Verbális jeleimmel gondolatom testet ölt:
Mindegy, hogy milyen szinten, a költő nem keres, csak költ,
S manifesztum marad csak, mi éppen boldogsággal tölt meg,
De a történelem egyedül azt jegyzi meg,
Hogy bár szenvedett, tiszta szívvel embert ölt.
Pedig sok léleknek adott már vissza életet,
Mi látszólag rég elveszett, s ez több, mint bárki kérhetett,
De érdekek és érdektelen emberek a tengerek,
Hullámain elveszett az értékekből rengeteg.
Én is attól rettegek éjszakánként, álmomban,
Hogy több vizet engedek, mint ami még ártalmatlan.
Ha nem vigyázom, előbb-utóbb az sem lehet váratlan,
Ha magamat látom minden szembejövő állatban.$

Folyékony reményekkel hígítom a tintámat,
Így hintában már sokkal tisztábban stimmel a mintázatba
Illeszkedő másolat, s a bársonyos, fás rácsokat
Más városokban láthatom, ha nem áltatom az álmomat.
Itt én vagyok az áldozat, vagy valamelyik változattal
Összekever mindaz, aki nem tud jobb válaszokat,
De bárdolatlan kábulattal áthatott a világom,
S ha változom, hát rád fogom, mert magamtól nem csinálom!

Páratlan párlatok ártalma a véráramban,
Általában rátalál magára is a bárlapban.
Túlórában tárlatokon várhatom a szánalmamra
Kárhozott átváltozót, mi látomást sem ártatlan.
De páratlan az áradat, mi rászakad az áldásból,
Gyökerestül tépve fekszem, messze az ágyástól,
S amit a végzet-képzet rám is csak átmásol,
Lüktető folyammá lesz pusztán nagyravágyásból
Lüktető folyammá lesz pusztán nagyravágyásból
Lüktető folyammá lesz pusztán nagyravágyásból

Tarnóczi Balázs verse