részint a túlélés-technikák lélekölő, kemény iskoláiban.

És mégis.

A beregszászi Magyar Nemzeti Színház tavaly elkezdte működését. (Hogy Magyarország fővárosában mit jelentsen a Nemzeti Színház, erről folyhatnak lehangoló okoskodások, de hogy Beregszászon ez mit jelent, arról bizonyára nincs vita.)

A „Nemzeti” büszke, kihívó címe mellé felvették még - már a Főiskolán - Illyés Gyula nevét. Már nem „a kijeviek” voltak, hanem „tudod-azok-akik-Beregszászon-magyar-színházat-csinálnak”.

Ezzel a pár évvel ezelőtti főiskolás növendékeimmel most találkozhattam megint, hogy kétnapos bemutatkozásra vendégül látta őket a Budapesti Kamaraszínház, a Józsefvárosban és a Károly körúton.

Két olyan darabot adtak elő, amelyek világérzésben; stílusban egymásnak sarkított ellentétei, valamiben mégis mélyen azonosak: mindkét darab a civilizált társadalmon kívül játszódik. Az egyik Athén falain kívül, egy minden értelemben buja ligetben, a nyári napforduló minden-szabad-napján, pláne: éjjelén...

A Szentivánéji álom. A másik: a természet utolsó romjaként merevedő kiaszott Életfa tövében, a Kozmosz börtönudvarán... A Godot-ra várva.

tovább a 2. részhez