Mintha ajándékba küldte volna Nagyi a körülöttünk lévő szagokat, hangokat, amikor a vasárnapi piacon sétálgatok kora reggel, nézve narancsot, petrezselymet, krumplit. Nem látványos rácsodálkozások ezek, nem is tátom közben a szám. Figyelek, beszélek, kérek-kapok, csak itt bent zakatolnak a kerekek. Olyan, mintha tíz évvel korábbról nézelődnék.

Nagyi sétál mellettem, jó paplanillata van, és fogom a bütykös kezeit. Néha lemaradok, mert meg kell tapogatni egy dagi paradicsomot, vagy meg kell keresni a felém szálló sajtos lángos illatának a forrását. Aztán szaladok, és kis kezeimmel kapkodok a nagyim után, nehogy elsodorjon az óriások tömege. Felismerem a kék virágos kötényéről, amit elfelejtett levenni.

A hajam, amit most meglibbentett a tavaszi szél, pont ilyen hosszú volt, amikor készültem az első zongoravizsgámra, és a nagyi szalagot kötött bele.

És olyan ideges voltam, hogy vérzett az orrom.

Évek teltek el, de azóta is a szállodai fehér ágyneműhuzat valahogy olyan nagyis.  Ahogy a mézes tejbe mártogatott keksz is, amit az esti hasonfekvős mesehallgatás közben majszoltam. Az ágy szélén ült, és kacagott. És kacagott akkor is, amikor a kutyát betemettem szalmával, a tyúkokat  pedig kergettem és úszni tanítottam. Vidám volt akkor is, amikor hajnali hétkor két duzzadó bokán hozta a piacról a friss kiflit, mert tudta, hogy örülök majd neki. Ahogy az erdélyi virslinek és a főtt tojásnak is, ami kívül pont kicsit kemény, és pont jó folyós belül, és amit csak ő tudott így megcsinálni. Minden második reggel. A macskás faliszőnyeg is nagyis, bár azt ki nem állhattam, ahogy ő meg azt nem, ahogy az elcsócsált vajas kenyérhéjakat eldugtam.

Aztán minden megváltozott. Nem jártunk piacra, nem ült ki velem a teraszra römizni, nem mászott fel velem a padlásra. Nem ment serényen sehova. Helyette tápszeres üvegek sorakoztak a konyhakredencen. Nagyin a frottír hálóing nem volt átlátszó, de a teste már igen. Apró volt és törékeny, és nem nevetett. A végén már félrebeszélt a morfiumtól, de a haja gyönyörű hófehér volt. Gyerek voltam, nem akartam így látni.

A végén biztos megbocsátott, mert csendesen aludt el.

Kovács Andi írása